Új Dunántúli Napló, 1997. április (8. évfolyam, 89-118. szám)

1997-04-26 / 114. szám

6 Dlinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. április 26., szombat Szigorúan ellenőrzött vonatok A darab női főszereplője: Greif Csilla fotó: Müller a. Hírcsatorna Gemer-emlékműsor. A Tánc világnapján, április 29-én 18 órakor a pécsi Ifjú­sági Házban Gerner István emlékműsort rendeznek a Gemer-alapítvány javára ál­talános és középiskolai együttesek valamint a Bara­nya és a Mecsek Táncegyüt­tes fellépésével. Az est be­vételéből fiatal néptánco­sok, zenészek és koreográ­fusok tanulásának támoga­tásához szeretnének hozzá­járulni. Irodalmi est. Pécsett a Művészetek Házában április 29-én 18 óra 30-kor Darvasi László író olvas fel legújabb műveiből, majd az egyik novellája alapján készített „Kalaf” című kisjátékfilmet láthatja a közönség. megszületéseink. A pécsi Playback Színház a Művé­szetek Házában április 30- án este 19 óra 30-kor tart előadást „Megszületéseink, születésnapi történetek” címmel, amelyen a színé­szek a nézők születésnapi történeteit jelenítik meg a zene, a tánc, a pantomim és a párbeszéd segítségével. Fúvószenekari fesztivál. Az V. Baranyai Gyermek és Ifjúsági Fesztivál áprilisi rendezvénysorozatának ré­szeként ma a régió iskolai fúvószenekarai adnak egy­másnak randevút Pécsvára- don. Az esemény megnyi­tója 13 óra 45-kor lesz a művelődési központban, majd két napon át gálamű­sorral záruló szakmai bemu­tatókat rendeznek, amelyen tizenöt település ifjú fúvósai szerepelnek majd. Emlékhangverseny Mo­hácson. Kodály Zoltán em­lékhangversenyt rendez Mohácson a Bartók Béla Művelődési Központ és a Park utcai Általános Iskola április 30-án 18 órától a Kossuth Filmszínházban. A hangversenyen az általános iskola, a Kisfaludy Gimná­zium és a művelődési köz­pont kórusai lépnek fel, az alkotóra Kovács Győző, a zeneiskola igazgatója emlé­kezik. Angol írók Pécsett. A pé­csi Alexandra Könyvkiadó meghívására április 26-án, szombaton Martina Colke és Graham Hancock írók lá­togatnak Pécsre. M. Cole, akinek eddig négy regénye olvasható magyarul, a kiadó Ábécédé könyvesboltjában 15-től 16 óráig dedikálja a könyveit. Ha szigorúan ellenőrzött vona­tokról van szó, ezen a széles­ségi és hosszúsági körön legel­sősorban is Hrabal és Menzel neve jut eszünkbe. Aki azonban elmegy a Pécsi Nemzeti Szín­ház Kamaraszínházába, hogy megnézze a Szigorúan ellenőr­zött vonatok című előadást, jól teszi, ha a Menzel-féle változa­tot elfelejti. Már csak azért is, mert a film nem színház, és a színház nem film. Pécsett egy közép-kelet-eu- rópai legendát ígér Árkosi Ár­pád rendező, aki nem is akart versenyezni a celluloidszalag­gal. Az április 11-i bemutató azonban azt is megmutatta, hogy semmivel sem könnyebb színpadra állítani Hrabalt, mint filmre vinni. A rendezőnek nem lehetett egyszerű dolga, ha nem akarta hogy mindaz, ami a színpadon történik, Milos Hrma monológjának illusztrációja le­gyen. Ebben sokat segített a dramaturg, Thuróczy Katalin, akinek munkáján érezhető volt a hrabali életmű alapos isme­rete. Ugyanez a szerelem azonban a bőség zavarát is eredmé­nyezte, a prózai szöveg nehe­zen vált dramatikus egységgé, így az előadás időnként ritmu­sát vesztette, és feleslegesnek vagy túl hangsúlytalannak tűnő részek tűntek fel. A nézőteret két térfélre osztó, Arvay György tervezte színpadi tér megerősítette a díszlet terepasztaljellegét, ugyanakkor a színészeket arra kényszerítette, hogy az egyik és a másik oldal felé is hallhatóan beszéljenek, ami egyben azt is jelentette, hogy kifelé játszottak a színpadról. Ez Milos eseté­ben, aki szereplőként és mesé­lőként is részt vesz a játékban, érthető is, a többieknél azonban nem volt egyértelmű, ki mikor és miért szól ki a színpadról. Árkosi Árpád nagy odafigye­léssel és ízléssel törekedett rá, hogy az irónia, a humor, a hely­zetkomikum, a kétértelműség egyensúlyban maradjon. Kide­rült például, hogy egy vasúti forgalmista jelzőtárcsájának is lehet köze 4 szexhez, vagy an­nak is, ha egy gazdaasszony éppen libát töm. A hétköznapiságnak, a kis- szerűségnek, az emberségnek, a hősiességnek, a nevetségesség­nek és a tragikumnak ez a nagyszerű, könnyes-mosolygós hrabali keveréke átsütött a pé­csi előadáson is. A második részben azonban a kétségtele­nül könnyebben fogható, és biz­tos közönségsikert hozó gégék vették át a hangsúlyt, az önta­padós, magnetikus galambok­kal s a lábbalhajtós paripával. Nem sok kell viszont ahhoz, hogy az előadás egyik csúcs­pontjává váljon az öngyilkos Milos és az őt megmentő krisz­tusi figura« világ és a másik ha­tárán járt tánca. Az előadás ugyanis ezzel bizonyos miszti­kus többletet kap, mert a jelenet azt sugallja, hogy élet és halál felett nem az ember dönt, hogy mindenki kiválasztatott egy feladatra, s idő előtt, amíg azt el nem végzi, nem távozhat. Jó lenne jobban kiemelni azt a pil­lanatot is, amikor egyértelművé válik, hogy Milos a felnőtt fér­fiak világába lépett. Urbán Tibor Milos szerepé­ben érzékeny, kissé túlkoros kamaszt formál, naivitásának, tapasztalatlanságának őszintén hiszünk. ígéretes fiatal színész. Talányos, izgalmas figura lett Fillár István Hubicka forgal­mistája. Visszafogottság és jel­zésszerű gesztusok jellemzik, ettől vált az előadás legsokolda­lúbb szereplőjévé. Barkó György állomásfőnök a kana­péja és a galambjai miatt érzett aggódását maga is idézőjelbe teszi néha. Felesége, Sebők Klára szívesen komédiázott a szerepe adta határokon belül. Gráf Csilla Másája szeleburdi volt, de nem egységes. Kissé lebegett az űrben a dévaj grófnő, Dévényi Ildikó is, bár kettejük esetében elmondható, hogy nem elsősorban az alakí­tás hiányosságairól van szó, hanem arról, hogy ezek nem igazán drámai szerepek. Ugyanez vonatkozik Fekete Andrásra (Knize) is. Bánky Gábor Sluzny úr sze­repében megkereste azokat a jellemvonásokat, melyekre fel­építheti a figurát. A Zedniceket alakító N. Szabó Sándor viszont kapkodó volt a bemutatón, ami azt is jelentette, hogy nem tudta kellően kiaknázni azt az asszociációs lehetőséget, ami Zednicekről Hitlert juttatta eszünkbe. Gellért Éva Viktória rövid je­lenetében kidolgozott alakítást hozott. A lepecsételt fenekű Zdenickát Fábián Anita for­málta meg, korrekt módon, bár nem merítette ki a szerep min­den lehetőségét. A behívás elől menekülő fiút Gangéi Arnold, apját Benyovszky Tamás ját­szotta. Az SS-tisztek villanás­nyi szerepében Major Pétert és Háber Lászlót láthattuk. Ők el­sősorban a testükkel, a mozdu­lataikkal dolgoztak, mint aho­gyan a kőművest játszó Szebeni Péter is, aki néma szerepében el tudta érni, hogy méltóságteljes, és ne nevetséges legyen. A já­tékot Szűcs Edit jelmezei segí- tették Hodnik Ildikó Gy. Tüskés Tibor: M. F. Mester (Írások Martyn Ferencről) Tüskés Tibor ezúttal Martyn- interpretációit - mintegy húsz év termését -' szerkesztette kötetté. Az 1986-ban elhunyt, európai jelentőségű „vidéki” festőről szóló írások műfaji szempontból változatosak: ta­lálunk közöttük riportot, esz- szét, kiállítás-megnyitót stb. Tüskés hangsúlyozza, hogy a Martyn-életműhöz mint „külső” szemlélő, az irodalom iránt elkötelezett - ugyanak­kor a Múzsák testvériségét valló - ember közeledett. Kö­tete ugyanakkor meggyőzi az olvasót arról is, amit Martyn Ferenc ars poeticus, első pil­lantásra paradoxnak tűnő böl­csességgel így fejezett ki: „Kitalálni csak azt tudom, amit ismerek.” A kötet bevezető tanulmá­nya Martyn festői világába vezeti be az olvasót. A hatva­nas években keletkezett írás „védelmébe veszi” a nonfigu­ratív képei miatt avantgárd­nak bélyegzett művészt, és rendszerezi addigi törekvé­seit. - Ne feledjük: ekkor még a hivatalos irányzat a szocia­lista realizmus sajátos mércé­jét állította a művészek elé. Martyn absztraktsága nem va­lamiféle „polgári nihilizmus” következménye, hanem ahogy Tüskés megállapítja: „művészete nem a realitás ta­gadása, hanem a realista ábrá­zolás kitágítására tett kísér­let.” „Martyn lírai alkatú festő” - fogalmazza meg később a tanulmányíró. Ez a gondolat mélyül aztán tovább azokban a szövegekben, amelyek a festő irodalmi sugallató kísé­rőrajzait mutatják be. Az il­lusztrátor - vallja Martynnal együtt Tüskés - nem puszta díszítő-szerepre vállalkozik: munkája szuverén alkotás. „Számára a rajz nem vázlat, nem előtanulmány, hanem önálló képi értékű alkotás . . . A rajz az irodalmi műfajok közül talán leginkább a balla­dával rokonítható.” (T. T.) A „megrajzolom a képet, és nem lerajzolok valamit” martyni igazsága ezekben az alkotá­sokban is érvényre jut. Tüskés - a tőle megszo­kott alapossággal - irodalmi ismereteket is közöl a Mal- larméről, Joyce-ról, Berzse­nyiről stb. készített kísérő­rajzokról szólván, de mindig ügyel arra, hogy ne uralkod­janak el a szövegekben ezek az információk: a közép­pontban a festőművész mun­kái álljanak. A Rippl-Rónai-tanítvány számára Kaposvár (a szülővá­ros), Pécs és a Balaton épp­úgy Európát jelentette, mint a közel tizenöt éves franciaor­szági korszak Párizsa. Igen tanulságos Martyn grafikai naplójának ismertetése is.-Ahogy a költő számára inspiráló lehet egy-egy sor vagy rögzített ritmuselem, úgy válnak a „hevenyészett” tollrajzok egy-egy későbbi, nagy mű motívumaivá. A kötet utolsó egységében Martyn Ferenc ifjúkori írásai­ból - melyek a ’20-as évek­ben az Új-Somogy című lap­ban jelentek meg - közöl vá­logatást Tüskés, s a záróírás­sal Martyn Ferenc műhely­forgácsait, esztétikai tárgyú tűnődésit juttatja el az olva­sóhoz. Tüskés Tibor igényes munkája a képzőművészetet és irodalmat kedvelők, tanítók és tanulók számára egyaránt hasznos olvasmány. (Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság) Mihalik Zsolt Lackfi János versei: Esős délután Ültök alagsori szobákban, Tű kezetekben, varrtok, varrtok, A minta mindig változatlan, Kinn a tűzhelyen leves vartyog, Míg a világvégi kárhozatban Az utcán hazafelé tartok. Néma horgász Néma horgász alatt nyúlik végtelen gát Aggokkal a hinta a semmibe leng át. Száradni terítesz pár vizes pelenkát. Futnak a képek Medalion rózsaszállal Janisch Attila Hosszú alkony című új művének, amely az idei játékfilmszemle fődíjas alkotása, egyik legfontosabb, visszatérő motívuma egy titok­zatos medalion, fémtokján ró­zsaszállal. A hősnő ezt az ér­met a történet kezdetekor elve­szi kollégája kislányától, azt ál­lítván, hogy ez valójában az övé. Később többször is meg­próbálja felnyitni az ezüstfede­let, ám sikertelenül. Lehet, hogy ez a medál bizonyos érte­lemben a film maga, s a ren­dező mintegy figyelmezteti ál­tala a nézőt: ne próbáld fel­nyitni, szavakba foglalni a lát­ványt, mert ez a film olyan, s ezt már én teszem hozzá, mint a cizellált ötvösmunka. Meg­sérted, ha netán avatatlan kéz­zel nyúlsz hozzá, miként a filmbeli sofőr, aki késével akarná a zárat felpattintani. Ne tegyük hát, ne akarjuk „megfejteni” a filmet. Etjük be azzal, hogy elnézegetjük a fi­noman megmunkált ezüstto­kot: a hibátlanul szerkesztett, szigorú ökonómiával kibontott történetet. Egy idős hölgy, akit a nagyszerű Törőcsik Mari ját­szik megtört, fáradt arcával, titkokba pillantó tekintetével, felül a távolsági autóbuszra, elalszik, s különös, szorongá­sos álmokat él át. A sofőr kite­szi egy elhagyott helyen, ahol egy halott fiatalembert lát fe­küdni az eső áztatta ország­úton, azután egy kocsma rideg vendégszobájába kerül, majd lezuhan a lépcsőn. Ismét a bu­szon van, míg végre hazajut, holott továbbra is a lépcső al­ján fekszik, miközben megy vele az autóbusz a végtelen úton. Búzamezőket látunk s gyönyörű napraforgótáblát. Mi is utazunk, nézők, vagyis inkább egy irreális dimenzió­ban lebegünk, s az a legbor- zongatóbb, hogy ez a hangulat Medvigy Gábor pontosan fo­galmazott, tárgyias felvételei­ből árad, ugyanis a feszes s mesterien visszahajlított kom­pozíció megemeli, átértelmezi a képeket. A hősnő egyébként régészprofesszor, kutatásának tárgya tehát az idő, mint ahogy a filmnek is az idő a tulajdon­képpeni témája, a felbontott, analizált benső tartam, hiszen hatvan év közegében moz­gunk, egy élet lelki terében, a megtalált egykori játékbaba, Rosabelle, pedig a szekrényből egy mélységes mély kútba hull. A Hosszú alkony Shirley Jackson Az autóbusz című el­beszéléséből készült, ám Ja­nisch Attila, régi munkatársá­val, a forgatókönyvet jegyző FILMJEGYZET Mi rejlik az ezüstfedél alatt? Forgách And­rással, meré­szen átértel­mezte a tör­ténetet, amely erede­tileg a kitaszí­tottságról szólt, itt pe­dig, 'ennyit azért meg­kockáztatha­tok, anélkül, hogy felnyitnám a medált, egy meghaló ember, egy halálba hanyatló lélek vergődésének vagyunk tanúi. A rózsa titka, persze, nem ez. Hogy is lenne. Hiszen azt csak azok tudják, akik ott van­nak már, ahonnét még nem tért meg utazó. Ok pedig hallgatnak, mint ez a medalion. Nagy Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom