Új Dunántúli Napló, 1997. január (8. évfolyam, 1-30. szám)
1997-01-21 / 20. szám
1997. január 21., kedd Háttér - Riport Dlmántúli Napló 9 Bertha Bulcsu Halál a Rózsadombon A Bulcsu Elfúló hang a telefonban hajnali fél 5-kor: meghalt a Bulcsu. Akik ismerték őt a hatvanas években Pécsett, azoknak csak „a Bulcsu” volt a napi feladatokat gondosan megoldó riporter, a semmi kis témákból olvasmányos tárcákat, sejtelmes novellákat varázsoló író. Igényesség és tartás volt ezekben az írásokban, akárcsak későbbi regényeiben, filmjeiben és haláláig rendszeresen írt publicisztikáiban. Pécsre mindig szeretettel gondolt. A 60. születésnapján interjút adott a Naplónak. Sajnos, akkori terveiből már nem lesz bölcs jegyzet, sem könnyed tárca, derűs-szomorkás novella. Bulcsu lezárta az írógép fedelét. G.T. A tarisznyája, kabátja, a szakadt nejlondarab, amivel esős időben betakarózott, még mindig itt van a bokor alatt, pedig már egy jó hónapja meghalt. - Gondoltam, majd jön valaki, és elviszi a dolgait, de nem. Ez a fiatalember senkinek sem hiányzik, észrevétlenül távozott, némán. Eltűnt, ahogy a magányos tevehajcsárok a sivatagban, vagy az alaszkai prémvadász a Ke- nai-félsziget valamelyik jeges Riverje mentén. Az ember, akiért állítólag minden történik, akire oly szívesen hivatkoznak a politikusok és a humanista bölcselők, ilyenkor látszik, milyen kevés, szinte semmiség. Van vagy nincs, nem számít sokat. Kicsi az ember, és minden erőnek kiszolgáltatott. Léte csak átmeneti állapot, s nagyon kell hinnie családban, nemzetben, társadalomban, hogy folyamatba képzelje magát. A folyamat képzete menekvés, de még mindig kevés. Isten és a próféta is kevés. Minden kevés, ha szembesülni kell a megsemmisüléssel. A tulajdonos valahol bent lakik a Belvárosban, s csak néha, a szebb hétvégeken alszik ebben a kicsike házban. A kert nagy, fái egészségesek, bokrai, útjai gondozottak. Körben már mindenütt villák, emeletes társasházak állnak, közöttük ez a kert a nyugalom szigete. Talán majd egyszer ide is épül valami, ha az árak lejjebb mennek, vagy ha még magasabbra kúsznak. Ki tudja? A tulajdonos már szombaton látta, hogy a kerítésen kívül, a bokrok alatt fekszik egy férfi. - „Elfáradt, vagy talán berúgott... Hadd pihenjen ... - gondolta, és jókedvűen kaszálgatta az üde füvet. De a férfi másnap is ott feküdt, s ezt már egy kisit furcsállotta. Mégsem szólt neki, hagyta. Csak a következő szombaton komorult el az arca, amikor a kerítés és az- utcai bokrok között újra megpillantotta a fekvő férfit. Odaszólt neki, de válasz nem érkezett a bokor alól. Ekkor gyanakvó arccal elment telefonálni. A mentők hamar megérkeztek, de csak éppen bepillantottak a bokor alá, s már fordultak is visz- sza. - „Mi itt már semmit sem tehetünk, majd beszólunk a hullaszállítóknak” - mondták, és elmentek. Megérkezett a rendőrség, aztán a szürke autó is. A hullaszállítók egy elfeketedett arcú fiatalembert emeltek ki a bokor alól. Ahogy a bádogkoporsóba tették, látszott, hogy nem lehet sokkal több húszévesnél. - „Jó régen meghalt” mondták a hullaszállítók, aztán betették a kocsiba, és elhajtottak.- Drogos volt szegény - vélekedett az egyik rendőr -, hullanak ezek, mint a legyek. Nincs bennük erő.- De pont itt?! - szörnyülkö- dött a tulajdonos. A bámészkodók közül többen benéztek a bokor alá.-Itt volt a vacka szegénynek. A cókmókja ott maradt a bokor alatt - mondta egy asz- szony, s borzongva nézegetett a tarisznya és a kabátnak sejthető, gyűrött rongycsomó felé. E lég rangos helyet választott a halálhoz. Az országban itt a legdrágább a telek négyszögöle. Az a kis földdarab, amin elnyújtózva kilehelte a lelkét, megér harmincezret, talán negyvenet is. Éjszakánként villák hangulatvilágításába bámulva jutott el lakóhelyére, a bokor alá. Talán egy- egy finom beszédű nő hangját s zenefoszlányokat is magával vitt a fülében, ahogy nyugovóra tért. Reggel, ha felült alvóhelyén, kedvére nézegethette az ünnepélyes lassúsággal előguruló autókat, melyek nyolc óra felé türelmüket vesztve, idegés mordulással reppentek fel a dombra. Gyermekeket látott, nőket, kutyákat. És a házakat. Végig a domboldalon, ahogy fehéren ragyogtak a fényben. Mire gondolt vajon? Néhány éve Malmőben, a főpályaudvar mellett láttam egy friss fakeresztet. A szalagon, melyet állandóan lebegtetett a tenger felől érkező szél, felirat állt: - „Meghalt szegény Johnny, mert az állam nem törődött vele.” Johnnyt megölte a kábítószer. Sorstársai állították neki a keresztet. A magyar Johnnynak még keresztje és szemrehányó szalagja sincs. Csak a tarisznyája és a rongyai maradtak a bokor alatt szomorú mementóként. Nem tudom, a mi Johnnynkkal mennyit törődött az állam? A végeredményt tekintve úgy látszik, hogy nem eleget. Lehet, hogy nem értette Johnny lelkét, s nem tudta, hogyan kell vele törődni. Biztosan volt valami dolga Johnnyval, s az ügyintézést törődésnek tekintette. És Johnny mit gondolt vajon az államról? Törődött vele? Aligha. . . Johnny bizonyára a lenini jövendölés beteljesülésére, az állam elhalására várt. De az államnak mifelénk esze ágában sincs elhalni. Fütyül az engelsi, lenini elgondolásokra, ilyen virulens még soha nem volt, mint napjainkban. Én még komolyan vettem a társadalom által sugalmazott erkölcsös sorrendet, tanulni kell, dolgozni, s csak utána élvezni a napfényt. Johnny valószínűleg a megváltástanok lényegére, a végeredményre összpontosított, az emberi boldogságra. Azonnal, egészen fiatalon boldog akart lenni. A tanulás és a társadalmilag hasznos munkavégzés előtt. Azonnal kiült a napfényre, és várta a beteljesülést. S akkor megjelent a méltatlankodó társadalom, és jól orrba vágta. - Valószínűleg. - De az is lehet, hogy Johnny nekilátott a tanulásnak, munkának, s eközben kísérletezett a boldogsággal. Kinyitotta a műhelyben az ablakot, s a napfény bezuhogott a gépek közé. Zavar támadt. A nnyi biztos, hogy Johnny, ha nem is meg- fogalmazottan, de egy különvéleményt képviselt. Kimondatlanul, mint annyi társa, annyi mai fiatal... Egy meg- fogalmazatlan különvéleményt, amit szavak helyett magatartásukkal mondanak el. Ahogy néznek, mennek, esznek, elkésnek, meg sem érkeznek, és nem vesznek róla tudomást, hogy valahová nekik meg kellett volna érkezniük. Különvéleményüket létükkel fogalmazzák. Ez a létmegnyilvánulás kellemetlen helyzeteket teremt, mert a Johnnyk csapataiból hiányzik az az ijedtség, ami a korábbi generációkat kezelhetővé tette. Van bennük egy másfajta ijedtség, egy szinte definiálha- tatlan szelíd rémület, amihez nem lehet kulcsa az egytípusú emberre berendezkedett társadalomnak. A helyzet tehenek segítségével érthető meg. Mindig van nálunk egy központi elgondolás arról, hogy mit kell gondolnunk a tehénről, a szénáról és a tejről. Mi néha bevallot- tuk, hogy mást gondolunk a tehénről, mint a központ, s ebből bonyodalmak származtak. Később mást gondoltunk, de nem vallottuk be. De a tehénről gondoltunk mást! Johnny viszont oda sem figyel, amikor a központi elgondolásokat ismertetik a tehénről. Képtelen odafigyelni, mert a krokodilra gondol, ami a nagy folyóban úszik valahol, s nem is ragadozónak, csak egy fatörzsnek látszik. Fatörzs vagy krokodil? - ezen gondolkodik Johnny. Ha közben rákérdeznek, nem érti, hogy mit akarnak a tehénnel, amikor a nagy folyóban egy krokodil úszik. N agy kérdés, hogy a tehénközpontú, kérődző társadalom mit tud kezdeni a tehetségekkel? - Nem, nem állítom, nem is gondolom, hogy Johnny egy félreismert tehetség volt. Johnny csak más volt. Más ember. De a tehetségben is a „másság” riasztja legjobban a mi ügyeskedő, el- kényelmesedett, szellemileg leszerelt társadalmunkat. Lassan észre kellene vennünk, hogy a másféle emberek itt élnek közöttünk. Van köztük tehetséges és teljesen tehetségtelen. Főleg persze középszerű. De az utóbbi években már a középszerű ember is másként középszerű. Megszületett a középszerűség új minősége. Johnny halála is egy magatartásforma. Ez a halál a rózsadombi bokrok alatt különvélemény. Egy nagyon kellemetlen különvélemény. Johnnyban nem voltak lázak, Johnny nem volt forradalmár. Johnny mosolyából hideg, kemény irónia áramlott felénk. Johnny mély szerencsétlenségében nem irigyelt bennünket, nem is lázadt ellenünk, Johnny lenézett bennünket. Johnny halálát, mint annyi mást, ami emberi, figyelmen kívül lehet hagyni. De ez öncsalás lenne. Szomorú mementóként itt maradt a bokrok alatt a tarisznyája, a rongyai és a fájdalma. Jól megnéztem Johnny tarisznyáját. Nem tudom, mi lehet a belsejében, de tarisznyából még nem áradt ennyi elhagyatottság, magány és szomorúság, mint ebből. Rendes Zoltán jegyzete Alom a tavaszról Hamarosan talán jobb idők köszöntenek a fej fájós nappaloktól, mélyhűtött reggelektől, vitamin- és napfényhiánytól meggyötört emberfiára. A tavasz első kacér sugarai megválaszolják kérdéseinket, mosolyt csalnak kővé vált arcunkra és bontani kezdik a világot beborító fehér takaró fonalait. A koszos lé pedig, megkeresve a Föld legeldugottabb repedéseit eltűnik, hogy táplálékál szolgáljon megannyi szépséges virágnak. Később ezernyi sugárral indul újra csatába az újjászületés évszaka és a házakat kezdi ostromolni. Az épületek zokogni kezdenek, könnyeik a hömpölygő semmibe fúlnak. „A sírásom a sírásóm” - mondják és mint a varrógép mellett égve felejtett viaszgyertya gyors olvadásba kezdenek. A kegyetlen horizont ekkor úgy fest, mintha párás üvegen keresztül szemlélnénk a természet és a civilizáció csatáját. Szinte már szelídnek tűnik. A végén csak egy nagy mező marad, ahol vízben tocsogó, tátottszájú embertömeg áll majd tanácstalanul. Hirtelen visszafordíthatatlan kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, amit csak embertársaink ölelése csitíthat. Mennyi percet, órát, napot vesztegettünk el, úgy, hogy nem is tudtunk egymásról. Elmentünk egymás mellett, lökdösődtünk, gorombák voltunk, nem törődtünk, de eljött a pillanat, amikor ezen a sárgolyón az egymás elől bujkáló lények szembenéznek egymással, tudomásul veszik egymást. Érzünk, élünk, létezünk és erre bizonyítékot is szerezhetünk. Csak meg kell tomász- tatnunk mellkasunk útvesztőiben elrejtett szívünket és néha könnyekkel vagy köny- nyek nélkül sírni egy kicsit. Ha sírunk, akkor megolvad a szívünk. Legalábbis azt hiszem. A tél ajándéka... fotó: Müller andrea Kiesett a kezemből a kasza Csernavölgyi Antal készülő könyvében katona-naplókat tesz közkinccsé „A mezőben arattunk, oda jött az üzenet a kisbi'ró által. Bizony ilyen rossz hír megérkezésén nekem is kiesett kezemből a kasza és elment mindnyájunknak a virágos jókedve. Ve- vén a kaszámat a vállamra és Józsival nagy szomorúan ballagtunk a bíró házához, ahol a bíró bácsi kezembe nyomta a felszólítást, hogy 24 órán belül tartozom bevonulni és Józsi is. Míg rendet tevék, édesanyám zokogott miattam, de nekem is kicsordult a könnyem, elnyo- morult a szívem. Annak a naplónak a fedelén, melyből idézem a fenti sorokat, ez áll: Az 1914 év gyászos eseményeiről írott könyv. Szerzője egy parasztgyerek, Ando István, aki eképpen fogadta a háborúba hívó parancsot, s aki 1914 augusztus hó 27-én távozott el szülőfalujából. Minderről a pécsi Csema- völgyi Antallal beszélgetünk, aki katonanaplók üzeneteiből szedett össze egy könyvre valót, s melynek kiadását minden bizonnyal a Püski Kiadó vállalja. De vajon hogyan kerül a baka a történelembe?-Úgy, hogy megíija emlékeit, naplóját. Azaz: minden történelmi esemény vezetőit ismerjük, nagyjából tudjuk, mit miért tettek. De a történelmet megélő kisember a homályba vész. Ez jutott eszembe, amikor véletlenül egy baka-napló a kezembe került az első világháborúból. Olvasatakor pedig az, hogy mi mindent mond ez a néhány érdekes múltbéli üzenet a ma emberének.- Három évszám köré fonva: 1848, 1914 és 1939.- Sokfelé kutatva, de főleg a Hadtörténeti Levéltárban leltem fel ezeket a híradókat. Lélegzetelállítóan lebilincselő dolgok, némelyiket az első sortól az utolsóig, szinte egy szuszra kell elolvasni. A szabadságharc idejéből például olyan naplót találtam, egy vendéglős fiáét, aki találkozott Erdélyben az éppen a sereghez érkező Bemmel, s beszélgetett, borozgatott Petőfi Sándorral is. Különösen gazdag az első világháború idejéből e naplók tára, s számomra közeli élményt adók a második világháborúból származó írások. Fiatal tisztként én is megjártam a frontot. Nehezen hihető, de találtam egy olyan írást, melyben éppen egyik bajtársam (a Ludovikán padtárs) halálának körülményeit veti papírra az, aki a naplót vezette. Láttatja a háttérből, ahogy a páncélost találat éri, ahogy kikászálódnak belőle, s e közben újabb sorozat éri ezt a fiút, Suhay Imrét. Húsz katonanaplóba tekinthetünk bele A fegyvert s vitézt éneklek című könyv remélhetően mielőbbi olvasásakor, mely az idén 78 éves Csema- völgyi Antal negyedik könyve. Az első (Székelyek, góbék, mó- cok) 1990-ben látott napvilágot, a második (Aranycsillag rabjai) 1994-ben, a harmadik (Repeszdarabkák) tavaly. Kozma Ferenc
