Új Dunántúli Napló, 1997. július (8. évfolyam, 178-208. szám)
1997-07-08 / 185. szám
1997. július 8., kedd Háttér - Riport Dhnántúli Napló 9 „Ennyi tellett tőlem” Beszélgetés a 95 éves dr. Donhoffer Szilárd akadémikussal Ember és ház formájú hőlégballonok lebegnek a Tower Bridge fölött Londonban. Egy jótékonysági célokra pénzt gyűjtő alap találta ki a figyelemfelkeltésnek ezt a különös módját. FEB-Reuters Kivált? őrület! Ballagok, nézelődöm. Megtorpanok, megütődöm: plakát tolakszik elém: „íz - őrület a négyzeten” - kiált rám. Köszönöm, nem - mondanám, ha lenne kinek. Őrület? Ráadásul a négyzeten? Hát hatványozottan még kevésbé! Van őrület körülöttünk éppen elegendő, ahogyan manapság mondják: igazándiból túlságosan is sok. Minek ezt még szorozgatni? Kivált, ha így nincs is értelme. Akárcsak annak, ahogy manapság a kivált szót használják, mint az egykori reklám mondta: nyakra-főre. Nem csapnék reklámot, nem részletezem tehát, mire mondja a nyilatkozó, hogy az áremeléssel kiválthatja a behozatalt. Ugyan honnét váltaná ki? Az építészek megmondhatnák, miért kell kiváltani a nyílászárók fölötti részt? falat? - holott egy gerendafélét tesznek oda. Aztán az is kiderül, hogy az áremelés révén EU-konform lesz az áram és a gáz, vagyis olyasmi, ami a mindennapi életnek kivált lényeges eleme. Hallván a hírt, azt kérdezte valaki: hát a bérek, a nyugdíjak mikor lesznek „EU-konform”? Egykori keletnémet ismerősére hivatkozott, most az EU élén álló, járó Szövetségi Köztársaság idős polgárára, akinek az ottani mércével alacsony nyugdíja éppen a négyszerese az övének, amit magas beosztásból nyugdíjaz- tatva kap. Keserűen tette hozzá: Berlinben „arra” a nyugdíjra még egy szegénységi bizonyítvány is jár... őrület - mondja valaki mellettem. Föleszmélek töprengésemből, ám ő csak a plakátot olvassa. Nevetséges - mondja. - Vagy siralmas? - kérdezi. De ő sem válaszol. Zay László Az óriások óriása Oszakában Egy oszakai vidámpark szeretné magának a dicsőséget, hogy a világ legnagyobb óriáskerekét üzemelteti. A kerék magassága 112,5 méter, s a vállalkozás szóvivője azt közölte, hogy remélik, ezzel a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülnek. Az eddigi rekordot szintén egy japán óriáskerék tartja, amely Jokohamában áll, viszont csak 105 méter magas. Egyébként mindkét óriáskerék 100 méter átmérőjű. Az elmúlt héten a Pécsi Akadémiai Székházban bensőséges ünnepségen köszöntötték 95. születésnapján dr. Donhoffer Szilárd professzort, a POTE kórélettani intézetének nyugalmazott tanszékvezetőjét, Kossuth-díjas akadémikust, és a legnagyobb akadémiai kitüntetés, az Akadémiai Aranyérem birtokosát. (1902. július 2-án született Budapesten.) Ez alkalomból kerestük fel az idős tudóst. Donhoffer Szilárd csaknem 70 éven át fogalom volt a pécsi orvostanhallgatók és a kollégák számára. Hatalmas tudásának, a munkatársaival, és a hallgatókkal tartott közvetlen kapcsolatának köszönhetően mindenki feltekintett rá. Megtiszteltetésnek és különös szerencsének érezték, akik tanítványai, munkatársai lehettek. Amikor a kórélettani intézeti szobájában találkoztunk - ma is mindennap bejár dolgozni, szombat-vasárnap is - az életútjáról, sikereiről, munkájával elért nemzetközi elismertségéről faggattam. Nem szívesen beszélt róla, egyetlen dologra büszke. Hosszasan, a szekrényében felhalmozódott irat- kötegek között kereste azt a papírt, amelyen 1931-es dátum áll s nem kisebb személyiség írta, mint egy Nobel-díjas skót professzor, J. J. Richard Macleod. A papíron az akkor fiatal Donhoffer Szilárdról írt véleményt: „Közel egy éven át volt munkatársam Dr. Donhoffer Szilárd abban a kutatómunkában, melyet a szénhidrát-anyagcsere idegrendszeri szabályozásával kapcsolatban végeztünk. A meghatározó jelentőségű eredmények főleg dr. Donhoffer rendkívüli képességének és munkájának köszönhető. Teljes meggyőződéssel javaslom minden olyan poszt elnyerésére, amelyben folytatni tudja kutató munkáját. ” Ilyen véleményezéssel akkoriban nem sokan dicsekedhettek egy olyan tudóstól, aki az inzulin felfedezéséért kapott Nobel-díjat. Minderről szerényen ennyit mond: - Megmondom őszintén, ehhez nagy adag szerencse is kellett. Egy alkalommal a nagyhírű Ángyán professzor egy vendéget vezetett körbe az intézetben, aki műegyetemi tanár és ebben az időben az ipari és kereskedelmi miniszter volt. Amikor meglátott, mondta: Te vagy a Géza orvos fia? Ugyanis az apám mérnök volt, és ők ketten jó barátok. Ennek köszönhettem, hogy amikor meg lehetőbb embert úgy sem érdekelné egy alapkutatás, akit pedig érdekelne, azzal szívesebben folytat személyes szakmai beszélgetést. (Donhoffer Szilárd az élő szervezet hőszabályozását, illetve a táplálékfelvétel mechanizmusát kutatta. Eredtett pályázni a MacLeod intézetben (Aberdeenben) az ösztöndíjat, csak engem javasoltak. Amiatt is a sors kegyeltjének tartja magát, hogy amikor, mint politikailag megbízhatatlant eltávolították az egyetemről, az akkori professzorok közül többen nyíltan kiálltak mellette.- Két embernek köszönhetem az életem - mondja - Emst Jenő professzornak, aki elérte, hogy visszavegyenek az egyetemre és Kömyei professzornak, aki megmentette az életemet. Súlyos tüdőgyulladásom volt, s ő, amikor tudomást szerzett erről, a saját családja számára külföldről beszerzett és félretett gyógyszert elhozta nekem. A professzor a munkásságáról, kutatási eredményeiről nem szívesen beszél, mert, mint mondta, egy egész életet úgysem lehet pár mondatban elmesélni. Véleménye szerint a legményei, megállapításai újdonságnak számítottak, s a világ legnevesebb szakemberei is elismeréssel méltatták.) Tiszteletben tartván e véleményét, nem soroljuk fel életének állomásait, hivatalos dátumait (megtalálhatók a Pécsi Orvostudományi Egytemről szóló évkönyvben), helyette a három éve, az Akadémiai Aranyérem átvételekor mondott visszaemlékezéseiből idézünk: „Az I. világháború után Pozsonyból Pécsre áttelepített egyetem első éveinek egyetlen, még élő tanúja vagyok. Belklinikái szolgálatom kezdetekor (1926) a város orvosainak nem volt vérnyomásmérőjük. A legjobbnak tartott belgyógyász is felesleges szerszámnak minősítette, azt mondta, tapintással is tökéletesen felismer minden rendellenességet. Abban az időben néhány középülettől eltekintve a városnak nem volt szennyvízelvezető csatornája. A késő esti órákban a Ferenciek és a Király utcában találkozni lehetett a csatornát helyettesítő lajtkocsik- kal, a bűz már messziről érződött. A közjárműves közlekedést két villamosvonal biztosította. Különös színfoltot jelentettek a Kórház téri kis hidak. Csatornák nem lévén, már kisebb zápor is elegendő volt, hogy a járdák mellett rohanó patakok keletkezzenek. Ilyenkor helyezték el a kis hidacskákat, hogy ne kelljen a járókelőknek a rohanó áradatba lépni. ” Ebben a beszédében az orvosképzés problémájára is kitért a professzor, amiről az a véleménye, hogy a mai friss diplomával nem szabadna mindjárt beteghez nyúlni. „Számomra a mai orvosképzés kaotikus, áttekinthetetlen, sok új szakot oktatnak. Úgy látom, emiatt nem marad idejük a hallgatóknak egy-egy témában való elmélyülésre. A kutatás területén is hatalmas az előrehaladás, a hangsúly a molekuláris biológiai kutatásokra helyeződött át. Próbálom követni, de tudomásul kell vennem, hogy a mai kutatók is a maguk útját akarják járni, nem szabad beleszólnom. Talán soha ilyen gyors ütemű változás a tudományban nem volt. (Donhoffer Szilárd kutatási eredményei ma is helytállóak, a mai modem kutatási eszközök igazolják, amit ő elméleti alapon dolgozott ki.) Egy tanáccsal azonban szolgálhatok: mindenki olyan kutatásokat végezzen, azzal foglalkozzon, amire a jelen lehetőségek adottak. ” Amikor megkérdeztem, mire gondolt, hogy volt-e az élete során olyan, amit csinálni szeretett volna, de nem adatott meg, azt válaszolta, hogy ha még idejében lehetősége lett volna az izotópos kutatásokhoz, biztos benne, hogy sok izgalmas eredményre juthatott volna. Donhoffer Szilárd az elmúlt évig rendszeresen kijárt a Magaslati út felett lévő szőlejébe, pár éve még maga is dolgozott ott és autót is vezetett. „Az életemmel tulajdonképpen meg vagyok elégedve, mert azt hiszem kihoztam belőle, amit lehetett. Ennyi tellett tőlem. ” Sarok Zs. - Fotó: Tóth Csomagolhat a Nagy Vonatrabló? Ha annak idején nyugton marad, már legalább három éve szabad lenne, most azonban 32 évi önkéntes „eltávozás” után ismét a börtön fenyegeti az Évszázad Vonatrablásának egyszemélyes agytrösztjét. Ronnie Biggs, mint azt már oly sokszor és sokan megénekelték, 1963. augusztus 8-án ütött rajta a Királyi Posta Londonba tartó értékszállító szerelvényén, amelyről társaival 2,6 millió akkori fontot emeltek el; a 120 postazsák tartalma mai pénzen legalább 30 milliót érne. Biggs-t még ugyanazon évben harminc esztendőre szóló „beutalóval” küldte a bíróság a dél-londoni Wandsworth börtönébe. Ronnie Biggs nem hogy harminc évig, de harminc hónapig sem szívta a fegyház levegőjét: egy év és három hónap után hosszú kalandozás után először Ausztráliában, majd egy földrésszel odébb, a teljesen biztonságosnak ítélt Brazíliában igyekezett feledni - s igyekszik a mai napig is. Most azonban egyre riasztóbb hírek miatt kénytelen mégis emlékeztetni magát a börtönlét szikár valóságára: az új munkáspárti brit kormány hamarosan nyélbe üti Brazíliával a mindeddig nem létező kölcsönös kiadatási egyezséget, s ezután elvileg már csak egy hivatalos kérvény kell ahhoz, hogy Ronnie Biggs némi megszakítással folytathassa a büntetéséből még hátralévő 29 évet Wandsworthben. A 67 éves nyugalmazott vonatrabló számára ez minden emberi számítás szerint életfogytiglani jelentene. Londonban közölt legutóbbi nyilatkozata szerint maga is abban bízik, hogy a brazil hatóságok a majdani kiadatási megállapodás ellenére ezt túlzott szigornak minősítik, s megtagadják kitoloncolását. Ügyvédjével mindemellett előásták azt a brazil jogszabályt is, amely szerint a két évtizednél régebben elkövetett bűncselekmények bírósági ítéletei már nem hajthatók végre. így tehát a brit hatóságok megannyi nyűt és titkos próbálkozása után a jelek szerint ez a harc sem lesz feltétlenül a végső, s a Nagy Szökevény kézre kerítését jó eséllyel még megelőzi néhány további forduló - és év. Bosszú Guernicáért Guernicát, a baszkföldi kisvárost 1937 áprilisában bombázták a németek. Ezt bosszulta meg Leoca- dio Mendiola Núnez, a most 88 éves volt republikánus repülőtiszt, amikor egy hónappal később bombát dobott a német haditengerészet gyöngyszemére, a Deutschland nevű páncélos hajóra. Az egykori tiszt most az El País című spanyol lapnak beszélt emlékeiről. Mendiolát bemutató cikkében a lap emlékeztetett arra: az akcióról eddig sokan úgy vélték, hogy az akkori spanyol republikánus kormány állt a hátterében, mivel így akarta megbosszulni a spanyol polgárháborúban elvileg semleges Németország és Olaszország Francónak nyújtott segítségét. Mendiola elmondta: Az volt a feladata, hogy keresse meg és A főszereplő megszólalt bombázza a Palma de Mallorca előtt álló fasiszta hadiflotta hajóit. Ibiza magasságában egy német hadihajó lőni kezdte a repülőgépet. „Amikor eltört az ablaktörlőnk, és az egyik golyó majdnem eltalált engem, úgy döntöttünk, hogy válaszolunk a támadásra, és harcképtelenné tettük a Deutschlandot” - mondta. „A Guernica elleni támadás szörnyűség, rettenetes bosszú volt. Azért tudtak büntetlenül támadni, mert Baszkföldön nem volt aktív front. Guernica Baszkföld szent helye, a nemzetalapítás szimbóluma, és a polgári lakosság elleni támadás célja éppen a demoralizál ás volt” - fogalmazott az idős ember. A Deutschland lebombázására a német hadsereg a teljesen védtelen, szintén polgári célpont, Alme- ría megtámadásával válaszolt. Erre Mendiola három hónapos meggyőző munkával elérte, hogy engedélyt kapjon feletteseitől a Barcelona melletti La Cenia fasiszta katonai bázis elleni támadásra. Mendiola a polgárháború után emigrált La- tin-Amerikába, és három évig Angentínában, majd huszonöt évig Mexikóban élt. A polgárháborúval kapcsolatban most így nyilatkozott: „Itt soha többet nem lesz polgárháború. Továbbra is veszekszünk majd, és talán meg is verekszünk, de háború nem lesz. Spanyolország belerokkant, de megtanulta és feldolgozta a leckét”. Xantus Judit i k > 4 i
