Új Dunántúli Napló, 1998. május (9. évfolyam, 119-148. szám)
1998-05-27 / 144. szám
1998. május 27., szerda Háttér - Riport Dünántúli Napló 15 csak hamar meghalnak” Téved, aki azt hiszi, hogy a magyar kábítószeres szubkultúra a kilencvenes évek végére a csúcsra ért. Nem. Egyre többen jutnak el egy nap arra a pontra, hogy azt mondják: ez a világ nem elég. Frigyre lépnek fűvel, speeddel, heroinnal. A pécsi Drogambulancia, négyszáz gondozottjával sajátos találkozó- helye a dél-dunántúli drogosoknak. A három déli megyét kiszolgáló ambulancia néhány hónap múlva költözik. Kinőtte a mostani helyiségeket, melyeknek az elrendezése sem alkalmas az igazán hatékony terápiára. Az egy pszichiáterből és három szociális munkásból álló „személyzet” jelenleg négyszáz gondozottnak - a legfiatalabb 14, a legidősebb 48 éves - próbál segítséget nyújtani. A nyilvántartásba vettek körülbelül fele hathónapos alternatív terápián vesz részt. Ők azok, akiknél valamilyen rendőrségi ellenőrzés során kis mennyiségű kábítószert találtak, és megkérdezték tőlük, hogy az eljárást és a priuszt, vagy a gyógykezelést választják-e. Nem nehéz kitalálni, hogy mi volt a válasz. Az ambulancia gondozottjai közül a súlyosabb esetek kerülnek dr. Szemelyácz János pszichiáterhez. Egy átlagos terápia egyébként negyvenperces, és egy kívülálló számára meglepő módon nem elsősorban arról szól, hogy Te, öreg hagyd már abba, mer' nagyon veszélyes ám a drogozás!. „Mindenek előtt az aktuális, napi problémákról beszélgetünk” - világosít fel Dóczi Eszter, az intézmény munkatársa. Első beszélgetőtársam, a 23 éves Róbert szinte mindennap eltölt valamennyi időt a Majo- rossy utcai épületben, szívesen jár ide. Miskolcról került Pécsre, családja tulajdonképpen nincs, édesanyja hasadásos elmebajban szenved, nővére úgy gondolja, mindent megtett Róbertért, amit tudott. Éppen leszokóban van, most csak füvezik, de volt több nagyon kemény szpinyós (speed) időszak is az életében. „Én a halálra soha nem úgy gondoltam, mint ahogy mások általában. Mindig is szuicid alkat voltam. Amikor ráálltam a szerre, lassú öngyilkosság vette kezdetét”, fejtegeti Róbert, aki szerint elsősorban alkati tényezők befolyásolják, hogy kiből lesz drogos. Magyarországon ma a szinte- | tikus kábítószerek a legkeresetí tebbek, főleg a speed, ami „pörgető” szer, de tulajdonképpen minden népszerű, ami hat. A szpinyó kezdetben élénkíti az agyat és szinte kizárólag pozitív hatásai észlelhetők, de aztán elkezdődik a leépülés. „Néztem magam a tükörben, és arra gondoltam, hogy milyen jó, nem kell ennem, nem kötődöm az élelmiszerekhez. Megváltozott az értékrendem, csak azok a kapcsolatok maradtak meg, melyeknek segítségével anyaghoz juthattam” - emlékezik Róbert. Vannak olyan hónapok, amikre nem is emlékszik, napközben lótott-futott, hogy „cuccot” szerezzen. Számára múlt és jövő nem, csak az aznap létezett. A drogfüggők nagy részétől eltérően nem kölcsönökből élt, hanem üzletelt, természetesen kábítószerrel. „Ilyenkor nincsenek rendszerek. Váltják egymást az éjszakák és a nappalok, de én ebből nem sokat érzékelek. Egy szpinyós nem felkel, hanem lejön az anyagról, ilyenkor jön a para” - beszél a kábult hónapok enyhén szólva kellemetlen óráiról. Pécsett ma 2500-3500 forintba kerül egy gramm speed, ami általában egy éjszakára elég. Előfordult, hogy Róbert ötvenezret költött egy héten anyagra. Közben dolgozott, a buliból reggel rögtön a munkahelyére ment, ahol a vécében „tolta a port”. „A szpinyós tripek (a kábítószer hatása, és minden, ami akkor történik) során - magyarázza Róbert - zárt kapuk nyílnak ki az agyban, és az ember úgy gondolkodik, mintha egy kis Einstein lenne. Én le is szoktam írni a gondolataimat.” Felolvas egy szöveget, a meglehetősen precíz körmondatok az anyagias szemlélet mindent felzabáló hatásáról, a látszat uralmáról szólnak. Róbertnek mindig valamilyen kapcsolat segített kimászni a bajból. Most, azt mondja, vár az alkalomra. Külföldre akar menni, bár tudja, ott sem jobb: „Sehol nincs olyan hely, ami tiszta lenne.” Amíg a következő gondozottra várok, egy húsz év körüli lány lép be a helyiségbe, a pszichiáter szobája felé igyekszik, nem tűnik túl kiegyensúlyozottnak. Kérdezi, ki vagyok? Válaszolok. „Azt írd meg, hogy jó a drog, szeretik a fiatalok, csak hamar meghalnak.” Kínomban mosolyogni próbálok, alig észrevehetően bólintok. Ugyanő később egy narkotikumokról szóló könyvet keres a szobában. „Nem ajánlom azt a könyvet neked, olyan lesz, mint egy étlap a fogyókúrázónak” - figyelmezteti az ambulancia egyik munkatársa, utalva rá, hogy a lány, akit egyébként az édesanyja hozott el, éppen le akar szokni. Nem baj - válaszolja -, legalább megnézem, mi lesz a szombati vacsora. Dóczi Eszter közben arról beszél, hogy a közhiedelemmel ellentétben a drogosok többsége intelligens, nyitottak afelé, akiben megbíznak, szeretik és nagyon ragaszkodnak hozzá. Péter 22 éves, egy Pécs melletti községben szüleivel él, ahogy mondani szokták: rendezett családi viszonyok között. Öt éve kezdett el füvezni, aztán jöttek a szintetikus anyagok, az extasy, a divatos speed, amit először orrba szippantott, majd az intravénás módszer következett. Volt, hogy napi 3-4 grammot nyomott, nem csoda, ha egy év alatt több mint húsz kilót fogyott. „Egy idő után már azért volt szükségem a speed- re, hogy egyáltalán föl tudjak kelni, hogy mozogni tudjak” - számol be élete egyik mélypontjáról. Péter szerint a pécsi bulikban, függetlenül attól, hogy milyen zene szól, a fiatalok nyolcvan százaléka használ valamilyen szert. De vigyázni kell - mondja -, mert ma már Kalmopyrinnel, keményítővel, tejcukorral keverik a speedet. Egy szívgyógyszeres szpinyótól Péter egyszer rosszul is lett. „A leszokás, a néhány héten át állandóan jelentkező elvonási tünetektől eltekintve, nem volt olyan nehéz, ugyanis, amikor már muszáj volt nyomnom a szert, akkor már nem élveztem.” Péter általában a barátaival együtt drogozott. Elsősorban nem diszkóba jártak, hanem kitaláltak maguknak a kábult órákra mindenféle programot. Társas- és szerepjátékokkal múlatták az időt éjszakákon át, feküdtek az orfűi stégeken, miközben dolgozott bennük a Calipso nevű altatószer, befü- vezve, hatalmasakat röhögve sétáltak az állatkertben. Bár most már csak ritkán használ speedet, nemrég alkalom adódott a morfium kipróbálására, és nem habozott. Csakhogy barátjával kissé túllőtték magukat, hánytak, belázasodtak, jött a félelem és a reszketés. „Ilyen tri- pet többet nem szeretnék” - zárja le a történetet. Péter iskolába jár, mellette dolgozik. A fűről nem mond le, nagyon szereti. Úgy véli, azoknak, akik nem drogosok, meg kellene tanulni együtt élni a drogosokkal, és fordítva. A drogambulancia munkatársai szerint a hazai drogpiacon a jövőben egyre többen jelennek majd meg, egyre nagyobb lesz a kereslet. Gondozottjaiknak azt szokták mondani, tegyék mérlegre, milyen a jelenlegi helyzetük, és mit nyernének azzal, ha leszoknának. Az érvelés nehéz, ugyanis sokan úgy vélik, többet ér nekik a hátralévő kevés idő drogokkal, mint húsz üres esztendő. „Nem szeretem - mondja Dóczi Eszter -, ha azt kérdezik, eddig hányán szoktak le a segítségünkkel. Én már azt is eredménynek tartom, ha a gondozottam nem hazudik nekem.” Nimmerfroh Ferenc A legolcsóbb, s talán a legártalamasabb a szipózás fotó: t. l Diétaláz Hollywoodban Csábító, fiatal, álomszép és sovány - ezek a legfőbb tulajdonságaik azoknak a színésznőknek, akik Hollywoodban karriert akarnak elérni, vagy meg akarják tartani eddigi pozíciójukat. Ennek érdekében törzsvendégekké válnak a plasztikai sebésznél, és állandó fogyókúrával gyötrik magukat. Mivel a kamera legalább 5 kilót csal, ennyivel kevesebbnek kell lenni a valóságban ahhoz, hogy valaki csinosnak látszódjék a filmvásznon. Csakhogy némely sztár túlzásba viszi a dolgot és ezzel egészségét kockáztatja. Gwyneth Paltrow például 175 centis magasságához képest csak 53 kilót nyom. Amint kezdett sikeressé válni, koplalókúrába fogott. Arca most beesett, szeme körül mély, sötét karikák látszanak. Még tragikusabb a helyzet Meg Ryan esetében. A 170 centis színésznő az egyik leg- csinosabbnak számított a szakmában, de most rátört a soványsági láz. Napokig böjtöl, most már a 48 kilót sem éri el a testsúlya. Az orvosok attól tartanak, a színésznő nem tud megálljt parancsolni fogyni vágyásának. Ugyancsak anorexia-gyanús (kóros soványság) Farrah Fawcett, aki 165 cm magas és 50 kilóra fogyasztotta le magát, vagy a 168 centis, 53 kilós Helen Hunt. A színésznők és modellek többsége azt hiszi, hogy a csontsoványság szexis - figyelmeztet egy New York-i diéta-specialista. „Úgy gondolják, minden egyes elvesztett kiló ugyanannyival több hírnevet és sikert hoz. De az ár, amit ezért fizetnek, nagyon súlyos. Kihullhat a hajuk, a foguk, elsorvadhat az ínyük, szív- és vémyomáspa- naszok lépnek fel. Az állandó fogyókúrázás nagyon köny- nyen csap át különböző táplálkozási zavarokba: bulimiába vagy anorexiába. Különösen ez utóbbiból nehéz kikeveredni, olyannyira, hogy ezt a betegséget halálosnak is nevezhetjük.” Ferenczy Europress Nyelvet tanuló eurokraták A brit kormány nyelvleckéket kíván adni az Európai Unió hivatalnokainak. Az eurokratáknak nevezett brüsszeli bürokraták ugyanis úgy beszélik a nyelvet, mint a kérődző tehenek - állítja a nyelvművelő akció vezetője. A hivatalnokok olyan nyakatekerten fogalmaznak a diplomácia nyelvén, hogy az unió dokumentumai kétszer vastagabbak az indokoltnál. Kérdés, hogy az eurokraták hajlandók-e elsajátítani a világos angolságot, vagy pedig előbb- utóbb a briteknek kell megtanulniuk a brüsszeli angolt. Rendezni sorsunkat szomszédainkkal, Európával Beszélgetés Szentlászló főutcáján Csoóri Sándorral, az MVSZ elnökével A szétlőtt és lebombázott kelet-szlavóniai falvakban tett látogatás közben Szentlászló hajdanvolt főutcáján beszélgettünk Csoóri Sándorral, a Magyarok Világszövetségének elnökével.- Elnök Úr! A község leomlott templomtornyára tekintve mire gondolt?-Az jutott eszembe, hogy például Jeruzsálemben a zsidóságnak is lerombolták a templomát, de megmaradt a siratófal. E siratófalhoz a világon élő valamennyi zsidó időnként visszatér, ha teheti, mert úgy érzi, hogy ott lenni a siratófalnál az annyit jelent, mint azonosulni mindenféle hagyománnyal, múlttal és azonosulni avval a szándékkal, hogy egyszer a templomot újra fel kell építeni. Én úgy vélem, hogy aki látta Szentlászló templomát, abban megfogalmazódott, hogy ezt is és a házakat is még egyszer föl kell építeni. Mert ha így maradnának, mindannyiunk szégyene lenne. — A Magyarok Világszövetsége otthon van-e igazán Szent - lászlón?- Gondolatban otthon vagyunk, de nem lehetünk igazából, mert még egyetlen ház sem áll. A községnek egyetlen lakója sincs a sajátjában, csak vágyban és szándékban. De néhány hónap múlva már megérkeznek az első fecskék, s mi is egyre többször jövünk, fölmérve azokat a lehetőségeket, melyekkel segíteni tudunk.- Régi, Árpád-kori magyar településekről van szó.- A legnagyobb emberi dráma tisztítja meg az embert. Ami menekülést, megaláztatást, fájdalmat, halálos drámát itt megéltek, s akikben megmaradt a lélek, azok a legnagyobb dolgokra képesek. A háborúkat átvészelő ember ha nem rokkant meg, sokkal, de sokkal erősebb, mint az, akinek nem voltak ilyen megpróbáltatásai. Hadd mondjam el, hogy én tizennégy éves koromban Székesfehérvár mellett átéltem a háború poklát három hónapig a harcok kellős közepén, ugyanúgy menekülésben körülkerítve, mint ahogyan az itt élők, és tudom, mit jelent ez.- Csoóri Sándor hogy érzi magát a századvég Magyarországán ?-Ez az évezred a mohácsi főpróba után újabb és újabb i tragédiákkal tetézte a történelmünket és a sorsunkat. Ebben részint mi is hibásak vagyunk, de nemcsak mi, hanem a körülöttünk élő népek és azok a nagyhatalmak is, amelyek rossz békeszerződéseket csináltak. Bátran mondom, hogy rosszakat, hiszen húsz év múlva ott volt az újabb háború, szörnyű kritikájaként az első világégés utáni békekötéseknek. Én azt remélem, hogy a harmadik évezred elejére a térség háborúi alól kifut a világ, de ehhez el kell minden népnek intéznie a maga sorsát.- Hogy érti ezt?- Ahogy az írek problémáját, ahogy a koszovói albánokét, a palesztinokét, itt a mi térsét günkben a magyarság kérdését is el kell rendezni. A románokkal, a szerbekkel, a horvátok- kal, a szlovákokkal az ukránokkal és másokkal. E kell rendezni Európával is. Ez rendkívül nagy feladat, de azt hiszem, hogy ennyi szenvedés után jogunk lesz ezt kérni a szomszédos népektől és jogunk lesz e feladathoz ragaszkodni.- Ha ebben hiszünk, akkor a lehetetlenben is hiszünk.- Pedig ebben nemcsak érdemes, hanem muszáj is hinni. Mert ha nem próbáljuk meg, akkor újra ismétlődnek a dolgok, minthogy eddig mindig újra és újra azonos problémákkal találtuk szembe magunk. Kozma Ferenc - Fotó: Tóth L. t
