Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)

1996-12-23 / 350. szám

8 DUnántúli Napló Honismeret 1996. december 23., hétfő „Az békességet minden kincsnél fönnebb becsüljük” In memóriám Bocskai István Bocskai István, a „Magyarok Mózese” 1557. január 1-jén, Kolozsváron született. Édes­apja — a kardot és tollat egyaránt jól forgató Bocskai György - tiszántúli köznemes, fele­sége rokonsága révén I. Ferdinánd híve lett, aki a magyar kancellária titkárává nevezte ki. Ennek a tíz évet kitöltő szolgálatnak köszönhette Ist­ván, hogy Bécsben és Prágá­ban a nemes udvari apródok sorában nevelkedhetett, majd az uralkodó és családja körül teljesíthetett szolgálatot. Ezek a fiatalkori élmények eredményezték, hogy nemze­tének biztonságát aktív poli­tikusként is a német császár oltalmában látta. 19 éves korára fejeződött be udvari nevelése és 1576- tól Báthory Kristóf erdélyi vajda mellett kezdte politikai pályafutását. Mint fejedelmi tanácsnok, 24 évesen, lett a kiskorú Báthory Zsigmond nevelője, az 1590-es évek elejétől pedig váradi kapitány és egyben az erdélyi csapatok főparancsnoka. Ő hozta létre a Habsbur­gok szövetségét az erdélyi és moldvai fejedelmekkel a tö­rök kiszorítására. Nem az ő hibája, hogy a Szinán nagy- vezír felett 1595 október 29- én Gyurgyevónál aratott győzelme és más kisebb sike- j, rek után, az ország birtokáért 1591-1606 között folyó há­borúba szinte belepusztult a Mohács után megmaradt or­szág. Bocskai szabadságharca Másfél évtizeden keresztül a magyarság két ellenség kö­zött teljes bizonytalanságban vergődött. A rettenetes jelen­nél is vigasztalanabbnak lát­szott azonban a jövő. Illés- házi István Bocskainak írott leveleiben egyre azt fájlalta, hogy „ez undok üdőt” meg kellett érnie, pedig az ezután kibontakozó birtokelkobzá­sok és vallásüldözések őt magát is lengyel emigrációba kényszerítették. A Habsburgok törvényte­len akciói miatt az emberek csak vezérre vártak, hogy szembeforduljanak velük. A magyarság nagy szerencsé­jére Bocskai - a győztes had­vezér - igennel válaszolt a sors kihívására. Amikor 1594. szeptember 19-én egy császári csapat elfogta és Belgiojoso kassai főkapi­tánynak megküldte az erdélyi emigránsoktól kapott postá­ját, Bocskai a mentegetőzés helyett a fegyveres önvéde­lem útját választotta. A zsold mellett végleges otthont ígért a hazátlan hajdúknak, akik 1594. október 15-re virradó éjszakán Almosdnál leverték az ellene küldött 3500 fős császári sereget. A győzelem kezére adta az egész Tiszán­túlt, két hét múlva a hajdúk már Kassát is elfoglalták. A következő évben felszabadult Erdély, a Királyi Magyaror­szág, s a lovas hajdúk osztrák területen rémítgették a lakos­ságot. A győztes hadvezér A győztes hadvezér 1605. április 17-re Északkelet-Ma- gyarország rendjeit ország­gyűlésre hívta össze Sze­rencsre. Itt magyarul jelení­tette meg az elmúlt évek szenvedéseit, „az idegen nemzetség” erőszakos ural­mát, amely miatt a magyar­ság hontalanná lett a maga hazájában. Szerencsen vá­lasztották április 20-án feje­delemmé a „magyarok pai­zsának” tekintett Bocskait. Itt fogalmazta a lengyel emigrá­cióból hazahívott Illésházi István Európához intézett ki­áltványát a felkelés okáról és céljairól... Ezt követően szeptemberben Erdély ma­gyar, székely és szász rendjei is fejedelmüknek kiáltották ki. Önvédelemből indított harca fokozatosan vált az egész nemzet szabadsághar­cává. írásban és szóban gyak­ran hangoztatta, nincs más célja, csak hogy „az közön­séges vérontás lecsendesítes- sék”. Benda Kálmán - Má­tyás főherceget idézve - írta, hogy Bocskai harca nem val­lásháború, mert „szívében nem a religio (vallás), hanem a regio (ország)” foglalja el a központi helyet. Bocskai István kezdettől fogva társadalmi összefo­gásra törekedett. A hozzá csatlakozott nemesség mel­lett az országgyűlés szerint „baromnál is alávalóbb bes­tia” hajdúkra és rajtuk ke­resztül a jobbágyokra tá­maszkodott. A székelyek­nek is biztosította kiváltsá­gaikat, hogy végre egy tá­borban harcolhasson a ne­mes, a hajdú és a székely. Szamosközy István erdélyi történész azt állította, hogy „Hasonló egyesség soha még magyar közt nem lett volna”. 1605 őszére Pozsony, Komárom és a Dél-Dunán- túl kivételével kezére került a Kárpát-medence töröktől meg nem szállt része. Szere­tett hazája felszabadult a császári rémuralom alól. A bécsi béke A Mátyás főherceg és II- lésházy István által vezetett delegációk megállapodtak abban, hogy a következő or­szággyűlésen válasszanak nádort és a király magyar tanácsosokkal kormányozza az országot. Biztosították a protestán­sok vallásszabadságát, majd elismerték ai erdélyi fejede­lemséget. Bocskai Erdély és a hozzátartozó 7 keleti vár­megye mellé még megkapta a Tokaji-váruradalmat és Kassát is. Kitűnő katonáit, a hajdúkat, közös címerlevél­lel nemesítette, majd a mai Hajdú- és Bihar megyék la­katlan falvaiban a békeok­mány garanciája mellett le­telepítette. Életművének betetőzője a török és német között egyensúlyt teremtő zsitvato- roki béke volt. A rég várt fegyvernyugvást azért be­csülte „minden kincsnél fönnebb, hogy az két csá­szár között maradhasson meg az szegény magyar nemzet. . .” A nagy realista a „bástya és paizs” szerepét a tiszai vármegyékkel megerősített, független Erdélynek szánta. Az 1606 december 29-én Kassán bekövetkezett várat­lan halála azonban elragadta „az elkövetkező század leg­biztosabb politikai érzékű magyarját”. Dr. Kiss Z. Géza történész STEPHANVS DOCHKAYDKKIS MARIA PR1NCEP5 TRANS5YLVA JSÍAf- ■ PASTtVX HI ÚM HVNC,AH!*vf íV*Mí 'NVS/KT MHC V. Bocskai István erdélyi fejedelem .. .az ég áldását esdjük le egyletünkre” Évkönyv a Pécsi Dalárda 1865/66. évéről Az 1847-ben már megala­kult, de folyamatosan 1862-től 1949-ig működő, országos hírű Pécsi Da­lárda 1865. és 1866. évi működéséről magyar és német nyelven könyvet adott ki. Mint minden egyesület, a Pécsi Dalárda is minden évben közgyű­lésen számolt be működé­séről, de ebben az esetben nyomtatásban is szüksé­gesnek látták a köz tudo­mására hozni, már csak azért is, hogy akkor még fiatal egyesület lévén ezzel is remélték a belépők nö­vekedését. A gót betűs német szöveg pedig azért volt fontos, mert ebben az időben a város nagy része németajkú, a Pécsi Dalár­dában szintén számot tévő volt a számuk. A bevezetőben fontos gondolatokat közöltek a zenéről, törekvéseikről, működésük irányairól. Ezt követően az 1865-ös, 1866-os év történéseit ismertet­ték a közgyűlés jegyzőkönyvi kivonata alapján. Azon túl, hogy megismerjük az akkori neves dalosokat, dalárda tago­kat, a programok sokasága és sokszínűsége mutatta: szép re­ményre jogosító együttes van kialakulóban. Ez az érzésünk tudatosul akkor, amikor a da­lárda nyilvános föllépéseiről, dalköreiről és hangversenyeiről olvashatunk. Ezt tetézi az az írás, amelyben a kórus nyilvá­nos előadásainak „műsorsoro­zatai” kerültek sorra „azon rendben, melyben egymás után következtek.” A minden tekin­tetben teljes kiadvány követ­kező összegzése az egyleti te­remben tartott zeneestélyek, majd a vidéki dalárünnepélyek ismertetésével zárja a progra­mok ismertetését. Külön rész tartalmazza az egyesület adatait. Ebből kide­rül, hogy a pártoló tagok lét­száma 348, míg a működő ta­goké - az énekeseké - 38. Az 1865. május 1-jétől 1866. ápri­lis 30-ig terjedő időszakban mind a bevétel, mind a kiadás 2156 forint 58 krajcárt tett ki. Fontos volt a pontos egyesületi leltár közlése is, ebből tudhat­ták meg a tagok, de a nagykö­zönség is, milyen vagyontár­gyakkal rendelkezett akkor a Pécsi Dalárda. Publikus lett az a tény, hogy a zeneművek ösz- szessége 1425 volt, és az egyéb tárgyak sorában a zongora ugyanúgy szerepelt, mint az egyleti pecsét, vagy a gyertya­szeg és a csiszolt gömbölyű asztal. A vezetőket és a tagokat is­merhetjük meg ezután. Rögzí­tette ez a könyv örök időkre, hogy az egyleti elnök ekkor Angyal Pál, az alelnök Spiess János, az első karmester Wa- chauer Károly, a másodkarmes­ter Warga Ferenc, a titkár Mendlik Mihály, majd Schnei­der István, a pénztámok Valen­tin Károly, a leltámok Szigriszt József volt, míg a választmányi tagok sorában Bedő Károlyt^ Grabarics Ernőt, Háj Edét, Krauzé Nándort, Pfiszterer Ist­ván, Preúsz Adolfot, Schiebin- ger Ferencet, Schmidt Pétert ta­láljuk. A tiszteletbeli tagok sorából kiemelkedik Erkel Ferenc, Mo- sonyi Mihály, Reményi Ede, Ábrányi Kornél, Hölzl Ferenc, Scitovszky János esztergomi érsek, Girk György pécsi püs­pök. A működő és a pártoló ta­gok között számos neves pécsi család tagját találjuk. Külön ki kell emelnünk még Hoffer Ká­rolyt, aki dalosként, tanárként, karnagyként lett a pécsi zenei élet nagy alakja a múlt század végén, e század elején. A Pécsi Dalárda negyedik évkönyve, amelyet az 1865. és az 1866. év működésről adtak ki, világosan mutatja a ma ol­vasójának is, hogy tartalmas dalosélet, egyesületei műkö­dés folyt ekkor Pécsett, annak leghíresebb dalkaránál. A be­köszöntő ezzel fejeződik be: „ . .. az ég áldását esdjük le egyletünkre, s tagjai jólelkű igyekezetére, azt óhajtván, hogy mindnyájan ne fogyjunk meg soha jóakaratban, soha erőben.” Dr. Vargha Dezső A z ormánsági nép hazánk egyik legszegényebb vidékén lakott és lakik ma is. Valamikor tiszta re­formátus községek voltak. Az ormánsági „pógár”-nak nagyon meg kellett becsülnie vagyonát, azt a „kevéskét”. Évek óta őrzöm a piskói reformá­tus egyház kézzel írt könyvét, amelyben a merített papírra írt lelki­pásztori bejegyzés még ma is jól ol­vasható. 1832-ben írták az első so­rokat, az utolsó 1869-ből származik. A több, mint 200 oldal a „Házassági Contraktusok Protokolluma" (Házas­sági szerződések jegyzőkönyve). A szerződések (móring-levelek) jól tük­rözik az akkori társadalmi állapotot, az ormánsági ember vagyoni helyze­tét. A házassági szerződésben meg­egyeztek a családok vagyonilag. Az un. „tehetősebbek” többet ígértek (pl. nem „südőt”, hanem disznót, a leá­nyoknak pedig több vánkost, párnát, lepedőt). Központi szerepet töltött be az utódlás kérdése. Házassági szerződések az Ormánságban Nagyon meg kellett becsülni azt a kevéskét Megállapítható az is, hogy alig volt írástudó. Áz aláírást a + helyettesí­tette, melyet a jegyzőkönyvvezető lelkész aláírásával hitelesített. A szer­ződésekről nem hiányozhatott a le­gény és a leány tanúinak „aláírása”. Lényegében ezek a szerződések jogi ügyletek voltak, amelyek az eset­leges későbbi vitát kizárták, az igaz­ságos vagyonmegosztást szolgálták. Néhány érdekesebb szerződés. * „1837. január 25-én. Én alól megirt Piskói Böbék János házasságra lépvén Benke Márton özvegyével Dani Eszterrel, illy egyességre léptünk egymással: hogy ha a férj előbb meghalna, és az Asz- szony Piskón a férje házánál meg­maradna, kapja meg a férje egész jussát. Ha pedig az Asszony férje házánál meg nem maradna, akkor a férje jussának csak harmadrészét fogja megkapni. Ha pedig az Asz- szonynak magnélkül előbb történne halála, akkor minden néven neve­zendő jószága a férjére maradjon. Ha pedig az Asszonynak leánya szü­letnék, az becsületesen kiházasítta- ssék, akkor minden jószág a testvé­rek között egyenlőképpen elosztas- sék. Ha pedig az ebből a házasság­ból származandó leányra vöt állít­tatnék, akkor a többi leánytestvé­reknek az Asszony jószágához semmi igényük nem fog lenni. Elé­gedjenek meg azzal, hogy kiházasít- tattak. Melyről is írjuk ezen helyen kezünk vonásával erősített levelün­ket. Piskó, 1837. január 25. Böbék Já­nos, Dani Eszter”. * „1832. január 25-én. Sós Vertikei Szalai Illés eljegy­zett mátkájának a piskói Ambrus Samu hajadon leányának Katának abban az esetben, ha mag nélkül (ha gyermek nélkül) történne halála Ígér 5 öt forintot folyó pénzben, a leány viszont igér ugyanabban az esetben ha 3 esztendő alatt mag nélkül tör­ténne halála 5, öt forintot folyó pénzben. Legény tanúja Berta Mihály, Le­ány tanúja Kovács István. * 1833. január 30. A Kemsei ifjú Mihók Péter, Kem- sei Kováts Márton hajadon leányá­nak Katának abban az esetben, ha három esztendő alatt mag nélkül ha­lála történne igér egy esztendős szép süldőt, a leány viszont a túlélő, fel- lyebb is megirt Kováts Kata, ígér a legénynek ugyanabban az esetben egy párnát, két vánkost és két le­pedőt. Púnak Mihály Mihók András a legény tanúi, Bólyi János Kudar Já­nos a leány tanúi”. 4 * >

Next

/
Oldalképek
Tartalom