Új Dunántúli Napló, 1998. május (9. évfolyam, 119-148. szám)
1998-05-17 / 134. szám
Latin csúcs az európai futballporondon Múlt vasárnap is csúcson volt a Juventus: Zidane, (hátrébb) Deschamps és Rampulla a bajnokság megnyerését ünnepli A Real Madrid kilenc, a Juventus öt döntőben szerepelt már a Bajnokok Ligájában (illetve elődjében, a BEK-ben), s ez az 1955 és 1997 között játszott 42 finálé éppen egyharmadát jelenti. Átlagosan minden harmadik döntőben szerepelt valamelyik csapat, viszont egymás ellen csak most, 1998. május 20-án, az amszterdami arénában lépnek pályára. A két csapat valóban az európai futball elitjéhez tartozik: a Madrid az első, a Juve a hatodik a BEK örökranglistáján. Mindkét klub megnyerte már mind a három európai klubtrófeát (BEK, KEK, UEFA-kupa), s ez rajtuk kívül mindössze a Barcelonának, az Ajaxnak, a Bayern Münchennek és a Liverpoolnak sikerült már. Mindezeken kívül - főleg ami a jelent illeti - szinte csak különbségek vannak a két csapat között. A Real Madrid 1966-ban nyerte meg legutóbb a trófeát, azóta a klub minden híve azzal kel és azzal fekszik, hogy mikor lesz már újra az egyesület Európa trónján. Döntőben is legutóbb tizenhét éve, 1981- ben szerepelt a gárda. Jupp Heynckes, a csapat német vezetőedzője, amikor tavaly nyáron átvette a Madridot az olasz Fabio Capellótól, így kezdte a Bernabéu-stadionban szűzbeszédét: „Azért jöttem Madridba, hogy a csapat hetedszer is megnyerje a Bajnokcsapatok Európa Kupáját!” ígéretét eddig tartja, mégis, a szezon során már többször mozgott alatta a kispad. A Real ugyanis bukdácsolt a hazai frontokon, a Spanyol Kupából a második ligás Alaves verte ki, a bajnoki szereplés pedig egyszerűen szégyenletes. Ezzel szemben a Juventus minden kétséget kizáróan a kilencvenes évek második felének első számú európai csapata. A „zebrák” 1996-ban megnyerték a trófeát, tavaly döntősök voltak, és most újra finálét játszhatnak. Mindháromszor Marcello Lippi irányította a csapatot, s ezt azért érdemes külön megjegyezni, mert eddig mindössze egy edző akadt rajta kívül, aki sorrendben három BEK-döntőben a kispadon ülhetett: Fabio Capello (1993-1995). Tekintve, hogy a nagy Bajnokok Ligája-menete- lés kezdete előtt, az 1994-1995- ös idényben meg UEFA- kupadöntőt játszott az azóta legalább háromszor újjáépített legénység. Igaz a megállapítás: 1994 nyara óta minden európai kupafordulóban érintett volt a Juve! Ráadásul a Madrid pocsék bajnoki szereplésével ellentétben május második hétvégéjén megnyerte az idei olasz bajnokságot. Az „Öreg Hölgynek” is becézett klub a hazai fronton is egyeduralkodónak számít: az elmúlt négy esztendőben három bajnoki címet nyert (1995, 1997, 1998). Persze, aki a fentiekből azt a következtetést vonná le, hogy a Juve az esélyesebb, azt óva intjük véleményének széles körben való terjesztésétől. Mindkét csapatban világklasszisok sora játszik, egyetlen kilencven perc óriási taktikai csatájában bármelyik gárda nyerhet. Hiszen akármelyik együttes kulcsembereit nézzük, nem lehetnek kétségeink, közülük szinte bárki el tudja dönteni a mérkőzést. A Madridban mondjuk Hierro, Raul, illetve a légiósok közül a brazil Roberto Carlos, az argentin Redondo, a holland Seedorf, a horvát Suker, a szerb Mijatovics, vagy a kisebb sérüléssel kínlódó francia Karembeu. A Juvénél Inzaghi, Del Piero, Conte, Di Livio, vagy éppen a külföldiek, a francia Deschamps és Zidane, a holland Davids. Hogy kinek fognak szurkolni az amszterdami hívek? Nehéz megmondani, hiszen Seedorf és Davids személyében mindkét gárdában akad egykori ajaxos... Elkel a Rimet Kupa A világbajnokságok históriájának „közepe” egyértelműen Brazíliáról szól, Pelé és társai ugyanis kétszer nyerni tudtak, egyszer pedig - óriási meglepetésre - már a csoportban elbuktak. Ugye emlékszünk, kik miatt? Albert, Farkas, Bene... 1962, Chile A négy évvel korábbi mélypont után ismét remek csapata volt Magyarországnak: Mátrai, Mészöly, Göröcs, Albert, Tichy és a többiek. Ennek megfelelően szerepeltek a csoport- mérkőzéseken: Angliát 2:l-re, Bulgáriát 6:l-re verték, Argentína ellen így már egy békés 0-0 is elég volt az első hely megszerzéséhez. Az elődöntőbe kerüléshez azt a Csehszlovákiát kellett volna legyőzni, amely addig csak egy egygólos győzelmet aratott. Most azonban „összejött” a másik is, megint idő előtt elbuktunk... A csehszlovákok ellenben Chile ellen is nyertek, és döntőbe kerültek. Ott Brazília következett, s bár Pelé sérült volt és Masopust az európaiaknak szerzett vezetést, a címvédő végül 3:1 arányban nyerni tudott. 1966, Anglia Világbajnokság a sportág őshazájában! A magyar együttes, bár nyitó mérkőzésén 3:l-re kikapott az Eusebio vezette portugáloktól, a folytatásban igazolta, hogy talán 1954 óta nem volt ilyen erős: a kétszeres világbajnok brazilokat fenomenális játékkal 3:l-re legyőzve, majd ugyanilyen arányban verve a bolgárokat is, biztosan jutott tovább. Ám újra beütött a „magyar átok”, esélyesség ide, esélyesség oda, a negyeddöntőben 2:l-es vereség a Szovjetuniótól, és máris good bye - vagy inkább: doszvidanyia! - világbajnoki álmok. A futball feltalálói, a házigazdák viszont végre hagyományaiknak megfelelően szerepeltek, a fináléban az NSZK- t hosszabbítás után 4:2-re verve a csúcsra értek. Igaz, a vb- döntők történetében mind ez ideig egyedülálló módon három gólt szerző Geoff Hurst 100. percben leadott lövésén még vitatkoznak, hogy a felső lécről a gólvonal elé, vagy mögé pattant-e a labda. 1970, Mexikó A magyar válogatott szerepléséről ezúttal elég egyetlen szót mondani: Marseille. A honi futball (első) „Mohácsa” azért fájt különösen, mert korábban soha nem fordult elő, hogy már a vb-selejtezőkön elvéreztünk. Ráadásul oda nem jutottunk el, ahol két esztendővel korábban még olimpiai bajnokságot nyertünk! No, de nélkülünk is megrendezték azért a Mundialt, amelyen a döntő előtt egy dolog már biztos volt: véglegesen gazdára talál a győztesnek járó Jules Rimet Kupa, amelyet a szabályok szerint a háromszoros bajnok megtarthat. Az ismét csúcsformában játszó Pelé vezette Brazíliának Olaszország csak egy félidőn keresztül volt méltó ellenfele: a vége 4:1 lett. Immár sporttörténelmi tény: a dél-amerikaiak nem voltak jó gazdák: a Rimet Kupát néhány évvel később elrabolták, azóta sem került elő. Eszeveszett utcai száguldás Forma-1 Monacói Nagy díj I Néha az esélytelen is nyerhet: Monaco történetének légváratlanabb győztese volt tavalyelőtt Olivier Panis Anthony Noghes, a Automobile Club de Monaco elnöke 1929- ben szervezte az első városi autóversenyt a miniállamban, de biztos ö maga sem gondolta, hogy 70 évvel később 300 km/órás sebességgel száguldó műszaki csodák vágtatnak majd át a zebrákon és a csatornatetőkön. A monacói pálya az, ahol mindennél többet számít a versenyzői kvalitás, ahogy John Watson mondta: „Itt a legkisebb hibát is súlyos büntetés követi” Hosszú idő óta beszédtéma amúgy is, hogy a Forma-l-es sikerben a gépnek vagy az emberi tényezőnek van-e fontosabb szerepe? Az biztos, hogy megfelelő technika nélkül a legbrilián- sabb versenyző is csak szenved. Az 1979-es ferraris világbajnok, Jody Scheckter diadalai után egy évvel, 1980-ban mindössze 2 pontot gyűjtött. Az ok: nem Scheckter felejtett el vezetni, hanem a Ferrari vánszorgott alatta. Félő, hogy valami hasonló történik idén szegény Jacques Villeneuve-vel, hiszen a világbajnoki cím védőjének legutóbb Spanyolországban kellett megelégednie a 6. hellyel, miközben Rubens Barrichello a „semmiből” érkezve előtte ért célba! Világos, hogy a Mecachrome-motorok nem tudják ugyanazt, mint a Renault-k. Ugyanakkor emlékezhetünk Nigel Mansell híres, 1992-es mondására, miszerint a „Williamsek olyan jók, hogy még egy majom is bajnok lenne a kormányuk mögött”. Most sokan irigylik a Häkkinen, Coulthard párost, amiért így repíti őket a McLaren-Mercedes; valószínű, ha Schumacher vagy Fisichella vagy éppen Hill ülne az Ezüstnyilakban, ők is ugyanígy nyernének. A különleges tehetség persze arról ismerszik meg, hogy egy kevésbé világverő autóval is győzni tud. Ilyen kunsztokat viszont csak akkora kaliberű versenyzők tudnak, mint volt Senna, vagy napjainkban Michael Schumacher. Monte Carlo utcáit ezeknek az istenáldotta tehetségeknek találták ki. És ők többnyire élni is szoktak az alkalommal. Méhes Károly Budapest vetekszik Atlantával Príma prémiumok Dunát lehetne rekeszteni azzal a panaszáradattal, amely a múltban elhagyta a magyar atlétika berkein belül lévők ajkát. Keseregtek, hogy meglehetősen gyér a honi versenyek látogatottsága, hogy az országos bajnokságok felkészülési viadalokká silányodtak, hogy a sportok királynője itthon sokszor bizony csak szegény rokon. Az augusztusi Európa-bajnok- sággal egy csapásra megváltozhat a helyzet, legalábbis ami a sikeresen szereplő versenyzőket illeti. A Magyar Atlétikai Szövetség ugyanis elfogadta az első nyolc helyen végző magyar indulók és edzőik jutalmazására tett, módfelett gáláns javaslatot: a budapesti kontinensviadal prémiumai - amelyekre a rendezés nyeresége a fedezet - az olimpiai eredmények javadalmazásával vetekszenek. Összehasonlításul: az egyéni ötkarikás bajnokok két éve, Atlantában, az államnak köszönhetően 3,5 millió forinttal gazdagodtak, ehhez képest a Népstadionban győztes hazai BUDAPEST '98 © EAA^ EUROPEAN CHAMPIONSHIPS IN ATHLETICS résztvevő kerek hárommilliót vághat zsebre. Hasonló az arány a többi érmes helyezést illetően is. Az amerikai metropolisban dobogós ezüstmedá- losok 2,4, a bronzérmesek 1,8 milliójával szemben a szeptemberi, ünnepélyes kifizetéskor a másodiknak két-, a harmadiknak egymillió forint ütheti a markát. A váltók esetében az arányok: első, második, harmadik helyezés esetén fejenként 2,5, 1,7 és 1,3 millió ott, míg itt a tervek szerint 1,5, 1 millió, illetve 750 ezer kerülne a borítékba. Ugyancsak 750 ezer forintot kasszírozhat az a tréner, akinek tanítványa egyéni számban felfut (-dob,-ugrik) a dobogó tetejére. Az egyéni csúcs ötven-, az országos rekord százezret kóstál. Lesz tehát miért iparkodni. Kárpát-medencei mércével mérve mindenképpen jelentős összegükön kívül már csak azért is megbecsülendők a javadalmak, mert az Eb a földrész összes többi atlétájának nem hoz a kasszára egyetlen fillért sem. Pontosabban, csak áttételesen. A győztesek ugyanis kvalifikálják magukat az Európa- válogatottba, amely részt vesz a johannesburgi Világ Kupán, ahol viszont már igencsak komoly összegekkel növelhetik a bankszámlájukat a legjobbak. Erre jó esélye van többek között a dán csodafutónak, Wilson Kipketernek. Az exkenyai 800-as világbajnok és világcsúcstartó a múlt héten jelentette be: ezennel kiheverte a téli hónapokban kapott maláriáját és rajthoz áll az augusztus 18-án kezdődő bajnokságon. Az 1997-ben Év Atlétája címet nyert futó tehát tagja lesz a rekordnagyságú mezőnynek: a nevezések alapján 46 ország 1496 sportolójának indulására számítanak. S ha már a számadatoknál tartunk: a várható érdeklődést sem lehet éppen szegényesnek nevezni. Több mint negyven ország ezer újságírója, televízió- és rádióriportere kérte akkreditálását.
