Új Dunántúli Napló, 1998. március (9. évfolyam, 59-89. szám)

1998-03-28 / 86. szám

10 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. március 28., szombat hírcsatorna A Művészetek Háza aján­latából. A pécsi Művésze­tek Házában március 30-án 17 órakor Rejtett kincsek VIII. címmel Vass László műgyűjtő anyagából nyílik kiállítás. 31-én 19 órakor Gács Anikó zongoraművész lép fel. E napon 17 órakor „Kövekből, fákból, vizekből ... - Izrael ’93” címmel Mezei Béla fotóművész tár­lata nyílik meg. (ly) Fúvószene. A pécsi Művé­szeti Szakközépiskola fú­vószenekara ad koncertet március 31-én 18 órakor az iskola hangversenytermé­ben. Szabó Ferenc vezényle­tével Händel, Arutjunjan, Láng István és Kodály-mű- vek hangzanak el. (ly) Folklór. A Nemzetközi Rejtvényarchívum megala­pítója, dr. Mándoki László lesz az Exkluzív Teaház vendége a pécsi Dominiká­nus Házban. A folklórkuta­tóval 18 órakor találkozhat­nak az érdeklődők. (ly) Diákfotó. 31. alkalommal rendezik meg Pécsett az or­szágos Középiskolai Fotó- kiállítást, az 508. számú Kertvárosi Szakképző Isko­lában. Az április 6-án 10 órakor nyíló bemutatón a beérkezett közel 900 fény­képből 12 iskola 50 tanuló­jának 93 alkotása lesz lát­ható. (ly) A szerelem Ardéle néni púpjában Amióta oly sokat vártunk Go- dot-ra hiába, azóta nem szokat­lan, hogy egy szereplő, aki va­lamely darabban kulcsfigura, meg sem jelenik. Ez a helyzet Jean Anouilh Ardéle nénijével is, aki a „Sze­ret, nem szeret” című vígjáték­nak olyan hőse, akiről min­denki beszél, aki púpos létére szerelmes mer lenni, s ezért az amúgy rugalmasan ledér erköl­csű környezete szemében maga a fertő és a bűnös gerjedelem. Pedig nincs máshol szerelem, csak Ardéle néni púpjában. Anouilh ismét elgondolkod­tat minket arról, mi is a másság és mi a valódi érték, ki a torz valójában, milyen az egészsé­ges lélek, és mikor töri be meg­alkuvóvá az embert a környe­zete, s hogy az a normaszegő-e, aki élni akarja az életét, vagy az, aki csak átvészelni. A Pécsi Nemzeti Színház idei évadjának egyik legjobb előadását Jordán Tamás ren­dezte a Kamaraszínházban. Az előadás külön érdeme, hogy szereplői egymásra figyelő, vé­gig egyenletes színvonalú játé­kot tudtak létrehozni. A másfél órás víg- vagy inkább keserűjá­tékban mindenki az életről és a szerelemről beszél, míg sorra kiderül, hogy az összes sze­replő, kivétel nélkül hazug, íz­léstelen vagy nevetséges viszo­nyokban keresi a boldogságot. A vidéki kúria úrnője, a tá- bomokné (Sólyom Katalin) csak utoljára mutatkozik meg, addig hihetjük, hogy nem is lé­tezik, hogy követelőző kiáltá­sait valóban a páva produkálja. Amikor azonban kitör a szobá­jából, igazi érzelmeket mutat fel: szenvedést, vágyat, dühöt, gyűlöletet, kielégületlenséget. Férjként Újlaki Dénesi láthat­tuk. A premieren végig erőtel­jes, de kissé kapkodó alakítást nyújtott, ugyanakkor ki tudta fejezni a felelősséget, amit leg­idősebb testvérként a családért érez. Márton András a sógor sze­repében titkos lázadóra emlé­keztetett, aki lúgot ivó varrólá­nyokkal hetyeg, de közben igazi szerelmet keres, aki a szokások ellenére is nehezen viseli a házibarátot, s aki kitö­résre buzdítja Ardéle-t, a púpos vénlányt, akiről már mindenki lemondott. Az előadás egyik legkie­gyensúlyozottabb, legkidolgo­zottabb alakítását Füsti Molnár Évának köszönhetjük, aki a tá­bornok húgát alakította. Széles érzelmi skálán játszott. Szeretője szerepében N. Szabó Sándor kissé karikí- roztá a figurát az operettekből kölcsönzött elemekkel. Ezzel azonban meg tudta mutatni a házibarátnak mint intézmény­nek minden kínos, sőt moso­lyogni való vonását. A fiatalabb nemzedék több­nyire lázad és kitömi vágyik, de a pesszimista Anouilh, aki olyan eszméket hirdetett, mint hogy „az élet rossz, az ember magányos”, az ifjabb korosz­tályban sem bízik. A tábornok középső fiát ala­kító Lázár Balázs ezért csak szeretője lehet távollévő test­vére asszonyának, akit a bemu­tatón Tamás Éva formált meg. Lázár Balázs indulatokkal teli, de magát hamar megadó fiatal­embert játszott, míg párja kissé kiismerhetetlen, depresszióra hajló leánynak mutatta magát. Karakterszerepében jól helytállt Fábián Anita (szoba­lány), a néma szerepben felada­tot kapott Urbán Tibor pedig ki tudta használni villanásnyi fel­tűnésének perceit. A gyermekszereplők közül Fülöp Dominika (Marie-Chris- tine) természetesen játszott és szövegmondása is tiszta volt. Márton Péter (Toto) nagy ener­giájú fiúcskát mutatott, az igyekezet azonban olykor a be­széd érthetőségének rovására ment. Az egységes stílusú jel­mezek Dőry Virág munkái vol­tak, a hangulatteremtő díszletet Vayer Tamás készítette. Hodnik I. Gy. Márton András a tábornok sógorát alakítja fotó: Müller a. Baranyából származott Müller József, a híres 1848-as indulók szerzője Feltételezhetően rokoni kapcso­latban volt a tolnai Müller- Schmid családdal a baranyai Szűrben született Müller József, aki kivételes zenei tehetséggel rendelkezett, és Brünnben vé­gezhette zenei tanulmányait. A Tolna településen született Müller-Schmid Adolf Bécsben vált ismert zeneszerzővé és karnaggyá, a baranyai szárma­zású Müller József Pesten. Életéről keveset tudunk. Az bizonyos, hogy az 1840-es években a Turszky-gyalogez- red karmestere volt. 1848-ban a Pesten állomásozó 62. császári és királyi ezred zenekarának lett a karnagya. Jól ismerhette Kossuth, és nem kizárt, hogy Petőfi Sándor is. Négy magyar indulója - zongora letétben - Pesten, a Rózsavölgyi Kiadónál jelent meg 1857-ben. Ez a négy in­duló: a Kossuth, a Damjanich, a Pesti és a Jász-Kun, amelyek ma is a legkedveltebb magyar fúvószenekari indulók közé tar­toznak. Népszerű továbbá még a Fehérvári és a Batthyány-in- dulója is. Müller József, a már említett indulókon kívül, számos tánc­darabot, csárdást és egyéb mű­vet komponált, illetve hangsze­relt meg katonazenekarra. Hogy mi történt vele, arról János nevű testvérének a déd­unokája, Müller Mária mohácsi tanítónő 1972-ben a követke­zőket mondta el: „Amikor a szabadságharc elbukott, a mi Jóskánk hazabujdosott Szűrbe, mert halálra keresték. Déd- nagyapám először a padlásukon bújtatta, amelynek szerencsére két le-, illetve följárója volt. (...) Árulók mindig voltak népünk történetében is. A mi Jóskánkat is elárulta valaki. Jöt­tek is egy éjjel a katonák! Kö­rülfogták dédapám házát, arrte- lyet a pincétől a padlásig átku­tattak. Jóska azonban ügyesen a másik padlásbejáraton az istál­lóba kúszott, és a széna között bújt meg addig, amíg az üldö­zők el nem távoztak.” Később Bécsben telepedett le álnéven. Meg is nősült, és még a kiegyezés előtt meghalt. Nálunk - fejezte be a visszaem­lékezését a tanítónő -, a Müller családban mindig ez a mondás járta: Müller névvel, magyar szívvel! Dr. Várnai Ferenc Magyarul magyarán Van-e egységes magyar kiejtés? Erre a kérdésre a szakembe­rek nem felelnek egyértelmű igennel, mert az igenlő felelet csak bizonyos megszorítá­sokkal érvényes. A megszorí­tásokat ingadozásnak szokás nevezni. Az ingadozás mér­téke rögtön világossá válik, ha az egység tükrözőjének a köznyelvi kiejtést fogadjuk el. Köznyelvnek a nemzeti nyelv beszélt változatát ne­vezzük, amelyen iskoláink­ban az oktatás folyik, amit a rádió, a tévé, a hangosfilm terjeszt, amelyen a színészek és a művelt magyar emberek beszélnek. Ebből a rögtönzött megha­tározásból nyilvánvaló az in­gadozás, amelyet egyre sző­kébb határok közé szorít az egységes magyar helyesírás, nyelvtanunk szabályozó ereje és a nyelvjárási sajátosságo­kat visszaszorító szokásjog. Vagyis van kiejtési eszmé­nyünk, amelyhez a kiejtési versenyek szereplőinek a tel­jesítményét viszonyítják. Az ingadozást elsősorban a magyar nyelv kétféle hangja okozza. A magyar anyanyel­vűek többsége, ha nem ejti is őket, hallja, meg tudja külön­böztetni. A nyílt e mellett az un. zárt e (Az e betűre tett két ponttal jelöljük) a tizenötödik magyar magánhangzó. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy a magyar betűrendből (ábécé­ből) kimaradt a betűjel, pedig a 150 évvel ezelőtt megjelent akadémiai nyelvtan költő­nyelvészei, Czuczor Gergely és Vörösmarty Mihály ezt ír­ták: ,,A’ nyílt e és zárt é kö­zötti különbségre ’s azok’ tiszta kiejtésére itt eleve fi­gyelmessé tétessék a növen­dék” - A zárt e ugyanis fo­néma, azaz jelentésmegkü­lönböztető beszédhang, mint az összes többi. Más az elég és az élég, a hegyes és a he­gyes, az ékes és az ékes. A mentek írott szóalaknak négy ejtésváltozata négy eltérő je­lentéstartalmat hordoz: (én) menték, (ti) menték, (ők) mén- tek (ők) mentek (=mentesek). Kodály Zoltán következe­tesen harcolt a megkülönböz­tetésükért Nemcsak az érte­lemtükröző szerepük miatt, hanem a jóhangzás érdekében is. A hangstatisztika megálla­pította, hogy egységnyi ma­gyar szövegben a magán­hangzók közül az e fordul elő a leggyakrabban (26%). Azok a szakemberek, akik nem ér­tik a magyar szöveget, az e hangok gyakori előfordulását egyhangúságként, monotóni­ának érzékelik, s úgy hat rá­juk, mint a kecskemekegés. Még Petőfit is megrovás érte annak idején ezért a verssorá­ért: „Mely nyelv merne ver­senyezni véled?” - Hasonló hatásúak a következő hangso­rok: Ez ennek elengedhetetlen eleme - Nem lenne kellemes letelepednem stb. Aki énekelt vagy énekel Kodály-kórus- művet, az tudja, hogy a mes­ter a szövegben ragaszkodott a zárt e nyomdai jelöléséhez. A zárt e jó néhány szavunk­ban ö-vel váltakozik: fel-föl, csepp-csöpp, csend-csönd, veres-vörös, perel-pöröl, seprű-söprű. Roppant tanul­ságos megfigyelni, hogy Ba­bits hogyan váltogatja ezeket az alakpárokat a nyelvművész tudatosságával. A nyelv maga is védekezik az egyhangúság ellen. Ezért lett a valamikor ser italnak nevezett „folyékony kenyér” mára kizárólagosan sör-ré. A szakácskönyvekben perkelt húsként emlegetett magyar étel pörkölt-té. Rónai Béla A Bulandra Budapesten A román művészet hete ren­dezvénysorozatának kereté­ben újra fellép Budapesten a világhírű bukaresti Bulandra Színház. A társulat ezúttal Vlad Zografi fiatal szerző, „Péter, avagy a napfoltok” című darabját mutatja be ápri­lis 3-án a Nemzeti Színház­ban. Vlad Zografi műve 1996-ban elnyerte a legjobb színdarab díját, majd az 1997. évi román színházi fesztivá­lon a legjobb bemutatkozásért járó elismerésben részesült. Az 1717-ben játszódó tör­ténet főszereplője I. Péter orosz cár. Az oroszhoni vi­szonyokat alaposan felfor- gató-átalakító uralkodó fran­ciaországi látogatásának leg­főbb célja, hogy Pierre de la Manque filozófustól meg­tudja a választ: vajon megvál- toztathatók-e az emberek. Az ötvenegy esztendeje néhány színész részvételével alakult városi színháznak a hetvenes években rendezője volt Taub János is, ő vitte színre például Örkény István Macskajáték, valamint Sütő András Egy lócsiszár virágr vasárnapja című művét. MTI Futnak a képek filmjegyzet Es a jégverést ki csinálja? Jelenet a filmből: Claire Danes és Matt Damon Francis Ford Coppola új filmje, az Esőcsináló (The Rainma­ker), amely John Grisham best­selleréből készült, rideg, ember­telen világba vezeti a nézőt, aki ily módon egészen otthon fogja érezni magát. Profitéhes cégek, szélhámos nagymenő, minden hájjal megkent ügyvédek egyfe­lől, vagyis a jól ismert menazsé- ria, másfelől pedig szánalmas balekok, kisemmizett áldozatok, becsapott ügyfelek, egyszóval a vesztesek, ahogy mondani szok­ták, a kis halak, akiknek már megint pechjük van. A film hőse, Rudy Baylor, fiatal jogász, kezdő ügyvéd, aki egy fehérvérűségben haldokló fiatalembert képviselve perel egy biztosítótársaságot, amely nem hajlandó fizetni az élet­mentő műtét költségeit. Tehát a számtalan bírósági dráma egyi­két láthatjuk a moziban, azzal a különbséggel, hogy ezt a törté­netet Coppola sajátos szemlé­letmódja jócskán átrendezi, megemeli, miáltal a dramaturgia feszesebb, a szatíra élesebb, a je­lenetek súlyosabbak annál, mint ahogy ebben a műfajban általá­ban lenni szokott, és persze a fényképezés és a montázs is me­részebb, szellemesebb s leleple- zőbb. Mindennek következtében a kérdések is metszőbbek. Meg- nyeri-e a pert Rudy Baylor? S ha igen, lehet-e majd egy halottnak kárpótlást adni? Hull-e pénzeső az égből, mert a cím arra az el­képzelt dollárzáporra utal, ami helyett csak a rideg tények és a szokásos gonoszságok jégverése látszik bizonyosnak, s ha így van, akkor a jégverést azt ki csi­nálja? De az is lehet, hogy még e súlyos kérdéseknél is jelentő­sebb az a mondat a beteg fiatal­ember anyja szájából, hogy egy semmi kis memphisi asszony azért csak legyőzött egy mamut­céget, ha egyetlen esőcseppnyi haszna sincs belőle. Ezúttal nem Coppola drámai ereje ragad meg bennünket, ha­nem figura- és helyzetteremtő képessége. A részletek realiz­musa. Az olyan jelenetek ma- radnak-meg a szemünkben, mint mikor az apa a tárgyaláson fel­áll, s a fia arcképét némán a biz­tosító elnökének szeme elé tartja, vagy a megalázott tanú esete, egy fiatal nő, aki nem saját megszégyenülésével van elfog­lalva, hanem a halott fiú anyjá­hoz lép, s könnyekkel a szemé­ben azt mondja neki: „Sajná­lom.” Ez a szó Coppola szava. És a film fanyar humora is az övé, és ez nemcsak Danny DeVito gro­teszk nyüzsgésében és csetlés- botlásában nyilvánul meg, ha­nem az olyan „coppolásan” bi­zarr húzásokban, mint például a Peter Bogdanovichot fonákjá­ról idéző bírósági jelenet, va­lamint a tárgyalási drámák megszokott helyzeteinek szo­katlan fénybe állítása, s nem utolsósorban az ücsörgő disznó ismétlődő képe, milyen mulat­ságos, de később már arra gon­dolunk, egészen olyan, mintha a böllért várná. De azért ne túlozzunk. Az Apokalipszis, most-tói messze vagyunk. Ez a film lentebb szárnyal. De azért jóval az alap­ját képező bestseller fölött. Nagy Imre i i ? k «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom