Új Dunántúli Napló, 1997. július (8. évfolyam, 178-208. szám)

1997-07-26 / 203. szám

6 Dtinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. július 26., szombat Cyrano még az időt is le­győzte, pedig már-már úgy tűnt, a zuhogó eső miatt elma­rad a premier a szegedi Dóm téren. Az ég csatornái többször is megnyílottak. A város utcái, a presszók, éttermek kerthelyi­ségei, teraszai ennek ellenére emberekkel teltek meg. Mintha mindenki fittyet hányna e ki­számíthatatlan időjárásra. Pe­dig az többször is szinte gúnyt űzött velük. Nemegyszer elhitette, hogy vége az égi áldásnak, felgör­dülhetnek a képzeletbeli füg­gönyök, s mikor már mindenki a helyére ért, kétszeres erővel kezdett zuhogni az eső. Aki csak tehette, az egyetem épüle­tének árkádjai alatt keresett menedéket. Tízre végre az idő kidü­höngte magát, s megkezdődhe­tett az előadás. Volt, aki hosz­Esőisten is megsiratta Cyranót szú ruhában, elegáns kosztüm­ben, öltönyben érkezett, de szép számmal akadtak olyanok is, akik farmerben, pulóverben, kispárnával és takaróval a hó­nuk alatt várták, hogy végre felcsendüljenek a fanfárok hangjai. Akinek nem fogyott el a türelme, s a színpadhoz is közel ült, nem bánta meg, hogy kitartott, mert egy érdekes elő­adás részese lehetett. Miközben a szereplők a színpadra érnek, az előtérben egy reflektor fényénél édes- bús dallamot játszik hegedűjén egy apródnak öltöztetett gye­rek. S neki kezdik el mesélni Cyrano, á nagy orrú, magányos lovag történetét, melynek hősei lassan életre kelnek a színpa­don. S egyszercsak feltűnik maga Cyrano is, aki éles nyelvével és kardjával többször is legyőzi az őt gúnyolókat. A forgószínpadra épített ha­talmas díszletek között a lipi­cai ménes lovai nyargalnak át, kadétoknak öltöztetett fiatal­emberek harcolnak egymással. Hosszan és elegánsan vív a Cyranot alakító Cserhalmi György és Valvert vicomt, Pin­tér Tamás. S most először a színpadon is megelevenedik, miként hányt kardélre száz vi­tézt Cyrano egymaga. S van itt minden, ágyúdör­gés, csatajelenet, mint egy ka­landfilmben peregnek az ese­mények, s rajzolódik ki közben a magányos hős belső drámája, aki ugyan jól bánik karddal s a szavakkal, de a szerelemben alul marad, mert a külső fon­tosságát többre értékeli, mint szabad lenne. Az előadás vé­gén a tűzijáték után a színé­szekkel együtt egy lipicai is meghajolt. Sz. K. A mostoha időjárás ellenére a közönség nagy része az előadás végéig kitartott, és hosszan tartó tapssal jutalmazta a színészeket fotó: tóth László Koncert a mosolygós városban Csupán amerikai filmen látha­tunk olyan sikertörténeteket, amelyben a „szegény, de te­hetséges” vidéki kislányt egy véletlen folytán felfedezi a vi­lág. Egy baranyai ifjú muzsi­kussal ez történt. Szilágyi Orsolya, aki vasár­nap este a Művészetek Házá­ban amerikai tanárával és nö­vendéktársával klarinétestet ad, a pécsi Liszt Ferenc zeneisko­lában kezdte zenei tanulmá­nyait. Morvay Bálint tanította klarinétozni, aztán Budapestre került a Bartók Béla Zenemű­vészeti Szakközépiskolába.-Morvay tanár úrnak kö­szönhető, hogy felkerültem Pestre, mert ő tudta, ki az a ta­nár, aki a legjobb a számomra, mert nem mindennapi türelem szükséges hozzám. Akkoriban én nagyon kilógtam a sorból, más voltam, mint a többiek. Neked olyan tanár kell, mint Kraszna László, mondta, ő az­tán öt évig tűrte gyerekes dol­gaimat.- Gondolom, nem volt könnyű Budapesten élni.- Én hozzászoktam Pécs­hez, amely egy mosolygós vá­ros. Pesten nagyon lenézték a vidékieket, a társaim gyakran mondogatták, hogy menjek vissza a falumba.-Hogyan került a képbe a kanadai egyetem?- Felvételiztem a Zeneaka­démiára, ahová a 22 jelentke­zőből csak egyet vettek fel klarinét szakra. Én pedig csak a második voltam a sorban. Aztán a nyári füzérradványi klarinéttáborban hallott engem játszani a világ minden részén mesterkurzusokat tartó Robert A. Riseling, aki az University of Western Ontario klarinét- és összhangzattan professzora. Megkedvelt, s megkérdezte, szeretnék-e a növendéke lenni. Aztán kazettát kellett kikül­deni egy versenyre az Ontario állambéli London városába, ahol az egyetem működik, melynek második, élő forduló­ján a második helyet szerez­tem meg, s ezzel ösztöndíjat is kaphattam.- Hány éves a képzés?- Most fejeztem be a három éves Artist Diploma első évfo­lyamát, ebből még kettő van vissza. Ezután szeretném a Master of Music fokozatot megszerezni, amely még más­fél év, az voltaképpen már doktori fokozat.- Feltételezem, Kanada na­gyon különös világ.- Keményebb, elüzletiese­dett világ, de jóval nagyob­bak a lehetőségek. Ott nem okoz problémát hozzájutni kottákhoz vagy egy kontra alt klarinéthoz, amelyből Ma­gyarországon egy darab sincs. Cseri László Alix Reinhardt, Szilágyi Orsolya és Robert A. Riseling próba közben fotó: tóth László Bajorországban járt a Pécsi Kamarakórus Amikor ulmi sétánk után a Du­nán hajókázni indultunk, eszünkbe juthatott, egykor itt szálltak hajóra azok a német nagycsaládok, amelyek a török kiűzése után hazánkban - Ba­ranyában is - letelepedtek. Ak­kori kultúrájukkal gazdagítot­ták a miénket. Most az ő egy­kori őseikre emlékezett bara­nyai sváb népdalcsokrunk, amelyet ráadásként vittünk a klasszikus és magyar kóruszene értékeit bemutató műsorunk­ban. * Mi persze, nem hajóval, ha­nem busszal érkeztünk, a fá­rasztó éjszakai utazás után mindjárt főpróba és koncert várt ránk. Az Európai Zenei Napok gálaestjén léptünk föl a krumbachi sportcsarnokban. Az ezer néző soraiban ott ültek a tartományi, megyei és városi előkelőségek: politikusok és muzsikusok egyaránt. A hang­versenyt a Bajor Rádió is köz­vetítette. A német és külföldi együttesek között vitathatatla­nul a legnagyobb sikert kóru­sunk aratta. Három önálló koncertet is adtunk: Münchenben a Christus Kirchében, Dillingenben, a hajdani egyetemi város bazili­kájában, végül az ichenhauseni egykori zsinagógában. Ez utóbbi volt a legkedvesebb, itt ugyanis korábban, egyik fran­ciaországi lemezfelvételünkről hazatérve énekeltünk már. Itt világi zene volt a műsor. A kó­rusnak most is szárnyakat adott a kitűnő akusztika s a gyönyörű terem. Felléptünk Günzburg já­rás ünnepi közgyűlésén is. A képviselők lelkes tapssal fogad­ták a beszédek közé iktatott műsorszámainkat. Gazdagok voltak turisztikai élményeink is: ebéd egy mün­cheni sörkertben, bajor kisven­déglőben, étkezés fogadáson, közös vacsora a günzburgi Ca- merata Vocaleval és városi ze­nekarral, éjszakai sörünnep. És a városnéző séták Mün­chenben, Ulmban, Augsburg- ban, Brenzben! A gyönyörű ka- tedrálisokban énekszóval min­dig kipróbáltuk az akusztikát is. Ilyenkor gyakran turisták ültek le a padokba hallgatni bennün­ket. Volt két különleges élmé­nyünk is. A dillingeni dómbeli- koncertünk után mintegy ju­talmul éjszaka kinyitották ne­künk a Studienkirchet. Ebbe a jezsuita egyetemi templomba sok magyar diák járt a XVII- XVIII. században. De ami most aktuálisan érdekes: e hónap kö­zepén e csodálatos rokokó falak között nyújtották át Kohl kan­cellárnak - harmadikként az európai közösségért és szelle­mért kifejtett fáradozásaiért - a Saint Ulrich-díjat. Amikor kísérőink köszönté­sére itt is énekeltünk, mi másra is gondoltunk. Ugyanis az Európát védő Ulrik püs­pöknek köszönhetjük mi, ma­gyarok a 955-ös nagy augs- burgi vereséget (Lech mezeje) s vele a kalandozások korának is a végét. Talán egy kis jóvá­tétel volt irányunkba, hogy „Augustus császár városában” a püspök úr a - mi székesegy­házunkkal egyidős - dómban fogadott bennünket, s éneklé­sünk után megáldotta a rette­gett magyar ősök szép hangú utódait. A világ legrégibb fi­gurális üvegablak festményei alatt sétálva gyertyát gyújtot­tunk Lehel és Bulcsu vezérek lelki üdvéért. * Még sok-sok élmény emléke él bennünk: a Fuggerei, a XVI. sz-i mesésen gazdag bankár ál­tal alapított, ma is működő első világi szociális lakótelep (a mai évi lakbér 1,70 Dm!), az augs- burgi városháza „Aranyterme”, a brenzi IX. sz-i román temp­lom és mellette a reneszánsz kastély. És búcsúzóra hazafelé a melki bencés apátság, az „oszt­rák Pannonhalma”. Hányszor elutaztunk a Duna és a hegyek közé eső dombra épült festői épületegyüttes mellett, betérni azonban sosem sikerült! Most éneklésünkért ingyen bejutot­tunk (mintegy 1 000 Ft fejen­ként a belépő...) Európa egyik legkülönb barokk palotáját an­nak idején Napóleon kétszer is meglátogatta. Most mi is gyö­nyörködhettünk benne, s az egyhetes turné befejeztével ezt is, az előző napok sikereivel és látnivalóival együtt régebbi út­jaink szép emlékei közé sorol­juk és őrizzük. Tillai Aurél Futnak a képek Film jegyzet Szerelmesek a sötétkamrában Meg kell mondanom, a rendkí­vül gyenge júliusi műsor vége felé bizony, eléggé kedvetlenül ültem be a Meglesni és megsze­retni (Addicted to Love) című filmre. Csupán az a tény kecseg­tetett némi reménysugárral, hogy, mint megtudtam, a rende­zőnek, Griffin Dunne-nak ez az első játékfilmje. Ezért, gondol­tam, talán feltételezhető, az üz­leti elven nyugvó moziipar még nem tudta teljesen elszürkíteni természetes látásmódját. Nos, sejtésem nem volt egé­szen alaptalan. Mert látszik ugyan az is, hogy Dunne igye­kezett kiszolgálni a producereit, erre utal néhány sematikus megoldás, meg hát ízlése sem makulátlan (amiről leginkább egy-két alpáribb hangú dialó­gusrészlet tanúskodik), de két­ségkívül van benne egyfajta ér­zék a vizualitás, a történet, a komikus helyzet látványban történő megidézése iránt. Furcsa módon ez a film ab­ban a legeredetibb, ami valójá­ban a legtisztábban tradicioná­lis. Néhány beállítás a hatvanas évek stílusát követi, sőt a ren­dező még attól sem riadt vissza, hogy például a mozgókép hős­korára emlékeztetőén körkörö­sen összeszűkülő képmezőt al­kalmazzon bizonyos felvételek zárlataként, a történet végén pedig, ez egy sokat eláruló ap­róság, az egymásra találó sze­relmesek rolóként húzzák le a „The End” feliratot. Ezek s a hasonlók olyan szimpatikusán avult megoldások (az amerikai profizmus korában!), hogy ön­kéntelenül odafigyelünk, mintha valaki a nagyapja zseb­óráját venné elő a mellényzse­béből, s hirtelen észrevesszük, mennyivel csinosabb jószág, mint a sok-sok kvarcóra-egy­formaság. A film egy ötlete azonban egy középkori szerkezet, a ca­mera obscura, amit a rene­szánsz festők is kedveltek egy­koron. Ez, mint tudjuk, nagyjá­ból úgy működik, mint az em­beri szem. Ha, teszem fel, bent ülünk egy elsötétített szobában (ezért nevezik az elmés beren­dezést sötétkamrának), s az ab­lakunkon van egy lyuk, a külvi­lág képe megjelenik a szem­közti falon. Sam, a film elején faképnél hagyott csillagász, aki hűtlen kedvese és annak újdon­sült szeretője otthonával átel- lenben bérelt magának lakást, egy ilyen camera obscura segít­ségével „hozza be” lakásába a túloldalt lakók életét. Partnere is akad ebben a mesterkedés­ben, méghozzá a diadalmas ve- télytárs „ejtett” barátnője, Maggie, aki bosszút akar állni hűtlen barátján. És a camera obscura által olyan szellemesen válik egysé­ges látvánnyá a két lakásban párhuzamosan futó esemény­sor, olyan ironikusan keveredik a megfigyelők és a megfigyel­tek élete, a valódi kép és a vi­zuális hasonmás, hogy hajlan­dók vagyunk szemet hunyni (és fület bedugni) a film gyengébb részletei fölött. Mert a szemünk azért mégiscsak tökéletesebb a sötétkamránál: nemcsak ki­nyitni lehet, de néha lecsukni is. Nagy Imre Sam, Maggie és a camera obscura

Next

/
Oldalképek
Tartalom