Új Dunántúli Napló, 1997. augusztus (8. évfolyam, 209-238. szám)

1997-08-19 / 227. szám

1997. augusztus 19., kedd Háttér - Riport Dhnántúli Napló 9 Columbo lánya „Columbo hadnagy”, azaz Peter Falk (69) számára az utóbbi időben ismét sok problémát jelentett az egyik fogadott lánya, Catherine, aki először a New York-i Syracuse Egyetemen társa­dalomtudományokkal fog­lalkozott, majd bejutott a Los Angeles-i Rendőraka­démiára, amit 1994-ben el is végzett. A három Falk-lány között „fekete bárányának szá­mító, újdonsült detektívnő (Catherine) már korábban azzal vádolta a „papát”, hogy kevés időt szán a gyermekeire és a feleségére (Shera), aki nemrég el is vált a nyugalomba vonult férjétől, mivel az - a filme­zéssel való szakítása után - a Beverly Hills-i luxusvillá­jukban lévő műtermében éj­szakánként aktmodellek tár­saságában múlatta az időt. Catherine viszont a vi­lághírű felügyelő nyomdo­kaiba lépett a „papa” anyagi támogatása révén, aki egy Miss Columbo nevű detek- tívügynökséget bérelt a meglehetősen szeszélyes lány számára. Catherine azonban - apja tevékenységével ellentétben - korántsem a bonyolult szi­tuációkban elkövetett gyil­kosságok felderítésére tö­rekszik, hanem a hálószoba- titkok és a házaspárok félre­lépéseit kutatja, valamint a hasonló, kompromittáló szi­tuációk lefényképezésére specializálódik. Ebből is lát­szik, hogy Catherine-t a mo­rális kérdések most sem fog­lalkoztatják különösképpen. Nem véletlen, hogy koráb­ban a „hadnagy” a kalifor­niai Universal Filmstúdió­ban már egyszer kijelen­tette: „Nekem nincs Cathe­rine Falk nevű lányom!” Az említett ügynökség alapításához szükséges apai segítséget Catherine most igyekszik meghálálni. La­kását teleaggatta azokkal a fényképekkel, amelyek az elmúlt szép gyermekkort és az egykori békés családi mi­liőt örökítették meg. De he­lyet kaptak Catherine laká­sában, a Columbo-filmek- ből készült felvételek is! Catherine a sajtó révén szívhez szóló üzeneteket juttatott el a „papához”: „Apa! Szeretném, ha büszke lennél rám és elfelejtenéd azt az értelmetlen vitánkat. Azt kívánom, hogy újra megértsük egymást. Szeret­lek, apa!” Peter Falk azonban Cat­herine látványos gyónását hajlamos cseles reklámtrük- ként felfogni. Hajzer Lajos Mórocz Sándor beszéde a fával Valóságos remekművek készülnek az apró bükkösdi műhelyben FOTÓK: LÄUFER LÁSZLÓ Jó négy évvel ezelőtt ültem le először Mórocz Sándorral fa­forgáccsal, fűrészporral mindig tele műhelyében beszélgetni. Műhely? Egy rozzant, öreg kis épület itt Bükkösdön, Isten tudja, mikor épült, de Sándor havonta 3000 forint bérleti díjat fizet érte a tulajdonosnak. Van ebben a kis házban minden, ami csak egy fafaragó környezeté­ben előfordulhat. Szerszámok tömkelegé persze, vázlatrajzok, elkészült vagy még csak elkez­dett faragások, öreg tálalószek­rény, viaszból öntött Szűzmária a gyermekkel. Picike, nagybajszú, vé­konyka ember ez a Sándor, szemében állandóan váltakozik a csillogó öröm és a reményte­lenség bánata. Olyan lelkes volt még pár éve! Talán a fűtőházban dolgozott - ma is a MÁV alkalmazottja, csak 50 százalékos rokkantsá­got állapítottak meg nála, Sán­dornak meggyőződése, hogy azért alkalmazzák teremőrként továbbra is, mert akkor nem jár neki végkielégítés -, az is lehet, már kocsirendező volt, de egy ízben a kezébe akadt egy fur­fangos tuskódarab, ami nem akart beférni a kályha ajtaján.- Akkor megfaraglak! Nem ez volt a kezdet. Öreg­apja kezében is ügyesen járt a bicska, másfajta nyomokat is hagyott unokájában, mert ál­landó kíváncsiság uralja eszét, ha a világ dolgait figyeli. Apjá­ról meg egyenesen azt mondja: a szökés volt a mániája! Fog­ságból, mégpedig nagyügyesen mindjárt Mongóliából, s már csaknem itthon volt, falujában, amikor a németek kapták el. Onnan is szökni akart, jó pár ujja végét kihegyezték miatta bajonettel. Szóval, a mozgásvágy, a szabadság íze, ez az apai örök­ség. Csakhogy Sándor kötött em­ber. Család, munkahely, meg­élhetési gondok, betegség. A né­hány évvel ez­előtti lelkesedés, amikor gyors iramban faragta szobrait, csinált önálló kiállítást, galériákkal ka­cérkodott, pénz szagát érezte a vésője alatt - el­múlt. dani, hobbi-e, amit csinálok vagy hivatás. Pénzhez nem ju­tok belőle, alighanem fel kell adnom. Hát muszáj nekem fi­zetnem ezt a 3000 forintot? A Finom kézmozdulatok formálják a fákat Az Istenről beszélgettünk. Az ősökről. Álta­lában arról, hogy ki milyen módon érzi a világot. Akkor Sándor mindenre meg­lelte a magyarázatot. Hogy mi­ért jöttünk el az Ural alól, miért itt állt meg Árpád, miért cserél­tük fel a sámánokat a keresz­ténységgel, miért van az, hogy ha valaki beleszületik egy kör­nyezetbe, akkor mindjárt gyö­kereket is kap, amelyek lehet­nek táplálóak, de lehetnek rög­höz kötők is. Sándor csak be­szélt, magyarázott, fekete szeme nagyokat villant, s min­dig azt mondta: várj, még nem fejeztem be! Ezt mondja most is. Fel kell hagyni a faragással - mielőtt befejezhette volna. Az Öregember jutott eszembe. Rönkön ül, hajlott háttal, kezeit kampósboton nyugtatja. Kis szobor volt, mégis szinte látni lehetett kéz­fején a fáradt ereket, szemében a sors bölcs értését. Szép munka volt.- Meg nem tudnám mon­feleségem nagyon megértő ve­lem - eddig. De ha innen a mű­helyből úgy érek haza, hogy va­lamicskét ittam, hát néha be- pöccen. Igaza is van. Akkor még jól jött egy-két közvetítőnek, ha hirtelen felfe­dezett egy naivat. Sándor is az, nem tanult szobrászatot sehol. Naiv volt azért is, mert azt hitte, a jövőt vési, ha kezébe kapja a szerszámokat. Egyszer csak észrevette, hogy nem akad egy ember se, aki azt mondaná: a Mórocz faragása kell! Leg­utóbb eljutott hozzám egy „da­rabja”: esztergapadon formálta Sándor. Hátha azt veszik.-Csak a célt adom fel - mondja most. - Nekem még maradt beszédem a fával. Ha kéri, nem állom meg, akár hol­nap is faragni kezdem. Mészáros Attila Kozma Ferenc jegyzete Diplomás vigécek Némi keserűséggel vegyített reménykedéssel mondta a minap közeli rokonom, hogy egyetemet végzett fia állást talált. A Szegeden kitanult fi­zikus (aki a fizika egy külön­leges törvényszerűségéről írta szakdolgozatát, s akit e témá­ból külhoni előadásra is meg­hívtak) ügynök lett. Amerikai cégnél állt al­kalmazásba, ötször magasabb alapfizetéssel, mint az orvos apjáé, s már a jövő héten New Yorkba repül, hogy a cég lel­kűidét megismerje. Egyéb­ként a srác öt öltönyt vehetett abból a ruhapénzből, melyet a céghez való belépéskor ka­pott. Lám, ez egy karrier kez­dete. Az is igaz, hogy nem egé­szen így képzelték a szülei. Okos tudósemberről álmod­tak, amikor öt esztendeje fel­vették fiúkat e ritka szakra, s tanulmányait figyelve (színje­les bizonyítvány és summa cum laude diploma) joggal gondolták, hogy sokra viszi még. (Persze, még viheti.) Most is több állás közül vá­laszthatott, de magasan a leg­többet az ügynöki teendőkért kapott, s fizikusként a hatás- mechanizmusokat már jól is­merő fiatalember ekként dön­tött. Valószínűleg okosan. Egyébként a történet nem egyedi, több helyről is hallot­tam, ismerőstől, baráttól, hogy egyetemet vagy főisko­lát végzett gyermekük hirte­len ötlettől pályát váltott. Az orvosból, tanárból, fizikusból ügynök lett. Gyógyszergyá­raknak, biztosítóknak és egyéb cégeknek esküdve hű­séget. Manapság ugyanis a hivatástudatnál erősebb a megélhetési kényszer, s a szűkös perspektívát adó pá­lyák helyett vonzóbbak is akadnak. Megértem őket, hiszen ma az egészséges érvényesülés igénye diktál. De azért elgon­dolkoznék azon, hogy vajon miért nem lehet a vigéchez ha­sonló jövedelmet ígérni ma Magyarországon egy fizikus­nak, orvosnak, vagy tanárnak? Még ha a vigéc diplomás is. Johnnie Johnson, az „ismeretlen” zongorista Vannak a rock and roll és a blues világának magasan kva­lifikált, ám széles körben alig ismert figurái. Közéjük tarto­zik Johnnie Johnson, akit ugyan a legjobb zongoristák között tartanak számon, ám tíz zenerajongó közül jó, ha három ismeri nevét. A derék színes bőrű a ka­csaléptű Chuck Berryvel 1952-ben ismerkedett meg, és megszakításokkal évtizede­ken át dolgozott vele. Jelentős mértékben járult hozzá a Maybellene, a Roll Over Be­ethoven és a személy szerint neki komponált Johnny B. Goode című dalok óriási sike­réhez. Berry e diadalmeneté­ből Johnson kevés hasznot húzott, s nevét alig-alig emlí­tették. Később sem kapott túl sok reklámot, mondhatni, láb­jegyzetként szerepelt neve a szaklexikonokban. Talán most majd változik a helyzet, hiszen az utóbbi idő­ben a rock sok nagyágyúja kezdett kampányt annak ér- dékében, hogy Johnnie leg­alább 1998-ban bekerülhes­sen a rock halhatatlanjai közé. S ez persze, csak az érem egyik oldala, hiszen Johnsont a blues-zenészek sokasága kedveli és fogadta-fogadja társául. Verte a billentyűket Albert Kinggel, a ma már ha­lott blues-gitárossal, de ottho­nosan mozgott a dzsesszben, s partnere volt a korai boogie- woogie több sztárjának is. Közreműködött Keith Ri­chards szólólemezén. 1986- ban ismét társult, az akkor hatvanesztendős Chuck Berryhez, s közreműködött a Hail, Hail Rock and Roll című filmjében. Természete­sen nosztalgiatumét is kanya- rítottak a születésnap köré. Berryvel egyébként mindig jó barátságban volt, szerette, s ma is szereti őt, bár életstílu­sát kissé vadnak tartotta. A 73 éves Johnson még mindig aktív. Nem szégyellj, hogy időnként „polgári fog­lalkozást” űz - gyárakban dolgozik, olykor autóbuszt vezet - ma saját bandájával zenél, s harmadik szólóleme­zét készíti. Jelenléte nagyon fontos a rock and roll és a blues fórumain. A mi mindennapi kenyerünk Több mint kétszázfélébóí válogathatunk - Naponta 21 dekát fogyasztunk Mindennapi kenyerünknek az elmúlt években megnőtt a re­noméja. Míg korábban mázsaszám került elszáradt vekni a szemétbe, manapság alig akadnak kukába kidobott kenyérda­rabok. Némi túlzássál elmondható: háztartásunkban a péksü­temények és kenyerek minden morzsáját hasznosítjuk. Mindez persze, összefügg a sütőipari termékek drágulásával, de azzal is, hogy gyökeresen megváltozott, bővült a kínálat, s ezen belül a méret-, illetve súlybeli választék is. Kenyérevő nemzet voltunk és vagyunk ma is - mondják a táp­lálkozástudományi szakembe­rek. Ezt bizonyítja, hogy a sütő­ipari termékek piacán végbe­ment sokféle változás ellenére a fogyasztás szintje évek óta vál­tozatlan. Naponta átlagosan 21,6 deka kenyeret, évente 195- 197 darab péksüteményt foevasztunk el. Pedig az étkezési szokások változóban vannak; tavaly pél­dául 15,2 százalékkal több fe­hér, illetve rozsos és tartós ke­nyeret fogyasztottunk és ugyanennyivel kevesebb fél­barna, házi- és egyéb kenyérfé­lét. S szívesebben vásároljuk a kisebb, a fél-, háromnegyed ki­lós vekniket, mint az egy-két kilósakat. Ami a választékot illeti, nem lehet ok a panaszra: a sütőipar 239 fajtájú és súlyú kenyeret kínál. Félfehér, fehér és félbar­nából 18, házi jeliegűből 12, egyéb kenyérfajtából 129, ro­zsosból 41, tartósból 39-féle közül válogathatunk. Hazánkban egyébként 1969- ig kizárólagos állami monopó­lium volt a kenyérgyártás, a magánipamak nem volt jogo­sítványa. Fehér kenyeret csupán 1961 óta gyártunk, ilyet először csak a nagyvárosokban sütöttek, majd fokozatosan terjedt el az egész országban. 1967-ig csak egy- és kétkilós vekniket készí­tettek a üékek. a rá következő évtől terjedtek el az egy-öt kilósak. A választék a hetvenes évek óta bővül, az utóbbi években szinte robbanásszerűen törtek be a hazai piacra a rozslisztek, a gabonamag-keverékek és -töre­tek, az olajos magvak, amelyek megannyi új ízű és tápértékű kenyerek meghonosítását tették lehetővé. A teljes arzenál fel­vonultatásának a boltok tároló- kapacitása szab határt. Sok sü­tőüzem tervezi azonban, hogy saját bolthálózatának kialakítá­sával megteremti a lehetőséget arra, hogy minden vevő, min­dennap kedvére válogathasson a több mint kétszázféle kenyér között. Uivári Gizella ) t > 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom