Űj Dunántűli Napló, 1998. április (9. évfolyam, 90-118. szám)

1998-04-02 / 91. szám

1998. április 2., csütörtök Háttér - Riport Nem klónoztatnám magam Beszélgetés Méhes Károly professzorral, a Széchenyi-díj at követően Negyvennégy őszén áttelepítették Magyarországra a kolozsvári egyetemet, s vele az a Méhes csa­lád is ide került (a családfő orvos-kutató és egyetemi tanár), kiknek ősei többiziglen erdélyiek voltak. Mansfeld Géza, a pécsi egyetem gyógyszertan professzora 1946-ban az itt rekedt családfő számára állást ajánlott, s így lett pécsivé beszélgetőpartnerem, a család akkor kisdiák gyermeke, Méhes Károly is. Aki ma - talán az édesapa nyomdokain is járva - a Pécsi Orvostudományi Egyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az orvosi tudományok osztályának elnöke, tagja a Leopoldina Német Természettudományi Akadémiának, levelező tagja az Osztrák Tudományos Akadémiának, illetve több nemzetközi tudományos társaság és szervezet választott tagja, szakértője. Munkájának elismeréseként az idén a szakma hazai leg­nagyobb kitüntetését, a Széchenyi-díjat vehette át. A gyermekklinika egy megle­hetősen csöppnyi helyiségében beszélgetünk, amely méretei­ben egyáltalán nem azt sugallja, hogy egy nemzetközileg is meglehetősen ismert és elis­mert tudós dolgozószobája volna. A beszélgetés során az­tán olyannyira kitágulnak a fa­lak, s annyi minden elfér már e néhány négyzetméteren, amire gondolni sem mert volna az ember. Dr. Méhes Károly jó beszél­getőpartner.- Talán illetlenségnek tűnik, de megkérdezném: lehet-e vi­déken tudományt művelni?- Szubjektív véleményem szerint - s nem biztos, hogy ez a helyes - természetesen sokkal nehezebb itt a végeken, mint Budapesten, ahol a túlzott köz- pontosítás millió előnyét élvez­hetik a kutatók. Ott például egy félórás sétával eljuthat az em­ber egy tudományos előadást meghallgatni, míg nekem az egész napom rámegy egy ilyen programra. Még rosszabb an­nak, aki távol lakik az olyan egyetemi centrumokról is, mint Pécs, Szeged vagy Debrecen. De ugyanakkor azt is tapaszta­latból mondom, hogy evvel egy kicsit fölmentve is érzik magu­kat az emberek.- És belemenekülnek a vidé- kiségbe. Ez a gyakori, fölmentő önigazolás azonban nem csak a tudomány művelőire jellemző.- Tapasztalom. De vallom, hogy olyan módszerhez kell nyúlni, amelyhez helyben adot­tak a lehetőségek. Égy kisvá­rosi kórházban is lehet olyan kutatási területet választani, amihez nem kell több, mint egy vámyomásmérő, s avval már mondjuk a gyermekek vérnyo­mását befolyásoló környezeti tényezők után nyomozhat az ember. S ehhez még a szakren­deléseken is jobbak a lehetősé­gek, mint uram bocsá', egy fő­városi kutatóintézetben, hiszen százával végezhetők a mérések.- Hogyan lesz az emberből tudós? Eleve annak készül, vagy csak jönnek a dolgok ma­gától?- Harmadéves orvostanhall­gató koromban, amikor ötven­hatban szünetelt az oktatás, én jobb híján bejártam a kórbonc- tanra. Örömömre megengedték, hogy a munkában közreműköd­jek, különféle szövettani prepa­rátumokat készíthessek az idő­sebbekkel, s aztán ott ragadtam Jobszt Kázmémek, akkori ta­nársegédnek - ma már nyugdí­jas akadémikus professzornak - a laboratóriumában. Nos, ez volt a híres Romhányi-intézet, az a patológia, ahol mindent abból a szempontból közelítet­tünk meg, hogy az ott tapasztal­takból milyen tanulságokat tu­dunk levonni, a még élő, ha­sonló betegek számára.- Hogy mit rontott el a gyógykezelés során az orvos?- így is mondhatjuk. De közben persze tudományos el­vek is fölmerültek. A kimet­szett testrészekből, szövetda­rabkákból végzett biokémiai meghatározások meg egyebek néha adtak olyan ötletet, hogy hoppá, itt mondjuk a vasanyag­csere zavara látszik, s mivel van még a többi klinikán né­hány hasonló beteg, nézzük csak meg, hogy azoknál nem ugyanez-e a helyzet?-A hatvanas évek elejét él­jük, amikor világszerte a gene­tika felé fordultak a kutatók.- Úgy van. Éppen, hogy megindultak a kezdeti gene­tikai vizsgála­tok, kromo­szómaelem­zések, s akkor - ezerkilenc- százhatvan- négyben - szólt a gyer­mekklinikáról Kerpel pro­fesszor, hogy ott is létre kéne hozni egy, a témá­val foglal­kozó labora­tóriumot. Ez azért is fon­tos, mert az életkori sajá­tosságokból eredően a gyermekkli­nikán lehet ta­lálkozni a legkorábban azokkal a rendel­lenességekkel, amelyekre ép­pen a genetika révén lehet fi­gyelni. Kerpel tudós koponya volt, s azonnal rájött ennek a laboratóriumnak a fontossá- gára.- így lett Ön genetikus.- így. De amikor úgy döntöt­tem, hogy eljövök a gyerekkli­nikára, akkor persze azt is elha­tároztam, hogy ha már itt va­gyok, akkor orvoskodjam is. Ne a világot akarjam megvál­tani, ne a Nobel-díjról ábrán­dozzam, hanem Kisséknek, Nagyéknak és Szabóéknak próbáljak a gondjaikon segí­teni, tanácsokat adni, gyerme­küket meggyógyítani. A mai napig is foglalkozom a tömeg­betegségekkel, a tüdőgyulla­dástól a hasmenésig.- Mi az Ón speciális szakte­rülete?- Megpróbálom a legmoder­nebb laboratóriumi lehetősé­gekkel fölfegyverkezve a vele­született rendellenességeket ku­tatni, ami vélhetően igen tág fogalom. Benne van a látható rendellenesség, a hat ujjtól a dongalábig, a nyitott gerincen keresztül a vele született anyagcserezavarig, az örökletes értelmi fogyatékosságig. Ezek­nek az okát, természetét igyek­szem tisztázni, megoldására, prognózisára tanácsot adni.- Váltsunk témát: ma a tár­sadalomban a minimális befek­tetés és a maximális haszon elve járja. Hogy vélekedik Ön erről?- Az egészségügyben mutat­kozó válságjelenségek legfőbb oka sokféle objektív gazdasági és szervezési nehézség mellett az, hogy tisztán üzleti alapra akarják helyezni a betegellátást és állandóan azzal számoltat­nak el, hogy a befektetés és a haszon milyen viszonyban van egymással. Ami nonszensz. Mert ha egy betegnél mondjuk egymillió forintnyit fektetek be a gyökeres gyógyítás miatt egy úgymond felületi, tüneti gyó­gyítás százezre helyett, akkor lehet, hogy nem tudok igazán mérleget készíteni 1999 január­jában és ezért elmarasztalnak. De lehet, hogy az, amit tettem, harminc évig fog a társadalom­nak kamatozni, mert az illető nem fog örökösen az egészség­ügy nyakára jönni a nyavalyái­val.- A tudományban ugyanez a helyzet?-Csak még szélsőségeseb­ben jelenik meg a szituáció le­hetetlensége. A kutatás, és az arra szánt pénz - és az idő, energia, akarat és szellemi be­fektetés - óriási mértékben ve­szendőbe megy. Ezzel illik tisz­tába lenni. Talán néhány száza­lék az esély arra, hogy egy be­tegség okára rájön az ember, hogy egy új energiaforrást tár fel. De ha nem csinálnánk, megállna a világ.- Ön az emberi élettel fog­lalkozik.- Az ember összes tulajdon­ságát és életműködését körülbe­lül százezer gén határozza meg. Nekem elsősorban az a dolgom, hogy egy gén megváltozása ál­tal létrejött testi, működésbeli zavart laboratóriumi lelet alap­ján próbáljam elemezni és en­nek alapján megmondani, hogy az adott családban milyen ter­heltség van, mire lehet számí­tani egy további terhesség ese­tén és mit lehet tenni, hogy a gondoknak elejét vegyük. Ter­mészetesen összefogva, a köz­vetlen génkutatókkal. Ők ki tudják mutatni, hogy például az adott génben a tizenötös kro­moszómafal alsó csücskén va­lami gond van, én meg azt tu­dom, hogy mi lesz belőle a testben és hogyan érinti mond­juk a szellemi funkciókat.- Hány ilyen, úgymond gén­hibát ismerünk?- Ezideig durván ötezer ilyen ismert, azaz tudom, hogy az adott betegséghez milyen gén­elváltozás kapcsolódik. De vannak olyan testi - sőt tudati elváltozásaink - melynek oka nem egyetlen génben kere­sendő, hanem sokkal többen, melyek között egy azért domi- nánsabb, s az öröklés folyama­tában hajlamként jelenik meg. Hajlam arra, hogy nagy való­színűséggel a születendő gyer­mek ugyanazzal a betegséggel lát majd napvilágot. Ez az örök­lődés. Az is öröklődhet persze, hogy valakinek milyen magas lesz az intelligenciája, vagy miképpen alakul a hangulati, pszichés jellemzője. Hamar dühbe guruló, de könnyen megbocsátó avagy szinte nem is reagál a sértésre, de egy életre megjegyzi. Társaságban sokszor mondjuk, szakasztott az apja. Ugyanígy járunk a ze­nei képességekkel vagy mond­juk a matematikával: akadnak családok, ahol szinte mindenki a reáltudományok művelője. De ne feledjük, hogy azért a te­hetség kibontásában óriási sze­repe van a környezetnek, az is­kolának.- E logikán járva mondjuk a bűnözés kialakulásában is sze­repe van a hajlamnak.- Hogyne volna. De a döntő szerep, a környezeté, mint aho­gyan egyéb viselkedésformák kialakulásában is. A szorgalom, a kitartás, a jó értelemben vett hűség, a hazaszeretet vagy a becsületesség is a környezet ha­tására alakul az emberben.- Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem; mi a véleménye a klónozásról? Hogy ebből a gyerekből tudós legyen, ebből sportoló, ebből meg világhírű muzsikus.- Nincs reális lehetőség erre sem technikailag, sem etikai­erkölcsi szempontból. Önma­gában a klónozás világszenzá­ció, bár a véleményem szerint sokkal több szó esik róla, mint amennyit megérdemel. Az a kép, amit erről az amerikai, s annak nyomán a mi sajtónk is ábrázol - nem akarom termé­szetesen a médiát bántani - meglehetősen torzít. Szögezzük le: még egy Albert Einstein nem lesz, és Kossuth Lajosból és Bartók Bélából se több. Bio­lógiailag sem. Azért, mert bár a különböző sajátosságainkat meghatározó gének óriási több­sége a klónozás révén azonos lesz a sejtmagon belül, azonban a sejtfalon kívül, a plazmában is akadnak gének, amiket nem érint a klónozás. Tehát nem százszázalékos a reprodukció. És tegyem hozzá: már a méhen belül más-más hatás ér minden egyedet, nem beszélve később, a növekedés során a meghatá­rozó környezetről.- Tehát Ön nem klónoztatná önmagát?- Nem.- Milyen érzés volt átvenni a Széchenyi-díjat?- Nem tagadom, megtisztelő volt és nagyon jóleső érzés töl­tött el. Különösen azért, mert nem valamilyen hivatalos, fó­rum vagy testület terjesztett elő, hanem már a díjban részesült, nagyon tiszteletreméltó kollé­gáim ötlete volt, hogy én kö­vetkezzem a sorban. Tehát a szakma kezdeményezte a dol­got. Természetesen az ötlet az­tán szigorú zsűrin ment át. S ez a szakmai berkekből jövő elis­merés egy kicsit jobban megha­tott, mint gondolná bárki.- Ez azt jelenti, hogy Méhes Károlynak nemcsak a szakmai kvalitásait ismerik el, hanem szeretik is.-Magam is elgondolkoztam azon utóbb, hogy vajon ez tény­leg népszerűség? Ki tudja? Tény azonban, hogy az életem­ben olyan konfliktusom nekem senkivel sem akadt, ami tartós haragot eredményezett volna. Talán azért, mert olyan terüle­ten dolgoztam, amelyen senki­nek nem voltam igazán konku­rense. Kozma Ferenc Hodnik Ildikó jegyzete Idegenek támadása Úgy látszik, egy társadalmi rendszer sem ússza meg anél­kül, hogy tagjai vagy csoport­jai ne firtassák időnként, kik is az idegenek, és kik azok, akik ősi vagy vérrel szerzett, vagy akármilyen jusson jogo­sabban élnek a földtekének egy-egy szegletében, mint mások. Úgy látszik, mindig kell va­lamilyen ellenség. Korábban ezt az eltérő társadalmi rend­szerek szépen megoldották, a szabadságtipró kelet és a ha­nyatló nyugat szembenállása sokáig kielégítette az ilyen irányú igényeket. A mozifilmek hűségesen követték a trendeket, s több­nyire egyetemes emberi jogo­kért küzdő hősök harcoltak a diktátori rendszerek hadsere­gei ellen. Az átalakuló világ­ban fájdalmasan nélkülözni kell a régi, jól megszokott el­lenségeket. A filmes világ gyorsan reagálva ezért boly­gón kívüli támadókkal aján­dékozza meg az idegenfóbiá­sokat. Soha nem látott meny- nyiségű kocsonyás figura, le­begő agyú lény, nyolcadik utas és rovarszerű űrkalóz támadta meg a mozivászna­kat, mutatva, hogy az ellen­ségnek még csak igazinak, lé­tezőnek sem kell lennie ah­hoz, hogy jól lehessen gyű­lölni, és mindent megtenni az elpusztítására. A filmbéli képlet minden­esetre egyszerű. Ott megfe­lelő alap az összefogásra az idegenek ellen az, hogy nem ebben a (Nap)rendszerben születtek. Ezért végül is mindegy, hogy néznek ki, mi­lyen színű a bőrük, hány fog­soruk van, és hogy milyen po­litikai nézeteket vallanak. Az ilyesmi csak itt a Földön elég ok némelyeknek az agresszió­ra. Úgyhogy az értelmetlen indulatkeltéseket figyelve néha egyenesen az az érzé­sünk támad, hogy még egy ufóval is jobban megértet­nénk magunkat, mint valaki­vel a szomszéd utcából. Gólya és parabola - A hét elején Zókra is megérke­zett a már az évtizedek óta a településen fészkelő gólyapár első fele. fotó: tóth László Angol nyelvi hódítás fenyeget? Az Európai Unióban mind a 15 tagország nyelve hivatalos. (Ekként várható, hogy ha mi, magyarok is bejutunk az EU- ba, küldötteink az anyanyel­vükön fejthetik ki álláspont­jukat a különféle fórumokon). A soknyelvűség ellenére senki sem rosszalja, mi több, természetesnek tartja, ha a gö­rög, a holland, a finn, a német, a portugál stb. küldött is ango­lul szólal meg. A NATO-ban, az ENSZ-ben meg a többi nemzetközi szervezetben és fómmon is egy ideje a leg­jobban az angollal lehet bol­dogulni. A brit szigetország lakói eközben mind kevésbé törik magukat, hogy idegen nyel­veket tanuljanak. 300 ezer brit elsőéves egyetemista közül az idei tanévben a németet csak 340-en választották fő szakul, a franciát 1030-an, a spanyolt viszont csak 249-en. Jogos tehát a kérdés, lesz-e egyálta­lán öt-tíz év múlva tanár, aki ezeket a nyelveket oktatni fogja az angol iskolákban? Égyáltalán: jó-e az, ha az emberiség mindinkább egyet­len kultúrkör nyelvére áll át, a nyelvvel együtt önkéntelenül is átvéve annak gondolko­dásmódját. Mind gyakrabban emlegetik világszerte: ha már közvetítő eszközre utaltatott a soknyelvű emberiség, nem volna célszerűbb egy meg­lévő, a korral, a tudományok­kal, a technikával bizonyítha­tóan együtt haladó, semleges nemzetközi nyelvet válasz­tani? Mondjuk az eszperantót, amely az emberiség közös kincse. Ferenczy Europress t I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom