Új Dunántúli Napló, 1998. május (9. évfolyam, 119-148. szám)
1998-05-26 / 143. szám
1998. május 26., kedd Háttér - R iport Dunántúli Napló 11 A prostitúció pécsi történetéből Bármi is történjék manapság a 6-os út mentén, a számtalan bárként és éjszakai mulatóként üzemelő illegális kuplerájokban, egy biztos: mindez nem előzmények nélkül történik, már ami a pécsi (kultúr)történetét illeti. Márti Attila főlevéltáros e témakörben fellelhető dokumentumok között búvárkodott. Szigorú rendeletekkel szabályozták a legősibb mesterség iízését illusztráció: Tóth l. A testüket áruba bocsátó nőkről általában azt szokták megjegyezni, hogy „a legősibb mesterséget” űzik. Annyi biztos, hogy több ezer évre visszamenő hiteles adatok alapján állíthatjuk, hogy sumér és akkád városállamok ugyanolyan jól ismerték a prostitúció mibenlétét, mint manapság, azzal a csekélynek épp nem mondható különbséggel, hogy azokban az időkben még erre a szakmára papnők specializálódtak, akiket nemhogy erkölcstelennek nem tartottak, hanem általános tisztelet és nagyrabecsülés övezett. Természetesen, az európai kultúrkörben a kereszténység útmutatásai alapján a prostituált a bűnös nő (Éva) kirívó példájává vált, s mint ilyet, üldözen- dőnek tekintettek azzal együtt, hogy szolgáltatásaikat mindig és mindenkor a legszélesebb társadalmi rétegek élvezték. Azonban a prostitúció története egy dolgot feketén-fehéren bizonyított: ezt a foglalkozást se elnyomni, se nagyon kordába tartani nem lehet(ett), mert minél szigorúbb rendszabályokat hoztak ellene, annál keserűbben bosszulta meg magát. Az elnyomott prostitúció más alakot öltött, szövetkezett a bűnnel, betolakodott a családba. Pécsett a 18. század elejéről maradtak fenn az első írásos emlékek a „kéjelgésügyről”, amikor is a paráznaságon érteket közönséges bűnözőként kezelték. Erről Márfi Attila (kis képünkön), a Baranya Megyei Levéltár munkatársa, főlevéltáros számolt be, aki nemrégiben egy, a magyarországi prostitúció történetével foglalkozó tudományos konferencián Győrött tartott előadást. E múltról elmondható, hogy 1780 után, mikor is Pécs elnyerte a szabad királyi város rangot, a törvényes önrendelkezés a város joga lett. A pallosjoggal bíró városatyák a mindenkori hóhért kötelezték arra, hogy az asszonyi vagy lánynépet, akiket- korabeli terminológiával élve- „kurválkodáson” értek, korbáccsal kiverje a városfalakon kívülre. A katolikus erkölcsű, püspöki székhelyű városban tán érthető is ez a vasszigor. Azonban száz év múlva, az 1870-es évekre Pécs lakossága mintegy megháromszorozódott, immár majd’ 50 ezres lélekszámúvá vált. Erős volt az iparosodás, egyre-másra nyíltak meg a bányák. Ugyanakkor Pécs megmaradt katonavárosnak is, hiszen négy laktanya állt a városban, és számottevő volt a tanuló ifjúság is - mindez együtt a prostitúció számára erős felvevő réteget jelentett. így aztán lassacskán a város elöljáróinak is lépniük kellett. 1872-ben a tiszti alorvos feladatai között már ez olvasható: „A bujakór terjedésének meg- gátlására a nyilvános és magán kéjhölgyeket hetenként legalább kétszer a közgyűlés által meghatározott díjak mellett megvizsgálják.” Ez a vizsgálat az idők során keddi és szombati napokon történt, a délelőtti órákban. A nemi részeken kívül „megvizsgáltatik a bőr, száj-torok, tenyér és talpak, hónaljak, emlők alsó ráncza, lágyék és nyakmirigyek, a hajzat. A szemek vizsgálata is havonkint egyszer megejtendő”. A kéjhölgyek a vizsgálatokért minden egyes alkalommal 50 krajcárt kötelesek voltak fizetni. Hosszas vajúdás után 1894- ben készült el a prostitúció minden területét érintő szabálygyűjtemény. Ebben rögzítették a bodélyháznyitás feltételeit, a madám például csak 30. életévét betöltött hölgy lehetett. A kéjnőknek 60, illetve 120 forint ellenében szolgáltatták a a türelmi engedélyt (bárcát), a befizetett összeget a városi szegénypénztár javára utalták át. A legfontosabb ekkor a megfelelő hatósági és egészségvédelmi biztonság kialakítása volt. Papíron a nyilvános házakban szeszes italt tilos volt mérni, tilos volt a zene és tánc, ittas egyének és a „serdületlen ifjúság” előtt kapuk zárva kellett maradjanak.- Érdemes arról külön szólni - mondja Márfi Attila -, hogy ezek a szigorú rendeleteket alkotó városatyák, a tisztes polgári körök egyben tisztes hasznot is húztak az bordélyházakból. Ugyanis a Kígyó (mai Tímár) utcában kialakuló bordélynegyed házai többnyire vagyonos polgárok tulajdonába voltak, ők adták bérbe a házakat. És persze, nincs mit ezen szépítgetni, valószínűleg vendégként is többségük megfordult ezelkben a műintézményekben. Ezzel együtt a szankciók egyre súlyosabban lettek, az 1903-ban .születő új rendelet az egyes pomtok megszegését már 100 korona pénzbírsággal vagy ötnapi elzárással büntette, miközben „a merni kéjelgést űzők” alsó korhatárát a 16. életévben jelölte meg. Aprólékosan rögzítik a kéjhölgyek mindennapi életének lehetőségeit is, hiszen meghatározták öltözködésüket, ami nem lehetett szeméremsértő vagy feltűnő, az utcán és nyilvános he lyeken nem szabadott lassú vagy gyors járkálás- sal, gyakori vissza- és körültekintéssel, taiglejtésekkel felhívni magukra a figyelmet, mint ahogy tilos volt számukra sétatereken a padokon üldögélni, dohányozni és kettesével sétálni. Fürdőintézetben csak elkülönített zárkában fürödhet- tek, és azt is kikötötték, hogy a színházban mely üléseken foglalhatnak helyet. Még így is levelet írt Schap- ringer Joachim, a pécsi izraelita hitközség elnöke a belügyminiszternek, mivel a zsinagóga mellől nyíló Kígyó utcában napirenden voltak a botrányok, „ahol a nagy közönség és tanuló ifjúság színe előtt sokszor nappal is arczpirító jelenetek folynak le”. Egy itt lakó pedig rendőri védelmet kért a polgármestertől, mivel életveszélyes fenyegetéseket kapott az „itteni csirkefogóktól”. Ezek a panaszok vezettek oda, hogy 1905-ben a bordélyokat feloszlatták Pécsett, ám a helyzet ekkor durvult el igazán. Hiszen a prostituáltak és holdudvaruk - kerítők, csempészek, bűnözők - kikerültek az utcára, ahol még inkább megbotránkoztatták a polgárokat. A monarchia évei után, a két világháború között áttelepültek a bordélyok, és némileg szét is szóródtak az akkori belváros szélén. A Majláth utcában is volt nyilvános ház, de aztán a Cinderi utcában vertek tanyát a prostituáltak, és nagyjából itt is működtek az 1948- as végső bezárásig. Ám hogy a „hely szelleme” tovább élt, bizonyítja, hogy az 1990-es évek végén tetszhalálából éledő pécsi nyilvános szexélet ismét a Cinderi utcából indult - és mára behálózza jóformán az egész várost. Méhes K. PROVIDENCIA OSZTBAK-MAQYAR BIZTOSÍTÓ RT. <45? „.ff . biztosító, annyiféle kőtelező felelősségbiztosítási ajánlat. A Providencia élve a törvény adta lehetőséggel - a Magyarországon lehetséges legkedvezőbb díjszabást kínálja autóbuszokra. Providencia tehát t »
