Új Dunántúli Napló, 1997. október (8. évfolyam, 269-298 szám)

1997-10-22 / 290. szám

1997. október 22., szerda 1956 - Történelmi Emlékezet Dünántúli Napló 9 Egy szobor tündöklése és bukása Sztálin 8 méter magas volt, és 65 mázsát nyomott Elterjedt a hír, hogy a Budai Várba készülő új Görgey-em- lékmű alapjaiba a volt Sztálin-szobor tribün-talapzatának a maradványait használják fel, amelyek a Kiscelli Múzeum hátsó udvarában hevernek. Néhány vörös mészkőtábla ugyanis 1975 óta ott fekszik, akkor szedték le őket a Felvonulási téri emelvény mellvédjéről. A bontás során azonban a kövekből és a rajtuk levő domborműből inkább csak törmelék maradt, mintsem ép részlet. Mikus Sándor, a Sztálin-szobor és egyben a dombormű alkotója ezt állítólag szóvá is tette, s pert is akart indítani a Fővárosi Tanács ellen. Kubicza János százados 1957-ben Kanadában készült naplójának egyik rajza A hőstett a börtönéveket követte! Erre azonban már nem talált dokumentumokat a levéltárak­ban Pótó János történész, aki az elmúlt évtizedekben született hazai történelmi műalkotások, szobrok és egyéb relikviák ava­tott ismerője.- A Sztálin-talapzat újra­hasznosítása tehát nem lehetsé­ges, de - mint Pótó mondja - a szobrok „átváltozása” nem példa nélküli. Erre maga a Sztá­lin-szobor a legjobb bizonyíték. A 8 méter magas, 65 mázsás fi­gura bizony sok történelmi személyiséget "kebelezett" be.-1949 nyarán mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelő­ség az államosított Vignali Raf­fael Műércöntöde Jász utcai te­lepén tárolt, Budapest ostroma­kor megsérült vagy a közterüle­tekről 1945 után eltávolított bronzszobrok súlyát. A teljes mennyiség pontosan 208 mázsa 4 kilót nyomott. Később egye­dül a Hunyadi János szobrot ál­lították helyre. A többit, így Darányi Ignác volt földműve­lésügyi miniszter, gróf And- rássy Gyula külügyminiszter és gróf Tisza István miniszterel­nök szobrát valamint az Erek- lyés Országzászló turulmadarát beolvasztották.- Valószínűleg ezekből öt­vöződött Sztálin bronzalakja, méternyi feje és - többek kö­zött - később híressé vált csiz­mája - mondja a történész.- A szobor története - a nyilvánosság számára - két év­vel az avatás előtt kezdődött. A főváros vezető testületé 1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapjának előestéjén díszközgyűlést tartott, amely „viharos” lelkesedéssel azon­nali hatállyal átkeresztelte az Andrássy utat Sztálin útra, majd határozatba hozta, hogy Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel fővárosunk erre leg­méltóbb és legalkalmasabb he­lyén, a határozati javaslat elfo­gadásától számított egy eszten­dőn belül. A döntés természetesen nem ekkor és itt született meg. Meg­előzte az MDP titkárságának belső határozata - ám azt, hogy személy szerint ki volt az ötlet­gazda, csak találgatni lehet.- A következő év, azaz 1950 tavaszán az MDP Titkársága elé a Polgármesteri Hivatal és a Népművelési Minisztérium kö­zös javaslatot terjesztett, amelyben kérték, hogy a Tit­kárság határozzon a szobor he­lyéről, méretéről, anyagáról, valamint a pályázat jellegéről. - A határozat hamarosan meg is született: a „bronztestet öltött eszme” a Dózsa György úton a Vilma királynő útja (a későbbi Gorkij, ma Liget fasor) tenge­lyébe került, a Dózsa György út járdaszegélyétől 75 méternyire. A helykijelölést azonban, az egykorú jegyzőkönyvek tanú­sága szerint nagy vita előzte meg, mert az a megoldás is, hogy a Sztálin-szobrot a Hősök terén, a Millenniumi emlékmű oszlopcsarnokának centru­mába, a magyar királyok és fe­jedelmek alakjai között helyez­zék el. A javaslat azonban zá­tonyra futott - főként azért, mert 15 méternél is nagyobb bronzfigurát kellett volna készí­teni ahhoz, hogy a környezet­ben ne vesszen el, sőt abból ki­emelkedjék, és ez akkor techni­kailag kivitelezhetetlen volt. Döntés született a széles körű meghívásos pályázati kií­rásról is, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kor 25 legnevesebb hazai szobrászát felkérték a részvételre. Közülük 24 be is küldött pályamunkát, Szabó István kettőt is, egyedül Pátzay Pál nem fogadta el - rossz egészségi állapotára hi­vatkozva - a fölkérést. Egyéb­ként lehet, hogy valóban beteg volt - mondja a kutató. Később ugyanis Pátzay is szoborba fa­ragta Sztálin alakját.- Utólag szemrevételezve a beküldött maketteket, akaratla­nul is az az ember érzése: né­melyik művész, például Vilt Tibor vagy Ferenczy Béni alig­hanem arra törekedett, hogy úgy készítse el azt, hogy ,jaj, csak az övét ki ne válasszák”. A bírálóbizottság végül Mikus Sándor tervét fogadta el, és a közleményt erről 1950. decem­ber 21-én, Sztálin születésnap­ján hozták nyilvánosságra. A monumentális emlékmű­vet egy év múlva, 1951. de­cember 16-án délelőtt, 80 ezer ember jelenlétében avatták fel. A dísztribünön ott volt „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás is. A korszak e jelképét 1956. október 23-án délután döntöt­ték le. A téren több mint száz­ezren, de - egy kortársi emlék­irat szerint - lehet, hogy két­százezren voltak. Az emberek hatalmas acélkábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, mások hegesztő­pisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, azzal próbálták ketté vágni a hatalmas szobrot - az embermagasságú csizmánál. Mikus alkotása nehezen adta meg magát. Jó egy óra kellett ahhoz, hogy a hatalmas bronz bálvány az úttestre zuhanjon. Nagykalapácsokkal, feszítőva­sakkal estek neki az emberek, majd a roppant fémtestet az Emikéhez vontatták. Ott is törte­zúzta, aki bírta. Később elhúz­ták a maradványt az Akácfa ut­cába. Itt a szobor nyomon kö­vethető története véget ér. A kutató is csak annyit tud, hogy például Pécsi Sándor, a színész és műgyűjtő valahogy megsze­rezte Sztálin jobb kezét. Rajta kívül nyilván sok más - neves vagy névtelen - gyűjtőnek is birtokában van a szobor egy- egy darabja. Deregán Gábor Ezt mondja a mecseki láthatat­lanok egyike, a Pécsett, a nyugdíjasok házában napjait egyedül töltő Nagy József, aki tulajdonképpen 1956 forradal­mára akkor lett, amikor no­vember 5-én teherautóján az egyetemistákat vitte fel a hegyre. Volt persze előzménye, egy gépkocsis felvonulás, amelynek élén - mert a főnökei így kérték - ő vezette a fellobo­gózott teherautót. Azt mondja: bár ő volt az, aki Baranyában a legtovább harcolt - november 15-én jött le a Mecsekről - nem lett nemzeti hős, mint ahogy a mecseki láthatatlanok egyike sem. Nincs is ilyen érzete, s nem is tapasztalta, hogy bárki így értékelné tetteiket. Valamiféle kesernyés fel­hang uralja mondatait, amikor az azóta eltelt több mint négy évtizedről mesél. Amikor ilyen kifejezéseket használ: „tényle­ges ötvenhatosok”. Mert na­gyon sok a „nem tényleges”, akik lassan az idők zavarába vesző múltból különböző ra­vaszságokkal teremtik elő „hősi tetteiket”, s fordítják anyagilag is mérhető megbecsüléssé üres szónoklataikat. Nem sikerült - véli - kiszűrni az ötvenhatosok közül az álhősöket, s ma min­den pártban ott látja azokat, akiknek annak idején közük sem volt a forradalomhoz. Ezért le is köszönt etikai bi­zottsági elnöki funkciójáról, s nem is hajlandó együttműködni a szövetséggel.- Vétkesek között - idézi - cinkos, aki néma... Húszéves volt akkor. Meny­asszonya volt, szüleit, családját segítette. Se nevelése, se elége­detlensége, se fiatal kora nem magyarázata forradalmi lendü­letének, elkötelezettségének. Apró momentumokat említ, közülük csak egyet mesél: 16 éves korában nem volt hajlandó 12 órai munka után tovább dol­gozni - főnöke az ávósoknak szólt -, addig nem is hallott er­ről a hatóságról. Ötvenhatra va­lami megérett benne és ezt formálták gyümölccsé azok az egyetemisták, akik valódi őszinteséggel lelkesedtek a gépkocsin, felfelé a Mecsek­nek, a forradalomért. Hét évet kapott. Azt mondja, nem annak a tíz napnak az ese­ményei, amit a Mecseken töl­töttek, nevezhetők hőstettnek. Hanem ami a forradalom után következett. Nem csak a börtön - sok nap magánzárkában is -, hanem szabadulása után kiállni az állandó zaklatást, az „után- nyúlást”, elkezdeni újból és új­ból a munkát összesen huszon­egy munkahelyen, az életet a költözködésekkel egyik lakás­ból a másikba, eltűrni a folya­matos presszionálást, kikerülni a beszervezésére tett kísérlete­ket - és még mindig találkozni időnként azokkal, akik akkor a hatalom dühét képviselték vele szemben.- Ma sem mer senki sem el­lenkezni a jelenlegi rendszerrel, a vezetőjével, akinek a nevét ki sem akarom mondani. Talán a következő választásokon más­ként lesz, de hát reményked­tünk ’90-ben is ... - teszi hozzá. Mérlege: a sok apró meg­aláztatás, amit kénytelen volt elszenvedni börtönből szabadu­lása után is sok éven át, felér egy gyilkossággal. A lelkét akarták megölni, s ez akkor is igaz, ha időközben megtanult ellene védekezni. Beteg. Cukorbaj, érszűkület, súlyosan mozgáskorlátozott. Nem a kora hagyott nyomot az arcán, hanem amit átélt.- Nemigen érek rá azon mor­fondírozni - mondja halkan, inkább magának hogy nem­zeti hősök voltunk-e, vagy sem. Úgy vagyok szinte, mint annak idején a börtönben: sok nap mind a 24 órájában teljesen egyedül. És ma már a sitten a rablók is nézhetik a televíziót. Hol van a többi mecseki lát­hatatlan? A földre mutat: két méterrel lejjebb - vagy néhá- nyan külföldön.-Az elítéltek közül nagyon kevesen vagyunk már. A látha­tatlanok legendája? Mint 1848. Azt is később fonták körbe a legendák és egyszer ’56 is azzá válik. Mondja meg, most mi okom lenne a nevetésre? Pedig volt értelme azoknak a hetek­nek: tovább lettünk volna gyarmat. Ezért érte meg és ezért, ha újból kellene, megint vállalnám. Mészáros A. Ilyennek láttam a bíborost Beszélgetés Mindszenty József egyik kiszabadítójával A forradalom napjaiban egy fiatal katonatiszt, Tóth József főhadnagy közvetlen kísérő­ként végig Mindszenty József mellett volt. A bíborost 1949- ben Rákosiék bebörtönözték, majd Felsőpetényben háziőri­zetben tartották. Innen szaba­dította ki 1956. október 31-én egy különítmény, amelynek Tóth József tagja volt. A haj­dani páncélos tisztet, aki ma nyugalmazott ezredesként visszavonultan él, arra kértük, elevenítse föl az október eleji napok emlékeit.- Számomra nagyon meg­nyerő és meglepő volt a végte­len megértés és türelem, ami áradt belőle. Valószínű, hogy megérkezésének híre futótűz­ként terjedt, mert szünet nél­kül jöttek hozzá az emberek - ismerősök és ismeretlenek. Mindenki látni akarta, s ő senki elől nem zárkózott el.- Voltak-e nevesebb szemé­lyiségek a látogatók között?- Nemigen tudom beazono­sítani az arcokat. Akkor ne­kem és társaimnak csupán arra kellett figyelnünk, hogy az ér­kezők ne jelenthessenek ve­szélyt személyére. Kis csapa­tunk egyik tagja a kapuban állt, s azért felelt, hogy fegy­verrel senki be ne léphessen az épületbe. Másik társam a lak­osztálya előtti folyosó rendjét felügyelte, jómagam pedig a bíboros szobájának ajtajánál posztoltam. Látogatói közül csupán kettőt ismertem föl: Tildy Zoltánt és Maiéter Pált.- Volt alkalma személyes dolgokról is szót váltani vele?-Igen, bár ritkán. Rendkí­vül közvetlen volt, úgy érez­tem, bizalommal van irántam.- November 3-i rádióbe­szédének körülményeiről van­nak emlékei?- Azt tudtuk, láttuk, hogy már szinte kiszabadulásának első perceiben sok újságíró, riporter ostromolta interjúért. Mindegyiküktől pár nap tü­relmet kért, hogy tájékozód­hasson a helyzetről. Hiszen több évi elzártságában semmi­lyen hír nem juthatott el hozzá a külvilág eseményeiről. Rá­dióbeszédét is csak azután írta meg, miután úgy érezte: sike­rült megértenie, átlátnia az ak­kori bonyolult helyzetet.- A hercegprímás mellett eltöltött napokért felelősségre vonták?-Egy év börtönt kaptam. Az volt az egyik fő vádpont, hogy nem akadályoztam meg a bíborost, hogy bemenjen a budapesti amerikai nagykö­vetségre. Sz. E. Amikor felállították a szobrot. Tüntető fiatalok október 28-án.

Next

/
Oldalképek
Tartalom