Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)

1996-12-31 / 356. szám

1996. december 31., kedd Interjú Dünántúli Napló 9 A magyar ember a túlélés művésze Beszélgetés dr. Ormos Mária történésszel 1956-ról, a rendszerváltásról és az értelmiségi létről Az idén emlékeztünk meg az 1956-os forradalom 40. évfor­dulójáról: jó alkalom volt ez a rendszerváltás óta megtett út felmérésére is. Erről beszélget­tünk dr. Ormos Mária törté- ' nésszel, a Janus Pannonius Tu­dományegyetem tanárával.- Professzor asszony, Ön 1988-89-ben tagja volt annak a Pozsgay Imre vezette bizott­ságnak, amely a történelmi je­lentőségű kijelentést tette, hogy Magyarországon 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Az idei jubi­leum alkalmával sok szó esett arról, hogy a mai magyar tár­sadalomnak nem egyértelmű a viszonya az eseményhez: akik annak idején résztvettek a for­radalomban, elhanyagolva ér­zik magukat - egyesek nagyobb politikai szerepet, mások na­gyobb anyagi megbecsülést vártak -, a fiatalokat viszont nem érdekli annyira 1956; mintha megosztott lenne a tár­sadalom a forradalom értékei­ről szólván. . - Rossz ez a időpont. A for­radalom óta eltelt idő bizonyos értelemben túl hosszú: sokan él­nek már köztünk olyanok, fiata­lok, akiknek fogalmuk sincs az események menetéről, jelentő­ségéről. Következésképpen a személyes érdeklődés náluk hi­ányzik. Túl kevés idő telt el vi­szont abból a szempontból, hogy igazán történelemnek lehessen látni a forradalmat - ezért sok körülötte az érzelmi-indulati elem. Mindenki, aki emlékszik rá, úgy emlékszik, ahogy tud: egyénileg. Márpedig abból, ha sok-sok ember másféleképpen emlékezik valamire, nehezen kerekedik ki egy hiteles össz­kép. Ehhez hosszabb időnek kell eltelnie, amikor már úgy írha­tunk és beszélhetünk róla, hogy nem inog meg tőle az asztal lába, s nem okozunk sebeket senkinek. Hogy elhanyagoltnak érzik-e magukat egyesek: ez kí­vül van az ismereteim körén. Ami az anyagiakat illeti: ez ál­lami feladat.- Vagy eszméik teljesebb megvalósulását várnák az úgy­nevezett 56-osok.. .- Igen. Csakhogy ehhez tudni kellene, mik is voltak ezek az eszmék. Mert az ifjúság az egyetemeken sokféle pontot, követelést gyűjtött össze. Jó lenne azt mondani: ezekben benne van 56 eszmerendszere, akkor sorra nézhetnénk, mi va­lósult meg. De 56 több ennél: más eszmék is megjelentek az üzemcsarnokokban, falvakban vagy újságíró találkozókon. Én úgy gondolom, 1956 sarkalatos eszméi, amiket mindenki val­lott - hogy az ország legyen független és szabad, hogy men­jenek el innen a megszálló csa­patok - ezek megvalósultak. Hogy szabadon lehessen vá­lasztani, gondolkodni, beszélni, elmenni és visszajönni. Hogy az emberek szabadon kifejthes­sék nézeteiket. Persze, amit az ember elképzel, az mindig szebb, mint ami ebből megva­lósul.- Hogyan kell viselkednünk nekünk — történészeknek, politi­kusoknak, tanároknak, újság­íróknak vagy egy szülőnek, aki 40 éves és a gyereke 56-ról kérdezi hogy megfelelően ápoljuk 56 emlékét, hogy hite­les információkat adjunk e tör­ténelmi eseményről?- Én nem hiszem, hogy van a magyar történelemnek még egy olyan szakasza, amelyről annyi sajtótermék, emlékirat, tanul­mány és dokumentumkötet lenne fellelhető, mint erről. Ha valakit tényleg érdekel és tájé­kozódni akar, megteheti. És meg lehet kérdezni a nagypa­pákat, nagymamákat is.- 1989-ben egy előadásában azt mondta: a magyar történe­lemben még sohasem volt olyan kedvező helyzet a számunkra, mint most, hogy mindenféle idegen hatalom befolyásától mentesen magunk alakíthatjuk a sorsunkat. Ha valamit elron­tunk, a miénk lesz a felelősség, nem hivatkozhatunk senkire. Hogy látja a rendszerváltás óta eltelt időszakot? Nem mint „kisember”, akit bosszantanak „Mi Európában vagyunk” a pártcsatározások és elkeserí­tenek az áremelések, hanem mint történész, aki hivatása szerint távlatból szemléli az eseményeket. Jó irányba indul­tunk el 1989-ben?-Ami a nagy irányt illeti: nem lehet kérdés. Nincs más irány. Szokták kérdezni: Euró­pába tartunk? Ilyenkor kérdez­zünk vissza: Mi lehetne más? Van nekünk másfajta kultú­ránk, ahol közlekedni tudunk, mint az európai kultúra? Ismer­jük az iszlámot, a buddhizmust, amely felé elindulhatna a nép? Semmi mást, mint az európai kultúrát, amelyhez minden szál köt bennünket. Nekünk nem kell Európába menni: mi Euró­pában vagyunk.- Hogy mennyire vagyunk függetlenek? Ez bonyolult kér­dés. Nem tudom, melyik évszá­zadban lehetett utoljára egy or­szág teljes függetlenségéről be­szélni. Éurópában olyan függet­lenségről, amikor egy nép azt csinálhatott, amit ő akart, biz­tos, hogy már a 19. században sem lehetett beszélni. Mert ha megpróbálta, akkor vége volt: a többi lekörözte. Ma nagyon nagy hatalomnak kell lennie ahhoz, hogy elég nagy függet­lenségről beszélhessen: vagyis önmeghatározó tudjon lenni és másokat is meghatározhasson. Ilyen nem sok van a Földön, ta­lán kettő: az Egyesült Államok és Kína. Minél kisebb egy or­szág, annál kevésbé gondol­hatja ki a saját útját úgy, ahogy neki tetszik. Nagyon szorosak az összefüggések, nagyok a külső meghatározó erők: még abban is, hogy mennyi a gáz ára. Még ez sem egy szuverén magyar téma.-Abban tehát nem gondol­kodhatunk, hogy holnaptól függetlenség címén nem kell figyelembe vennünk a játék- szabályokat. Van, aki örül an­nak, hogy egyre egyformább a világ, mert könnyebben el tud benne boldogulni: ha ugyanazt a farmert és ugyanazt a cipőt hordják Alaszkában és Afriká­ban, mint nálunk. Van, aki ettől az egyformaságtól boldogtalan. Abból kell kiindulni: ez van. Ehhez kell kialakítani a viszo­nyomat.- Arról beszéltünk a válasz elején, hogy mi is a szabadság, a függetlenség. Ez tehát relatív. De fönntartom: hogy ha most rosszul csináljuk, amit csiná­lunk, nem okolhatunk senki mást. Ha rossz az adópolitika, az nem a török, nem a tatár, ha­nem mi vagyunk.- Az utóbbi időben a magyar történelem különböző szaka­szaival foglalkozom, ami új ná­lam, mert inkább európai meg nemzetközi kérdések voltak a témáim. Egyre inkább arra jö­vök rá, hogy milyen nagy mér­tékben ki voltunk szolgáltatva idegeneknek, és milyen kicsi volt az a sáv, amiben szabadon dönthettünk. Néha egy-egy kis idő - például 1918 novemberé­ben, amikor lehetőség volt a polgári demokráciára. Vagy 1945-46, amit úgy kellett volna kitölteni, mintha óriási tapasz­talatai lettek volna az ország­nak. Holott nem voltak. 1956- ban emiatt csak tétova lehetett az újrakezdés. A politikát, a közigazgatást is tanulni kell.- Most egy ilyen tanulási fo­lyamat zajlik az országban?- Igen, igen, de én arra gon­doltam, hogy mindezt az isko­lában kell megtanulni, mint ahogy Franciaországban a négyéves közigazgatási főisko­lán történik - odajárt Mitterand csakúgy, mint Giscard d'Esting. Persze, lehet az ismereteket ta­pasztalati úton is megszerezni, de az hosszabb ideig tart.- Végülis történelmileg nézve: ez ritka pillanat. Meg­győződésem egyébként, hogy az országot az viszi előre, amit az emberek hétköznap csinál­nak: nehezen, rossz körülmé­nyek között, de keresik a meg­oldást a saját jövőjükre. Min­denki tudja, hogy van egy ré­teg, amelyik nem leli a saját út­ját - de a többség gondolkodik és talál új megoldásokat, napról napra kitalálja a saját jövőjét és a gyermekeiét. Én az ilyen em­berekben bízom. Rajtuk múlik az ország jövője, és nem a kö­vetkező választásokon. Az a nép, amely túlélt 150 évet a tö­rök alatt, és megmaradt ma­gyarnak, katolikusnak és euró­painak. aztán túlélt hosszú­hosszú időket anélkül, hogy feladta volna - abban a népben bízni lehet. A magyar ember - megítélésem szerint - a túlélés bűvésze, művésze. Ma nehe­zebb, de több a lehetősége.- Ön nemrég nagysikerű előadást tartott a Pécs-bara- nyai Értelmiségi Klubban. A 80-as évek elején egy másik vi­déki város értelmiségi klubjá­ban azt kérdeztük egy szocioló­gustól: milyennek kell lennie az értelmiséginek, hogy megvaló­síthassa személyes terveit is, és a nagyobb közösségnek is hasznára legyen. Azt mondta akkor a klub vendége: „ ideoló­giailag elkötelezett, szakmailag jól felkészült és kompromisz- szumokra képesnek” kell lennie egy értelmiséginek. Azóta sok­minden történt: az értelmiség előkészített és levezényelt egy rendszerváltást, de aztán mintha elvesztette volna a lába alól a talajt. Sokan visszavonul­tak a politizálástól, mások ép­pen a politikában vagy a gaz­daságban próbáltak meg érvé­nyesülni - de a legtöbben a he­lyüket keresik. A kérdés ma is időszerű: mit csináljon egy ér­telmiségi, hogy megvalósít­hassa személyes, szakmai am­bícióit, és hasznára legyen a családjának is, a hazájának is?- Mostanában a televízióban hallottam sopánkodni valakit: borzasztó, hogy senkit sem ér­dekel a politika. Én csak ültem és csodálkoztam, és szerettem volna megkérdezni a panasz- kodót: hát nem erről volt szó? Mintha ezt akartuk volna el­érni: hogy ne legyen túlpoliti­zálva az életünk! Á konzekven­ciákat le kell vonni a változá­sok után. A megváltásra váró társadalmakban másfajta értel­miségre van szükség, mint ahol a társadalom már meg van váltva. Egyesek szeretnének fenntartani valami lázas, nagy­szerű állapotot, mint ami volt. Csakhogy ez elmúlt, ez nincs. Viszont itt vannak a szürke, dolgos hétköznapok. Ebben a társalomban, amelyről álmod­tunk, ő is, én is, mások is, nem ilyesfajta értelmiségire van szükség. Az értelmiségi ott, ahol van, ahol, dolgozik, ott tel­jesítsen. A foglalkozását űzze szépen, gondosan, pontosan, hiszen értelmiséginek lenni is egy szakma. A festő fessen, a történész írja a kis dolgozatait. Hála Istennek, nem kell meg­váltania a világot. Ennyi.-Minél kevésbé érdekli a társadalmat és az értelmiséget a politika, annál jobb. Minél ke­vésbé izgatja fel az embert az, ami a politikai szférában törté­nik, az annál jobb jel arra az or­szágra nézve. . Én tulajdonképpen elég ko­rán rákényszerültem a válasz­tásra, mert olyan mennyiségben jelentkeztek a feladatok, hogy nem lehetett őket összerakni időben. Megértettem, hogy vagy a szakma vagy a politika: a kettőt összekeverni nem taná­csos, és hozzá kell fűznöm: eti­kailag nem is szabad. Más alka­tot kíván mind a kettő: morális alapon nem lehet politizálni. A politika nem erről szól.- Nem akarok patetikus ösz- szefoglalást az interjú végére, de mondhatjuk azt, hogy az ér­telmiségi lét lényege, hogy a sa­ját szakmaiságát, a saját vállalt munkáját a lehető legtisztessé­gesebben kell elvégeznie, és ez az egyedül hasznos mindenki számára ?- Értelmiségi munkát nem lehet nem tisztességesen vé­gezni. Hiszen az ember azért csinálja, mert ez az élete, ez a hobbija: ezt csak jól lehet csi­nálni - már abban az értelem­ben jól, amire ki-ki a saját tu­dása szerint képes. Aztán, hogy ez hasznos-e a társada­lomnak, azt majd a társadalom elbírálja. Gárdonyi Tamás FOTÓ: LÄUFER LÁSZLÓ A falu értékei Építkezni elsősorban önmagunkban és önmagunk körül kell (1.) A környezetünk állapotának rohamos romlásával kapcso­latban Konrád Lorenz egy kis könyvecskében foglalja össze „A civilizált emberiség nyolc halálos bűnét”. A túlnépese­dés és a felgyorsuló urbanizá­ció nem fenyeget minket, an­nál inkább az élettér elpusztí­tása, a versenyfutás önma­gunkkal, az érzelmek fagyha­lála, a genetikai hanyatlás, a tradíció lerombolása, a dog­mák ereje - városban és falun egyaránt. A fokozódó, és mindnyá­junk számára egyre nyilván­valóbb kömyezetpusztulás tüneteit ideig-óráig elfedi még a gazdasági növekedés kényszerpályája, a szociális gondok gyorsuló mókuske­reke, de mindezek hátterében mégiscsak a felborult egyen­súly áll. Ä természet tudatos leigá­zásának, az ipari forradalom­nak kétszáz éve oda vezetett, hogy kényszerű korszakváltás előtt állunk ismét. A kis közösség, a kis gaz­daság, a kis lépték az, ami emberileg átlátható, befogad­ható, ezért nem szenvednek fagyhalált az érzelmek, nem gépiesedik el a humán szféra, a szociális ellátás, az oktatás, megőrizhetők a tradíciók, emberi gondoskodással át­fogható, belátható környeze­tünk. Ez a kicsi akár a falu is lehetne. A falu, amelynek ér­tékeiről és felelősségéről sze­retnék szólni. Előrebocsátom: nem gon­dolom, hogy a falu jobb, mint a város. Azt sem, hogy a vá­rosé az elsőbbség. A két tele­pülési forma, a kétfajta élettér egymás kiegészítői, nem él­hetnek egymás nélkül. Mind­kettőnek megvannak a maga feladatai, előnyei, hátrányai. Ami miatt mégis fontosnak tartom, hogy a falvakkal fog­lalkozzunk, az egyrészt az, hogy a népességarányokat te­kintve egyre inkább kisebb­ségbe szorulnak, másrészt, hogy a törvények, rendeletek, szabályozások városban és városi szemlélettel születnek, a többség agyával, szívével, tapasztalatával, és a falusi gyakorlat során gyakran bi­zonyulnak alkalmazhatatlan- nak. Jelenleg az ország lakossá­gának egyötöde a fővárosban él, összesen pedig három ötödé él a városokban. Alig negyven százalék lakik a mintegy háromezer önkor­mányzat területén. Ha egy pillantást vetünk az ország térképére, elképzeljük a városias jelleggel beépített és egyéb (ipari, közúti, és más burkolt felületet) azt láthat­juk, hogy a többség az ország területének még húsz száza­lékát se használja közvetle­nül. Vagyis az alig negyven százalékra marad a dupla ará­nyú földterülethasználat. Ezen a területhasználaton nem csupán a földművelő te­vékenységet kell érteni, ami a faluval sokszor azonosított fogalom, hanem igen szerteá­gazó terület-igénybevételi formákat: erdő-, vad-, mező-, víz-, halgazdálkodást, szőlő­ket, gyümölcsösöket, réteket, legelőket, bányákat, golfpá­lyát, és roncsderbi terepet, temetőket, és nemzeti parko­kat, védett területeket, és nem utolsó sorban a falu lakóterü­letét a házi gazdaságokkal. Az úgynevezett rurális térségek fogadják be a városok hulla­dékait is, miközben termelik a megélhetésükhöz nélkülözhe­tetlen oxigént, élelmiszert, fű­tőanyagot, szűrik az ivóyi- zünket, szolgáltatják a továb­bélésünkhöz a megújuló hát­teret. Faludi Erika a Kispad Alapítvány kuratóriumának vezetője Az EU-bővítés kulcséve A jól felkészült holland el­nökség beiktatásával párhu­zamosan kulcsév köszönt az Európai Unió bővítésének fe­jezetére is, jóllehet az idei fej­lemények még mindig azt ta­núsították, hogy ez ügyben egyelőre több a nyitott kérdés, mint a megválaszolt - vélte év végi számában European Voice című hetilap. A cikk szerint legvalószínűbb, hogy az újabb szélesítésre 2002 és 2005 között kerül majd sor. Az EU nyáron kitörő lelke­sedéssel üdvözölte a kérdőí­veire időben és tetemes mennyiségben érkezett vála­szokat. Ám az azóta eltelt fél évben az elégedettség meg­csappant, miután a brüsszeli bizottság szakemberei a fele­letek részletes vizsgálata so­rán rádöbbentek, hogy az el­méleti válaszok nem mindig felelnek meg a valóságnak. Jóllehet a társult tagok né­hány esetben törvényi szinten megfelelő eredményeket ér­tek el, a válaszok beérkezése után végzett helyzettanulmá­nyok azt mutatják, hogy a szabályok gyakorlatba iktatá­sának előrehaladása sokszor alaposan elmarad a kívánatos­tól. A válaszelemzők már kö­zölték, hogy a tényleges hely­zet felmérése és kiértékelése jóval tovább tart majd, mint azt kezdeti optimizmusukban jelezték. Ezzel együtt még mindig remélhető, hogy az Európai Bizottság a csatlako­zási tárgyalások kezdetére el­készíti a jelöltekről szóló or­szágvéleményt, amely döntő jelentőséggel bír a felvétel idejének és feltételeinek meghatározásában. Már most túl derűlátónak minősíthetők azok az idén el­hangzott francia és német nyi­latkozatok, amelyek az ezred­fordulón el tudnák képzelni Lengyelország lépését az EU- ba. A történelem is, azt mu­tatja, hogy még ha a csatlako­zási tárgyalások terv szerint meg is kezdődnek 1998 ele­jén, nem egyhamar fognak véget érni. Görögországgal majdnem három évig, Spa­nyolországgal és Portugáliá­val pedig hat évnél tovább tar­tottak a belépési egyeztetések. Az is nyilvánvaló - tette hozzá a European Voice cikk­írója -, hogy a tárgyalások nem egyszerre fejeződnek be valamennyi jelölttel, bár Brüsszelben továbbra is eltö­kéltek, hogy egyszerre indul­nak majd. Azt ma már senki nem kétli - és 1996 is megerősí­tette -, hogy néhány közép­vagy kelet-európai ország a következő évtizedben az EU tagjává válik. Nincs azonban ember, aki csekély eltéréssel megmondaná -, mikor fog befejeződni az integráció történelmének legnagyobb és legjelentősebb kiszélesí­tése. » ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom