Új Dunántúli Napló, 1998. március (9. évfolyam, 59-89. szám)
1998-03-22 / 80. szám
Rozika kedvéért tíz év után feleségül vette a feleségét, hogy három esküvő lehessen a Kepes családban Már nem vadászik trófeákra Mélyen belenéztünk egymás szemébe, és ennyi elég volt Ságokat, mint az ABC, CBS, NBC, meg az Atlantában akkor alakult CNN. Azt lestem, hogyan és mit csinálnak a híres tévésztárok.- A „Desszert” ötletét is a tengerentúlról lested?- Á, dehogy! Bármennyire is hihetetlen, tudtommal ilyen jellegű műsor sehol a világon nincs! Külföldi kollégák mondták: ez annyira pofonegyszerű, hogy eszükbe sem jutna. A műsor arra alapul, hogy életem egyik legszebb emléke, amikor este, vacsora után, családi körben megbeszéltük aznapi dolgainkat. A nyugatról magyarított showműsorok nem érdekelnek, mert tele vannak művi dolgokkal. Igazi étteremben, igazi vacsora után, igazi emberekkel, tréfás vagy bús történeteket igazán őszintén elmesélni, ezt tartom fontosnak! Látni azt, amikor egy-egy híres vagy kevésbé ismert, de értékes ember hirtelen megnyílik, és ezzel szelepeket nyit meg másokban... Az igazi emberi beszélgetés varázslatos dolog.- Áruld el, ismered előre a vendégek történeteit?- Csak foszlányokban. A sztorikat én is ott hallom először. Nevetgélünk, néha elszomorodunk, nincs benne semmi megjátszás! A stáb tagjai előzőleg beszéltetik a vendégeket, de csak azért, hogy nekem legyen „puskám”: mit lehet belőlük előcsalogatni. A meghívottak legtöbbje is csak az asztalnál találkozik először, de mire vége a felvételnek, már régi barátokként folytatják a beszélgetést. Néha alig lehet leállítani és szétzavarni őket.- Akadt, aki bekéredzkedett a „Desszert”-be, vagy az „Apropó!”- ba, és volt, akit nem tadtál kamera elé invitálni?- Á magukat ajánlóktól viszolygok. Visszautasítást főként tudósoktól, ügyvédektől kaptam, akik azt mondták: a kollégáik megfojtanák őket egy kanál vízben, ne tegyek velük ilyet... Hiába, ez egy féltékeny ország! De akadnak, akiket mások javasolnak. Egy pesti asszony levele nyomán jutottam el a kanadai Sziklás-hegységbe, az „Apropó!” copfos, európai születésű, puritán, a Fekete Láb törzsbe beházasodott, és az igazi indiánoknál „indiánabb” alanyához, aki kikötötte: stáb nélkül jöjjek, mert egynél több kultúr- fazont nem viselne el.- Sokan mondják: ez a Kepes mindig épp azt kérdezi a vendégeitől, amit én is kérdeznék.- Ha így van, ez a legnagyobb elismerés. Köszönöm!- A nézők igénylik, hogy rólad is többet tudjanak.- Ez mindig meglep, sőt, zavarba hoz. Ha a műsorban „túltengek”, elsőként a saját szövegelésemet vágatom ki. Nem tulajdonítok magamnak fontosságot, legfeljebb annyiban, hogy az ember csak akkor kérhet titkot a másiktól, ha maga is ad.- író akartál lenni. Könyv alakban miért nem adod ki beszélgetős műsoraidat?- Mert beszélgetősek! A „Desszert" savát-borsát papírra vethetetlen mozdulatok, pillantások, apró fintorok, egymásra kacsintások jelentik. Az „Apropó!” háttérsztorijai alkalmasabbak lennének erre. Az amazóniai őserdő csodálatos Wayaman apója, akiért a Pulitzer-emlékdíjat kaptam; avagy őszentsége, a nagyapósan barátságos dalai láma, aki annyira belemelegedett a beszélgetésbe, hogy magántitkárával sorra elküldette következő látogatóit. A végén ő faggatott ki engem!- Van-e vágyad, hogy valakit becserkésszél?- Már nem vadászok trófeákra. Megvolt Federico Fellini, Billy Wilder, Woody Allen, Gabriel García Márquez, hosszan sorolhatnám... Csak olyanokra vágyom, akikkel nem beszélgethetek! Ilyen a nyolcvanéves Jerome David Salinger, a Zabhegyező és más remekművek amerikai írója, kamaszkorom bálványa, aki évtizedekkel ezelőtt kimondta saját fejére a verdiktet: már nem tud jó könyvet írni, hagyják őt békén... Vagy húsz éve láttam róla utoljára egy fotót: megrokkant bácsiként lépett ki a szupermarketből. Mint Greta Garbo, élve eltemetkezett! Gondoltam, megírom neki, nem teheti, hogy ne fogadjon: ő a korosztályom életének egyik meghatározója volt. De meggondoltam magam... Szemtelenség lenne megsérteni egy ilyen ember önként vállalt, áhított magányának csendjét. Ez az a láthatatlan tiltó tábla, ami megálljt parancsol!- Mondd, milyen érzés volt riportalanynak lenni?- Nem riportalany voltam. Csak jót beszélgettünk. Somos Ágnes Már a lakás halijában „kiörömködtük” magunkat, hogy annyi év után újra találkoztunk. Kávézás közben pletykáltunk a közös múltról, régi „magyarifis” kol légákról és a hajdani lelkes „kis Képesről”, aki akkoriban tizenhét éves volt... Argentínából vakációra hazatérve „nyári nyihogóként”, azaz újságíró-gyakornokként ahelyett, hogy épeszű sráchoz illőn a strandra ment volna, árnyékként kajtatott a nyomomban.- Emlékszem, egy Balaton-parti építőtábor kapujában a tábla láttán megtorpantam, de mondtad, hogy az újságírónak oda érdemes bemennie, ahová kitették a tiltást: „Idegeneknek tilos a bemenet!”. Ezt megfogadtam! Első cikkemet a Népsport közölte le. A magam kölyökpofátlanságával, egy hályogkovács biztonságával, exkluzív interjút kértem Cesarini mestertől, az argentin fociválogatott világbajnoki felkészüléséről - idézte a múltat. Soha jobb interjúalanyt! Pontosan tudja: fordított helyzetben ő mit kérdezne, nem zavarja az „akasztott hóhér” szerepe, szeméből kiolvasható az incselkedés: „Indításként kéne neked, ugye, valami jóféle sztori az életemből?”- Nálunk most a három esküvő a téma! - kezdte.- Tudom, három lányod van, de a kicsi csak hét...- Pedig annyi, ha mondom! - bólogatott. - Huszonkét éves Boris- ka lányom még tizenhat évesen betévedt a Krisna-templomba, és beleszeretett az ott látottakba. Azt hittem: ez is csak múló kamaszszeszély, mint az, hogy bohóc akart lenni, vagy ott csápolt az R-GO- koncerteken. Tévedtefn: Borit megfogták a Krisna-tanok, meg még valaki! Két éve elém állt, hogy skót guruja, a főpap, megkérte a kezét a fia számára!- Szó nélkül beleegyeztél ebbe a házasságba?- Na, hallod! Skót guru még nem volt a rokonságban. De tréfán kívül: mivel az életemben legfontosabb a család, a gyerekeim nem tudnak olyasmit csinálni, hogy én elengedjem a kezüket! A szülők legtöbbje ilyenkor begörcsöl, ellenkezik és vitázik, amivel csak azt éri el, hogy a gyereke elszakad tőle. Gyors „szülői értekezletet” rendeztem a krisnásoknál, és tájékozódtam, mit csinál közöttük a lányom? Somogyvámos mellett, a Krisna-völgyben, múlt nyáron tartották ötezer éves indiai szertartás szerinti lagzijukat. Azóta egy guru a nászom. Bori leérettségizett, végzett aranyműves lett. Élete párjával, aki egy nagyon okos és kedves fiú, egyébként pedig számítógépes szakember, most Somogyvámoson laknak. A lányom boldog, tehát én is az vagyok! Szerintem ember annál többre nem vágyhat, mint arra, hogy életmódja, szerelme, munkája és a világról kialakított képe egyetlen, szép egészet alkosson.- A másik lányod, a legidősebb?- Juli huszonnégy éves. Tíz éve még kemény rocker volt, és szegecsekkel kivert bőrdzsekiben énekelt a Moszkva téren, egy alternatív együttesben. Az ismerősök nyüstöltek, miért nem tiltom el ettől. De én azt vallom: amelyik gyerek tizennégy éves koráig nem kapja meg szüleitől az egyenesben tartó értékrendet, annál minden próbálkozás késő... Igazam lett! Juli egy év múlva eladta a dzsekijét, gyorsan kinőtte a „lázadást”, és most az itthon kevéssé ismert, de Amerikától Nyugat-Európáig igen népszerű Alexander-módszert tanulja, amit egy ausztrál Shakespeare-színész talált ki.- Bevallom, még sosem hallottam erről...- Ez egy pszichológiai és mozgásterápiái módszer. Azon alapszik, hogy az emberek testtartásától megváltozik a lelkiviláguk és az egészségük. Juli Alexander-tanár lesz, és nyáron hozzámegy egy itt élő, amerikai újságíró fiúhoz. Rob nemrég kivitte a lányomat a hideg-szeles Duna-partra, és a csillagos ég alatt, a Lánchíd lábánál letérdelve kérte meg a kezét. Azon melegében hozzánk is feljöttek, Rob kihívott a konyhába, és párás szemekkel megkérdezte: hozzáadom-e Julit?- Manapság ritka az ilyen romantikus lánykérés.- Pedig a harmadik esküvő se kutya! Juli és Bori mamájával tizenhét évig éltünk együtt, több mint tíz éve elváltunk, de tartjuk a barátságot. Válás után ismertem meg Lilit, aki a közgazdasági egyetemen franciát tanít. Ő szülte a cserfes kicsit, Rozikát, aki egyszer azzal érkezett haza: végignézte az óvónéni esküvői fotóit, mutassuk meg mi is a miénket. Puff neki! Leültem vele és elmagyaráztam, hogy mi a mamával nem mentünk se templomba, se az anyakönyvvezetőhöz, csak mélyen belenéztünk egymás szemébe, és ennyi elég volt. Nincs képünk, meg papírunk a szerelmünkről, viszont itt van ő! Rozi megértette, de birizgálta, hogy mégis jó lenne egy esküvő, már csak a képek miatt is. Hát jó! Döntöttem: itt az idő, hogy tíz év után feleségül vegyem a feleségemet... A megszokott étterembe, a „Desszert” felvételi helyszínére trombitáltuk össze meglepődött barátainkat, és kettőnk közt ott feszített Rozi. Tulajdonképpen ez az ő „esküvője” volt!- Itt-ott már őszülsz. Idén belépsz az ötvenedikbe!- Az őszülésnek határozottan örülök, legalább nem hallom a marhaságokat, hogy festetem a hajamat vagy parókát viselek. A korom soha nem érdekelt! Ha érzem, hogy öregszem, csinálok egy gyereket, mert akkor újra „kispapa” lehetek... Az indiaiak szerint a férfi huszonöt éves koráig gyermekeket nemz, ötvenéves koráig felneveli őket, majd bölcs öregként visszavonul a világtól. Hát én alaposan megzavartam az időt! Mit gondolsz, nem kellene egy új indiai vallást alapítanom a visszafiatalodás tanaira? Annak én lehetnék a guruja!- Mondd csak, garakám, te milyen gyerek voltál?- Csúnya és öreg! De komolyan... Amikor a Pozsonyi úton sétáltattak, a kocsi fölé behajtó járókelők elrettenve hőköltek hátra. Gyerekkoromra két dolog nyomta rá bélyegét: a pokoli négyes társbérlet, ahol laktunk, meg az intézetek. A szüleim négy-öt nyelven beszéltek és külföldi kereskedelmi kirendeltségeken dolgoztak, ahová nem vihették magukkal a nővéremet, meg engem. Mi voltunk az itthon tartott „túszok”! Később kimehettünk, de a vándorélet miatt a nyolc általánost három ország kilenc iskolájában végeztem. Közben megtanultam franciául, spanyolul, és természetesen beilleszkedni is.- Mi akartál eredetileg lenni?- Világutazó! Odakint olyan véres-bunyós filmeket láttam, amilyeneket manapság itthon a fiatalok, ezért az alvilággal való „helyzetekre” számítva két évig bokszoltam, hogy megvédhessem magamat. Mostanság síelek, teniszezek, és szeretek úszkálni... Az igazán titkolt vágyam mégis az volt, hogy író leszek! Nem mertem senkinek bevallani, nehogy még kiröhögjenek, de szereztem egy írógépet, vettem pipát is, és a papám kinőtt zakójában ülve, órákig baromságokat püföltem a béketűrő papírra. Itthon a bölcsészkaron végeztem, megfogott a művészetfilozófia, következett a rádió spanyol adása, majd a kulturális rovat, a „Gondolatjel”, a tévében a „Stúdió”...- ... és közben becsatangoltad az Egyesült Államok egyetemeit, egyik parttól a másikig!- A „Stúdió” nagy botrányokkal indult, nem voltunk elég vonalasak. Elegem lett. Itthoni aspirantúrákra jelentkeztem, mert megfogadtam Németh László mondását, miszerint viharos időkben az ember kötözze magát a tudomány árbocához. Nem sikerült, „megfúrtak”, mérgemben megcéloztam Stanfordot, az egyik legjelentősebb amerikai egyetemet, majd Fulbright-ösztöndíjas kutató tanárként kaptam még egy évet a New York-i egyetemen. Előadásokat tartottam, utazgattam, végigjártam olyan nagy televíziós társaBorit megfogták a Krisna-tanok, s a skót guru megkérte a kezét a fia számára, azóta egy guru Kepesék násza „Az igazi beszélgetés varázslatos dolog... ” i
