Új Dunántúli Napló, 1997. január (8. évfolyam, 1-30. szám)
1997-01-14 / 13. szám
6 Dünántúli Napló Magazin 1997. január 14., kedd „Barátság” fotópályázat ,3arátság” címmel nemzetközi fotópályázatot hirdet a Magyar-Román Baráti Társaság és a Somogyi Fotóklub. A zsűri által elfogadott képekből kiállítást rendeznek az 1997. augusztus 22. és 24. között sorra kerülő V. Magyar-Román Polgárfórum alkalmából Kaposvárott. A pályázat (kiállítás) témája a magyar és a román nép élete: barátság, munka, szórakozás, kultúra, sport stb. Állampolgárságától és lakhelyétől függetlenül minden amatőr vagy hivatásos fotós részt vehet a pályázaton, mégpedig szerzőként 4-4 fekete-fehér vagy színes képpel. A beküldési határidő 1997. június 1. A nevezési díj: 500 forint. A pályaműveket szakemberekből alakult zsűri bírálja el. Az elfogadott és kiállított alkotások között - sorrendi meghatározás nélkül - nyolc érétkes díjat osztanak ki. A fotókat és a nevezési díjat a következő címre lehet küldeni, ahol további információk kérhetők: Bejczi László, 7400 Kaposvár, Mező u. 25. Támogatás kárpátaljai gyermekeknek A kárpátaljai gyermekek megsegítésére tavaly mintegy félmillió forintot költött a „Kinyílik a világ” Alapítvány. Az 1990-ben létrejött szervezet a szórványban élő magyarság iskoláinak nyújt szakmai és technikai segítséget. Ez évi terveikben szerepel, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén is megrendezik kéthetes anyanyelvi táborukat: egy hétig a fővárossal és nevezetességeivel ismerkednek a kárpátaljai gyerekek, míg a másik héten vidéki programokon vesznek részt. Az alapítvány tovább folytatja a kárpátaljai iskoláknak szánt adományok gyűjtését is. Emlékezzünk! A 2. magyar hadsereg katonáit a biztos halálba szállították ki hazánktól közel 2000 km-re. A parancs úgy szólt: ősi magyar virtussal védd meg a hazát! Hogyan tudtuk volna hazánkat védelmezni, amikor a hadsereg zöme nem volt kiképezve, nem volt korszerű fegyverünk, a téli védőruházatot nem osztották ki, a vezérkar irányítása csődöt mondott, stb. Itt álljunk meg egy percre, mert amire itt kell utalni, az okozta a nemzeti tragédiánkat! A kiszállított több ezer téli védőruha és az élelmezéshez minden anyag ott volt felhalmozva. E sorok írója 1943 január 19-én az éjszakai órákban tudott Osztrogozsszk városból kimenekülni a 102-es forgalomirányító század egyik szakaszával. 40 fokos hidegben, kegyetlen hóviharban. Mögöttünk fáklyaként égett a város, a mi élelmezési raktárunkkal együtt. Ezrével égtek a védőruhák és minden, ami biztosította volna a kaotikus állapotban vánszorogva menekülő, szánalmas képet nyújtó maradék hadsereg túlélését. Elég lett volna elviselni a küzdelmet a 40-45 fokos irtózatos/hóviharokkal, a leírhatatlan szenvedéseket. Emberfeletti erővel küzdöttünk az életünkért, de a tél ura ezerszer erősebb volt. Mivel a felelőtlen tisztek, tisztesek nem osztották ki a védőruházatot, több ezer baj társunknak kellett fagyhalállal ott maradnia, vagy egész életére rokkanttá válnia. Erről a nemzeti tragédiáról már többen írtak, de még nem találkoztam olyan hadtörténésszel, aki velünk együtt küzdötte volna magát keresztül a másfél méteres hótorlaszokon, vagy aki részt vett volna a naponkénti „temetéseken”, amikor többen puszta kézzel, mert kesztyűjük sem volt, segítettek elkaparni a fagyhalált szenvedett bajtársainkat a jeges hótorlaszokba. Drága Bajtársaink! Ismét lepergett felettünk egy év, most 54. alkalommal gondolunk rátok őszinte kegyelettel. Tudjuk, ma már csak porladó csontjaitok igazolják azt a szomorú tényt, hogy valamennyien áldozatai lettetek egy őrült világhódító politikájának. Keressük a miértet, de az a tényeken nem változtat. Nekünk túlélőknek, akik pár ezren haza támolyogtunk a poklok poklából, rezignáltan tudomásul kell vennünk, hogy számunkra már minden nap ajándék. Ma még őszinte kegyelettel gondolunk rátok és éppen ez ad erőt ahhoz, hogy mindent elkövessünk annak érdekében, hogy 1997-ben, tehát még ebben az évben végre meg tudjuk valósítani a régi álmunkat: Pécsnek is legyen egy hősök, egyben áldozatok emlékműve. Jó előjelnek mutatkozik, hogy a kezdeményezésünkre az önkormányzat biztosított egymillió forint indulótőkét. Amennyiben megvalósul, hogy egy méltó emlékművel tudunk majd őszinte kegyelettel rátok gondolni, köny- nyebb szívvel várjuk Kharont, azt a kegyetlen révészt, aki majd minket is átvisz arra a bizonyos túlsó partra. Keszthelyi István Mínusz 40 fokos hidegben A 2. magyar hadseregnek azokra a katonáira emlékezzünk, akik áldozatai lettek az 1943. január 12-én kezdődött doni harcoknak. Nemcsak a harcos alakulatok hőseire gondolunk, hanem azokra is, akiknek áldozatos helytállása tízezrek számára biztosította a túlélést - az egykori egészségügyi alakulatok honvédéire, tiszteseire és orvosaira. Mivel számszerű adatok állnak rendelkezésre, fordítsuk emlékezetünket a Pécsről 1942. május 1-jén kivonult IV/1 tábori kórházra. Ez a 200 fős alakulat 1942. augusztus 7. és 1943 január 16. között a Dontól 30 km-re, Veretje község iskolájából pár óra alatt kialakított kórházban, jobbára az I. világháború idejéből visszamaradt felszereléssel végezte munkáját ezrek életének megtartásáért. A működés ideje alatt 5330 sebesültet illetve beteget vettek fel, láttak el. Ezek közül 500, mint az áttörést követő harcok sebesültje, az utolsó négy nap alatt futott be. Ez az időszak volt az, amelyik a mindennapi jelzőkkel nem jellemezhető módon és mértékben vette igénye alakulatunk minden katonáját, a román kocsistól kezdve a parancsnokoló orvoshadnagyig. Minden feladat emberfeletti volt. Meg kellett küzdeni a nappali 25-30, az éjszakai 35-40 fokos hideggel, hogy megérkezzék idejében az élelmiszer, a kötszer, a gyógyszer, s hogy a helyiségek úgy-ahogy fűtöttek lehessenek. Különös tisztelettel emlékszem vissza két sebészünkre, akikre a dolgok természetéből következően az orvosi teendők zöme hárult, s akik a 15-ére virradó éjszakán 8, a 16-ra virradón 4 hasi műtétet végeztek szakmai segítség nélkül. A nagy tragédiában külön tragédia volt, hogy a sebesülteket nyitott teherautókon kellett elszállítani az alexajevkai állomásra, ahonnan már elmentek a túlterhelt sebesültszállító vonatok. Kórházunkban a működése 162 napja alatt 132 ápolt halt meg. Ezek közül 58 sebészeti, 45 belgyógyászati és 18 bőr- gyógyászati eset volt. Ezt a két utóbbi adatot azok a munkaszolgálatos, illetve hadifogoly betegek adták, akik egyfelől az úr>. ukrajnika áldozatai lettek, másfelől pedig fagyás következtében jutottak a teljes leromlottság állapotába. Halottainkat a romos pravoszláv templom kertjében temettük el egyszerű rk„ illetve ref. szertartás szerint. Ezeknek a liturgiáknak valamelyike kijutott a munkaszolgálatosoknak, illetve hadifoglyoknak is. Közel fél éves szolgálatunk legfájdalmasabb percei azok voltak, amikor mint az utóvédharcok sebesültjeinek ellátására összeállított 16 fős csapat, utolsónak hagyva el a községet, elbúcsúztunk az örökre ott maradó baj társaktól. Sajnos, ez a szépen gondozott hősi temető pár nap múlva áldozata lett az előre nyomuló orosz harckocsik lánctalpainak. Péteri Ferenc volt református tábori lelkész Építkezni először önmagunk körül kell A falu értékei A területfelhasználási felelősségről beszéltem, ami a legképzetlenebb, legmagáraha- gyatottabb „kisebbségeket” sújtja a legnagyobb mértékben. És itt jutottam el végre a mondandóm lényegéhez: akár, rossz beidegződés szerint, a gazdaság működését tekintjük elsődlegesnek, akár a környezeti állapot megőrzését, lehetőség szerinti javítását, mindez embereken múlik. Egy megrázó cikket találtam egy angol szakfolyóiratban. A címe: „A gyógyítás kora”, írója pedig John Seymour, az „Önellátás” és a „Vissza a Földhöz” mozgalmak vezéralakja, aki a nyolcvanas éveit tapossa és írországi saját birtokán falusi gyakorlati kurzusokat vezet. Cikke igen radikális, 14 pontban foglalja össze, hogy mit tehetünk a bolygónk, vagyis életterünk megmentéséért, de e cselekvési programnál is fontosabb néhány mondata, amelyeket idézek: „Én csak egy ember vagyok, csak annyit tehetek, amennyit egy ember megtehet. De amit egy ember megtehet, azt meg is fogom tenni!” Itt felsorolja a teendőket, majd így folytatja: „Azt gondolod, hogy amit te meg én megtehetünk, aligha fogja elpusztítani a világot fenyegető fosztogató szörnyet? Pedig ha te meg én nem teszünk, nem lesz megtéve, és a fosztogatás kora a káosz korába torkollik. Nekünk kell megtennünk. Éppen neked és nekem. Nincs olyan sok „ŐK”. Nincs senki más. Csak te és én. Ezt a súlyos terhet most kell felvennünk a vállunkra. Most kell elkezdenünk a gyógyítás korát. Holnap túl késő lesz.” Úgy gondolom, csak ez a viselkedési mód, csak ez a fajta felelősségtudat húzhat ki minket a csávából. Mármint a globális válságból. De azért jó lenne tudni, hogy merre induljunk tovább a konkrét mindennapi cselekvésben is. Hogyan erősíthetjük meg azt a bizonyos 40%-ot, és azon belül a három százalékot? Hogyan segíthetünk érdemben, nem csak látszólagosan. Az utóbbi évek legnehezebb kérdései számomra. Azért olyan nehezek, mert közelről látom a rászorulókat, a támogatottakat, és időnként nem tudom, melyiket sajnáljam jobban. Fényévnyi távolságra van a szakértő és a szakértelem fogyasztója, a centrum és a periféria, az elmélet és a gyakorlat. Nincs biztos értékrendünk, jövőképünk, megbillent a belső egyensúlyunk: a város szélesebben változik körülöttünk, ott a faluról érkezett idegennek érzi magát. A falvak társadalma sok helyen megbomlott, ki- és betelepítések sorozata, a téeszesítés és a centralizáció következtében. Az aprófalvas térségekben egyre nagyobb a súlyos társadalmi és szociális problémákkal küzdő cigányság aránya. Elszegényedünk, de elhagynak képességeink és ön- szabályozó ösztöneink is. Nem jut eszünkbe a dráguló gyógyszerek helyett gyógynövényeket gyűjteni és alkalmazni, saját célra egészséges élelmiszert termeim, befőzni a bodzát lekvárnak. Függőségbe kerülünk az alapvető élelmiszereket, az élvezeti cikkeket, a vezetékes gázt, a fűtőolajat, a gyógyszereket, bármit tekintve falun is. Ki vagyunk szolgáltatva az egyre rosszabbul működő szolgáltatásoknak. A falun élők jelentős hányada járadékos, munkaképtelen. Óriási százalék pollenallergiás, vagyis meggyengült immunrendszerű, de nem tudja lekaszálni a gyomot a fiatalabb generáció, mert szerető szülei úgy nevelték, hogy neki már jobb élete legyen, ne kelljen gürcölni, mint szüleinek, kaszálni, kapálni, fejni. Egy boldogabb, városi életet szántak neki, ezért védtelen; kiszolgáltatott, ha a városban nem kap munkát, albérletet, ha nem tud elmenekülni a falujából. Érettségivel mit is kezdene ott? Faludi Erika V
