Új Dunántúli Napló, 1997. április (8. évfolyam, 89-118. szám)
1997-04-24 / 112. szám
1997. április 24., csütörtök Háttér - Riport Dünántúli Napló 11 Egy arc a bányamentők közül Csuti János jegyzete Magányos falfirkák Kétezer éves papirusztekercs Jürgen Osing berlini kutatónak sikerült megfejtenie egy újabb papirusztekercs titkát. A most megfejtett papirusz a Kr.u. 2. századból való, egy templom könytá- rából került elő, és kézikönyvként használták a papok neveléséhez. A most rekonstruált anyag egyedülálló információforrást jelent az ókori. egyiptomiak által használt nyelvről, isteneikről és 'görög majd római kori Egyiptomban művelt tudományokról. A papírusztöredékeket három gyűjteményből, a koppenhágaiból, a berliniből, valamint a firenzeiből szedtem össze - emlékezik Osing professzor. Minden azt igazolta, hogy egy és ugyanazon, mégpedig egy valamivel kevesebb mint tíz méter hosszú papirusztekercsről van szó. Több mint hétszáz töredéket azonosítottunk és valóságos, a puzzle-hoz hasonló kirakósjáték kezdődött. Sikerült háromszáz töredéket a helyére illeszteni és ezzel rekonstruálni a papirusz hosszabb és rövidebb részleteit. Az írásra használt papirusz nílusi sásból készült, a könyveknek és iratoknak tekercs alakjuk volt. A tekercsekből a száraz éghajlatú Egyiptom homokjában igen sok fennmaradt. A most sikerrel összerakott tekercs a felső-egyiptomi Fajúm térségében lévő Tebtu- nis templomból való. Egy részét egy olasz régész találta meg 1931-ben. A további töredékekre egyiptomiak bukkantak rá, akik Kairóban adták el a papiruszokat. Both Pál alacsony, szikár, de erős hangú, kötött izomzatú ember. „Népköztársasági érdekből áthelyezve!” Ez állhatott azon a papiroson, amit a gépésztechnikus édesapa kezébe nyomtak 1952-ben, amikor Pécsről Komlóra helyezték az öt gyerekkel. A legidősebb, Both Pál bányamentő 1939-es születésű. A szakma utolsó mohikánjai közé tartozik, hiszen Komlón a bányát néhány év múlva bezárják. Lakásán Báró, a szunyókálá- sából ébredő németjuhász lusta farkcsóválással fogad. Both kólával kínál. Húsz éve egy korty szesz nem csúszott le a torkán. Szemében derű csillan, s leülve a könyvespolcokkal-könyvek- kel keretezett szobában, nem kell sokat biztatni, hogy az életéről, munkájáról beszéljen.- Veszprémbe készültem volna a vegyipariba, de értelmiségi származásúként oda nem vettek fel. Talán apám szocdem múltja is szerepet játszott ebben. De jeles osztályzattal jó voltam vájártanulónak. Olvasni-ími tudtam - ez volt a felvételi! Özönlött ide a nép, 270-en szabadultunk fel, de csak tizenhármán maradtunk a bányában! 33 évet húztam lett a föld alatt, de ma sem érzem fáradtnak magam. Szilikózis, betegség elkerült. Végigjártam a szamárlétrát, bányaipari technikumot végeztem, 1961-ben érettségiztem. Akkor akadt egy kis zűr is a lányok körül, az iskolából eltanácsoltak - a Dunántúli Napló is megírta! -, de nyolc hónap külszíni munka után visszakerülhettem az iskolába. Rövidesen szállítási felvigyázó lettem - igyekeztem kapaszkodni fölfelé. A bányaösz- szevonások idején, amikor ismét a fejtésbe kerültünk többen is, akkor sem dörgölőztem senkihez. Volt, aki elosont a Zo- bákra áthelyezett főmérnökünk után, hogy tűzközelben maradjon. Én meg dolgoztam, lehetőleg az élen, olyan lyukakba is bebújva, ami túl volt a vakmerőségen is. Amikor 1970-ben kimehettem Torontóba meglátogatni apámat, aki ’57-ben disszidált két testvéremmel Kanadába, itthon a bányában arra kötöttek fogadást, hogy úgysem jövök vissza. Butaság. Itthagytam volna feleséget, gyereket? Ahogy visszajöttem, nagyot fordult az életem - megbízható lettem! Fejtési frontmesteri megbízást kaptam, robbantómester és aknász lettem. Azt már tudtam, a bányától nem szabadulhatok, igyekeztem legalább pénzt keresni. A bá- nyamentő-ügyeletet is ezért vállaltam. Egy barátom, akitől a fémtámos fejtést tanultam, mondogatta is: „Paula, sok sicht, sok pénz”. Paulának nevezett. Jártam is rengeteget a sichtre - műszakba -, a hetvenes években a havi 8 ezret is megkerestem! Nem tudom mekkora lehetett a bezártság, amit ma emlegetnek, amikor Európának szinte minden tengerében megfürödtem! Az első nagy Kossuth-aknai tűz - ha jól emlékszem, 1972- ben - tizenegy áldozatot követelt, az 1973-as hetet. Volt, amikor már csak halottakat húzhattunk ki az omladék alól. A nyolcvanas években a Kos- suth-altáró- ban eltévedt két fiatalember, és mind a két sínpáron jött vonat. Az egyiküket szétroncsolta a megrakott csille. Brandt Bélától Bárdi Tibiig az évek során sok kiváló bányamentővel dolgoztam együtt. Most, nyugdíjasként olvasok, a családommal utazunk, ha kell, munkát vállalok. Nem vagyok egy kesergő típus. A képespusztai telkünket ugyan már szépen kialakítottuk, de a félholdnyi gyümölcsösben is van mindig tennivaló. A lazaság divatját, ami a fiatalok körében dívik, én egyszerűen nem is értem. A feleségem csak azért imádkozott, a lányunk nehogy vegyész legyen, és a fiunknak ne legyen köze a bányához. Mit hoz a sors? A lány laborasszisztens a véradóállomáson, a fiú gépésztechnikus művezető Zo- bákon. Mindketten megvannak egészségben, jól. B. R. A pécsi volt Bajcsy-laktanya betonkerítés- és bunkerfelületein minden rendű és rangú falfirka megfér egymás mellett. A csavargó szívrajzát nyíl szegezi át, valakiknek szánt üzenete magányról vall. Akad, aki angolul invitál, persze, malacstílusban szerelemre, más karvastag betűkkel antikrisztust és sátánt dicsőít. Egy újabb kritika szidja a szipósokat, és a kínai filozófia jin-jang jelképével erősíti meg véleményét. Bokrok takarják a betonfelületeket, van idő tehát pin- gálva és mázolva bölcsel- kedni: az utca rohanása erre csak tompa moraj. A kerítés mos tmár nem civilt és katonát különít el hidegen, hanem gyermekgrundot és csavargótanyát a panelélettől. Bontogatják és döntögetik betonlapjait, ahogy a gyerekek és a csavargók játszó- és bújó- utakat taposnak maguknak. A Tánc világnapján Gemer István, az 1996 októberében elhunyt nagy hatású pécsi koreográfus emlékére tartanak műsort a pécsi Ifjúsági Házban: április 29-én 18 órakor gyermekcsoportok lépnek színpadra, majd a Tanac, a Leőwey, a Baranya és a Mecsek Táncegyüttes. Az est bevételét a táncosok felajánlották a Gerner-alapítElső pillantásra a vadromantika szigetének tűnik a volt katonai létesítmény bokrok, fák borította területe. De estefelé, amikor osonnak az árnyak, inkább már a magány csoszog és fújtat, mivel e helyen térnek nyugovóra azok - bár sokszor kitiltották őket -, akik guberálnak, paplan helyett fóliával takaróznak vagy tolvajlásra is rávehetők. Van, aki fél ide jönni, merthogy késsel megcsiklandozza az oldalát egy-egy alvilági alak. Mégis: a zugtanyán még sose történt bűntény. A bunkerállások romjaiban, ha nagyon szakad az eső, zuglakók bújnak meg. Egymást váltják, némelyik idővel tán majd panelba költözik. Néha gyerekek és nők a félhomályban ételt hoznak a csőlakóknak, és elviszik a szennyesüket, hogy kimossák. A falfirkák közt mégsem találni azt a szót: „Szeretlek!” vány javára, amely a jövőben ösztöndíjat szeretne adni fiatal néptáncosok részére. Az alapítványt Gemer István családja, barátai, táncos társai tették, mivel úgy érezték, így őrizhetik meg leghívebben a nemrég eltávozott koreográfus, pedagógus emlékét. így vihetik tovább emberségét, a néptánc, az emberek iránti szeretetét. Gemer István-alapítvány
