Űj Dunántűli Napló, 1998. április (9. évfolyam, 90-118. szám)

1998-04-26 / 114. szám

1998. április 26., vasárnap Jordan búcsú előtt Most jön a hatodik? Az alapszakasz 165. játéknapjával a héten befeje­ződött az amerikai profi kosárlabda-bajnokság, az NBA első fejezete. Mostantól már igazán éles­ben mennek a dolgok, az állva maradt tizenhat együttes egyenes kieséses rendszerben folytatja - mi több, már meg is kezdte - a küzdelmet. A legnagyobb kérdés persze az, hogy a kilenc­venes évek sztárcsapata, a Chicago Bulls megszer- zi-e nyolc esztendő alatt hatodik bajnoki címét vagy sem. Talán meglepő, de tény, hogy még más csapatok szurkolóinak egy része is szívből kíván­ja nekik a sikert. Igaz csak azért, hogy a sportág élő klasszikusa, az NBA történetének leglegendá- sabb figurája, Michael Jordan méltóképpen fejez­hesse be sikerekben oly gazdag pályafutását. Tény ami tény, a bikák idén is erősek, ez az együttes az igazán nagy esélyes. Jordan ismét az alapszakasz kosárkirálya lett, Pippen sérülései ellenére is klasszis maradt, a botrányairól híres Rodmann pedig szokásához híven a legtöbb le­pattanót szerezte. Tehát a Bullsnak „áll a zászló”. Még akkor is, ha az alapszakaszban a Utah Jazz eredményesebb volt, s ez azt jelenti, hogy ha a pa­pírformának megfelelően Utah-Chicago nagydön­tő lesz, a Malone, Stockton kettős vezette Jazz játszhat majd többször hazai pályán, ami még eb­ben a sportágban is „lejteni” szokott. Michael Jordan az alapszakasz végjátékéban is szárnyalt (itt éppen a New York elleni mérkőzésen) Dunaferr, mindent ver Új csillag ragyog a magyar kézilabdázás egén: a Dunaferr női együttese. A csapat a bajnokságot már négy fordulóval a vége előtt megnyerte, és májusban a szlovák Besztercebánya ellen az EHF Kupa döntőjében mérkőzik. A kézilabdához értők többsége szerint alighanem győzelmi eséllyel...- Sokan úgy gondolják, az EHF Kupá­nak nincs igazi rangja. Az, hogy mennyit ér valójában a Dunaferr, csak jövőre, a Bajnokok Ligájában derül ki - mondom Zsiga Gyulának, a csapat edzőjének.- Ezzel csak részben értek egyet - válaszolja a korántsem udvarias „be­lépőre” a vezető edző. - Mert az igaz, hogy a korábbi években idehaza egyeduralkodó Ferencváros a Bajno­kok Ligájában soha nem tudott beke­rülni a végjátékba, mégsem szabad lebecsülni az EHF Kupa rangját sem.- Akkor másképp kérdezem. Mit tart szakmailag többre, a bajnokságot vagy az esetleges kupasikert?- Mind a kettő fontos. Bajnoknak lenni nagyon nagy dolog. Egy hosszú sorozatban, igen erős ellenfeleket magunk mögé utasítva nyerni értékes teljesítmény. Ugyanakkor idehaza na­gyon kevesen büszkélkedhetnek eb­ben a sportágban nemzetközi siker­rel, ráadásul szerintem Európában jobban számon tartják, nagyobbra ér­tékelik az EHF Kupát, mint a magyar bajnokságot.- Dunaújvárosban az utóbbi idő­ben nagyon „ráfeküdtek" a kézilabdá­ra, jele ennek, hogy a férfiegyüttes is második lett a bajnokságban...- Hadd egészítsem ki: a kézilabdá­ra, a hokira, a röplabdára és a futball­ra is odafigyel a klub. Egyszóval a kö­zönséget vonzó, tömegeket szórakoz­tató sportágakra.- Amihez, tegyük hozzá, a legtöbb pénz kell.- Ez igaz, de itt, Dunaújvárosban nem csak pénz van. Felismerték, hogy rövid távon ugyan sikereket hozhat egy sztárcsapat összevásárlá­sa, de ennél sokkal fontosabb, hogy a siker hozta népszerűségét meglova­golva eredményesen lehet az után­pótlás fejlesztése. Ez az igazán hosz- szú távú befektetés.- Ugyan a pénz valóban nagyon fon­tos, és a legtöbb helyen kevés van belő­le, ám feltűnő, hogy a futballt és a Fra­dit leszámítva, a csapatsportágaknak csak vidéken van bázisuk.- Ez így igaz, és nem véletlenül ala­kult így. Budapest túl nagy, annyi az egyesület, a csapat, hogy a szurkolók érdeklődése úgymond szétfolyik. Én dolgoztam a bajnok Elektromosnál is, tudom, hogy a győzelmektől még nem lesz komoly nézőserege egy csa­patnak. Ahhoz igazi lokálpatrióta ér­zelmekre is szükség van. Szerencsére Dunaújvárosban nemcsak pénzből van elég, hanem a helyi csapatokért élni-halni tudó szurkolókból is... Bemutatkoznak a vb csapatai (VIII.) Daniel Passarella jó barátja Carlos Menem. Előbbi világhírű futballista volt, 1994 ősze óta az argentin válogatott szövetségi kapitánya, utóbbi pedig a köztársaság államelnöke. Egyébként futballrajongó, a River Plate híve. A pletykák szerint néhány látványos, például az 1995-ös és az 1997-es Copa Américán a csapatot ért kudarc után a Harcosnak becézett edző csak azért maradt a posztján, mert az ország első számú közjogi méltóságának a barát­ja volt! Talán éppen azért mellőzheti esetenként a világ egyik legjobb csatá­rát, Gabriel Batistutát is. Valószínűleg azért haragszik az 1991 óta Olaszor­szágban, a Fiorentinában futballozó játékosra a kapitány, mert soha nem ért el sikereket a River Plate-ben. Ezzel szemben (az ugyancsak Olaszországban, a Parmában futballozó) Hemán Dario Crespo, vagy a Feyenoordban szereplő Julio Cruz annál többet. Miként Ariel Ortega vagy Marcelo Gallardo is. Fogad­juk el a tételt: nem rossz ajánlólevél a River tagsági igazolványa! Bár Passarella korábban azt mondta, csak kevés szerep jut az Európában futbal­lozó játékosoknak, a selejtezők alatt engedett elveiből. Például azért, mert jó pár kiválasztottja európai gárdához igazolt. Ma már éppen a fordítottja az igaz: három legjobb játékosa (Batistuta, Ortega, Simeone) egyaránt az öreg kontinensen futballozik. Az erősorrendet nézve a horvát gárda lehet az argentinok első számú vetélytár- sa, de Blazevic csapata „romokban” van. Nincs például kapusa: mind a három je­löltje kidőlt a sorból. Gabric nem véd a Hajdúkban, Mrmic sérült, Ladic nem fér be a Croatiába. Formán kívül van a csapat eddigi fő erősségét jelentő középpályássor négy tagjából legalább három (Asanovic, Prosinecki, Boban), s nem fér be a Real Madridba a válogatott első számú góllövő­je, Davor Suker. Ilyen előjelek után nem csoda, hogy a horvátok önbizalma nem szárnyal az égig. A jamaicai válogatotté sem, de ez ért­hető. Ők már a döntőbe kerüléssel sport­történelmet írtak: övék az első, angolul beszélő karibi válogatott, amely vébén szerepelhet. A térség országai különben is csak ritka szereplői voltak a múltban a földkerekség legfontosabb futballtorná- jának. Korábban csak Kuba (1934), és Haiti (1974) kvalifikálta magát a vébére. A brazil edző, René Simoes négy esztendővel ezelőtt került a válogatott élére, vezérletével a csapat 1995-ben megkapta a FIFA díját, miután valamennyi válo­gatott közül a legnagyobbat ugrotta előre a világranglistán, majd 1996-ban, ta­lán még nagyobb szenzációt okozva, a selejtezők első szakaszában Mexikót megelőzve lett csoportgyőztes. Nem csoda hát, hogy az edzőt Professzornak becézik a szigeten. A futballal kapcsolatos szakértelméért is kiérdemelhette e becenevet, meg azzal is, hogy ritka bölcs felismeréssel erősítette meg csapatát. Körülnézett Angliában, tudakolva, hogy az első két liga játékosai közül kik bír: nak jamaicai gyökerekkel. Kutakodása eredménnyel járt, ma már hat-hét (tulaj­donképpen angol!) profi futballista erősíti a keretét. A japán csapat számára létszükséglet volt a kvalifikáció: a betegeskedő J-League-nek szüksége volt erre az injekcióra. A 2002-es vb társrendezői úgy gondolják, a szponzorok mostani lendülete akár négy évig is kitarthat. Hátha még legalább egy fordulót menne is a válogatott! A Felkelő Nap országának fi­ai egyébként pazar hajrájuknak köszönhetik a selejtezőbeli sikert. A zónadön­tő elején fontos pontokat hullattak el, viszont novemberre megtáltosodtak: a szövetségikapitány-váltás ( Shu Kamo helyett Takeshi Okada került a posztra) után legyőzték idegenben az addig veretlen koreaiakat, aztán Kazahsztánt, vé­gül a pótselejtezőn Iránt. Soraikból minden menő a hazai profiligában játszik, például a korábban Európában és Brazíliában is megfordult Miura Kazujosi vagy a brazil születésű, honosított Wagner Lopes. A japánok egyébként a mostani kvalifikációval lemondtak egy felettébb ké­tes dicsőségről: mindössze 1930-ban és 1934-ben, a világbajnokságok hajnalán fordult elő, hogy a rendező ország gárdája egyben vb-újonc is legyen! — H-csoport (Argentína, Japán, Jamaica, Horvátország) Argentína-Japán: június 14., 14.30, Toulouse Jamaica-Horvátország: június 14., 21.00, Lens Japán-Horvátország: június 20., 14.30, Nantes Argentína-Jamaica: június 21., 17.30, Párizs Argentína-Horvátország: június 26., 16.00, Bordeaux Japán-Jamaica: június 26., 16.00, Lyon ___________________________________________________EOY LEGENDA ÉlwfciKE KEL (ill*) Má sodvirágzás a világ legjobb csapatában Puskás Ferenc: ’58 nyarán érkeztem Madridba. Hat hétig szinte csak tré­ningeztünk, majd elutaztunk Dél- Amerikába. Argentína volt az első ál­lomás, ott, Buenos Airesben játszot­tam először a Real Madridban. Onnan még átmentünk Uruguayba, ahonnan közvetlenül a spanyol bajnoki rajt előtt tértünk vissza Madridba. Az első, az Oviedo elleni bajnoki mérkőzésen 5:2-re nyertünk, vágtam néhány gólt. Pedig nem volt könnyű dolgunk, mert a meccs előtti kiadós eső miatt latyakos lett a talaj, szinte nem is lehetett elrugaszkodni a gyepről. A sta­dion légkörét viszont imádtam, az eső ellenére százezer néző tombolt. Di­csért minket a sajtó is, és mi is úgy éreztük, jól futballoztunk. Ám a követ­kező meccsünk előtt, mielőtt elindul­tunk volna San Sebastianba, az edzőnk, Camiglia félrehívott. „Most a Real Sociedad ellen nem fogsz játszani, mivel nehéz, vizes a talaj.” Rendben, mondtam. Mi mást tehet egy új játé­kos? A csapat viszont nélkülem nem tudott nyerni, nem esett gól a kilenc­ven perc alatt. Hazafelé Santiagóból, Bernabéu megkérdezte tőlem, miért nem játszot­tam. Valami olyasmit mondtam neki, hogy csupán tizenegyen játszhatnak és Carniglia azt mondta, hogy mivel nem vagyok jó erőben ahhoz, hogy a sárban játsszak, pihentet engem. Az elnök nem szólt semmit - legalábbis nekem nem -, de a következő héten már ismét a kezdő csapatban voltam. Östreicher Emil: Carniglia az első pillanattól kezdve utálta Puskást. Öcsi nem volt jó kondícióban, még akkor sem, amikor a bajnokság már megkez­dődött. Egy darabig csak futott a pá­lyán, míg a többiek játszottak. De óriá­si akaraterővel áldotta meg a sors, nem hagyta magát, gyötrődött és sikere lett. Hamarosan a többi játékos is egyre job­ban kijött vele, sőt Bernabéu is gyorsan megkedvelte. Carniglia - teljes nevén Luis Antonio Carniglia - Argentínában született. Negyvenéves korában, 1957-ben került a Madridhoz. Pályafutásának csúcs­pontját a Reálban töltött két esztendő (s a két BEK-győzelem) jelentette, holott előtte és utána olyan nagy hírű csapa­toknál dolgozott, mint az OGC Nice, a Fiorentina, az ÁS Roma, a Milan, a Juventus, vagy az Independiente és a Boca Juniors. Puskáson kívül is akadt magyar játékossal dolga, az OGC Nice- ben Újlaki József edzője volt. A Fiorentinát meg éppen tőle vette át 1960-ban Hidegkúti Nándor. Puskás Ferenc: A spanyol liga egy kicsit gyorsabbnak tűnt, mint amihez én korábban hozzászoktam, és az az igazság, hogy az ottani csapatok job­ban is hajtottak. Igyekeztem gyorsan ráállni erre a hullámhosszra, s azt hi­szem, ez sikerült is. Valószínűleg soha nem voltam még ennyire elszánt, mint akkor. Meg akartam mutatni a világ­nak, hogy még nem lehet leírni. Tud­tam, hogy nem várhatom el ugyanazt a kiszolgálást, mint amit a Honvédnál kaptam. Itt nem volt Bozsik, akivel egy negyed századot fociztunk végig, és akinek csak annyit kellett kiáltanom, hogy „Most, Cucu!”, s már érkezett is a tökéletes passza. Eleinte Östreicheren kívül alig is­mertem valakit a klubban. A játékosok­hoz csupán a futballpályán szóltam, de ott sem túl sokat, mivel a spanyol- nyelv-tudásom csupán a Buenos diasig és a Buenos nochesig terjedt. Vettem egy csodálatos házat, alig három kilo­méterre a stadiontól. A Madrid rende­sen megfizetett, de a házat nekem kel­lett megvenni. Szerencsére ugyanúgy balösszekö­tőt játszhattam, mint otthon. Az első szezonban már huszonegy gólt lőttem, csak Di Stefano előzött meg eggyel. Ám a következő idénytől - négyszer, egyet­len évnyi megszakítással - már én vol­tam a spanyol liga gólkirálya. Bár elein­te más volt a játékom, mint a többieké, hamar sikerült alkalmazkodni. Meg kellett tanulni, hogyan játszhatom gond nélkül a saját játékomat a világ akkori talán legnagyobb futballistái, Di Stefano, Kopa és Rial között. Az ötvenhatos forradalmat követően közel százezer magyar szóródott szét Európában. Jutottak szinte a kontinens minden nyugati nagyvárosába. Puskás Ferenc: Jórészt mindenhol, amerre csak jártam a Reáliái, találkoz­tam magyarokkal. Szeretettel fogadtak engem. Úgy tekintettek rám, mint aki, hozzájuk hasonlóan, nem tudott ott­hon maradni ötvenhat ősze után. Ha valahol játszottam, gyakran lehetett hallani a tribünről: „Hat: három, hathárom”. Természetesen jó volt hal­lani ezt. Hirtelen azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban kerülök a tol­mács szerepébe. Bemutatom a csapatot új ismerőseimnek, és néhány szót mondok minden játékosról. A többiek­nek nem igazán volt ínyére az ilyesmi, mondogatták is: „Gyerünk már! Még a végén reggelig itt maradunk!” Aláfir- kantottam ezer meg ezer fényképet, zászlót, pólót, papírfecnit. Sőt, rávet­tem Alfredóékat, hogy ők is kövessék a példámat... (Részletek a Puskás Marketing Ta­nácsadó Kft. gondozásában megjelent Dénes Tamás-Jamrich Klára Egy legen­da életre kel című könyvéből).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom