Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)

1996-12-15 / 342. szám

1996. december 15., vasárnap Magazin dunántúli Napló 7 Díjkiosztás Linzben, sztepptáncos nagymamákkal Ülünk a nagyteremben vagy háromszázan; ötven fotós Amerikától Vietnamig, a többi linzi polgár. Meleg van, levegő alig, a fi­noman szálló por rátapad iz­zadó bőrünkre. Nyújtogatjuk nyakunkat, hogy az előttünk ülők közti hézagokon át lássuk is, ne csupán halljuk, mi törté­nik a színpadon. Piros, lenge ruhába öltözött hölgyek frissen vasalt sztepp­cipőkben szteppelnek ír nép­zenére; olykor-olykor a rit­must is elkapják, főleg a fia- talkák, a húszévesformák, ők még bírják szusszal. Az idő­sebbek, vagyis az ötven-öt- venöt év körüliek - egyikük kisujjvastagságú, dagadó vi- szerekkel - már nehezen bir­kóznak meg az egyszerű kore­ográfiával, az arcukra erőlte­tett mosoly szenvedésről árul­kodik. Nagyon provincionális az egész, hullámokban tör ránk a nevetés és a szégyen, hiszen mégiscsak Linzben vagyunk, Ausztria egyik nagyvárosában, a világ legnagyobb fotószalon­jának meghirdetett nemzetközi rendezvény, az Austrian Super Circuit díjkiosztó gálaestjén. A táncolók feltételezésünk szerint műkedvelő rendőrnők, hiszen a kiállítás a felsőauszt­riai rendőrkapitányság épüle­tében került megrendezésre, mint az érkezésünkkor nem kis meglepetésünkre kiderült. A fotók az első emeleti tágas lépcsőházban, és az abból nyíló, az előzőnél valamivel szűkösebb helyiségben kaptak helyet. Abban a helyiségben, amely voltaképpen az előadó­terem, a kisterem és egy raktár előtereként szolgál békeidők­ben. Az utcán lévő koszlott transzparensen a világ legjobb fotóinak nevezett képek ide lettek bezsúfolva mindenféle kiállításrendezői elképzelést nélkülözve. Beszédek következnek né­metül, polgármester, tartomá­nyi sportminiszter, rendőrpa­rancsnok satöbbi, Sz. Koncz István barátom szinkrontolmá­csol kitűnően. Mindenki örö­mét fejezi ki, mégiscsak száz- egy országból érkezett hu- szonkétezer kép, melynek eredményeképpen halmozódik az a száz az előtérben. Egyen­ként szólítják a színpadra a dí­jazottakat. Kikászálódom, kézfogások, egy bordó mű­anyagtok a kezembe: belül vattacsomón az egyik díj, a helyi rendőrség sportérme, rajta ökölvívó, síelő, lövő stb. figurák, pedig sem rendőrség­hez, sem sporthoz nincs kö­zöm. Ugyanebben a dobozban hever az Amerikai Fotómű­vész Szövetség aranyérme, aranyban úszó kék amerikai kontinens, fölötte piros sas­madár egy kamerát cipel. Mindez egy háromszög alakú francia trikolóron fityeg. Nyilvánvaló, hogy a szak­boltba hirtelenjében leszalaj- tott rendőrségi alkalmazott ezt találta színben az éremmel a leginkább harmonizálónak. Lassan lebotorkálunk a színpadról, kell a hely a kö­vetkezőknek. Ők már dobozt sem kapnak, csak markukba a csupasz érmet, de egy francia fotósnak már az sem jut, értet­lenül ácsorog a reflektorfény­ben, vigasztalják, majd csak lesz valahogy. Aztán piros-fe- hér-piros papírlapokat oszto­gatnak a világ távoli vidékei­ről ideutazóknak Austrian Su­per Circuit felirattal tisztelet­díjként, ez hamisítatlanul osztrák. A főszervező sajnál­kozik, a beígért katalógusokat nem tudja kiosztani, csak 300 schilling ellenében, mert a Za­iréi fotóművészeket kívánják a befolyt pénzből támogatni. Bejelenti, hogy csak ötven főre rendeltek ételt a most kö­vetkező fogadásra, ezért min­denkitől önmegtartóztatást kér. Mire az ünnepelt fotósok összeszedik cókmókjaikat, a derék linziek már az étterem­ben vannak. Egy darabig ácsorgunk, de előttünk vagy százötvenen várakoznak a szűk folyosón, a bejutás re­ménytelen, rendet rakni és mosogatni pedig ezúttal nincs nagy kedvünk. Óvatosan, fel­tűnés nélkül ódalgunk ki az épületből, kilenckor már a drága szálláson vagyunk. Ülünk az ágy szélén, majszol­juk a magunkkal hozott szend­vicseket. Hiába, nincs jobb a hazai ízeknél. Cseri László Az IDOLLZ és a HIV-R Egy egyedi, tehetséges zenekar debütá­lása min­dig nagy pillanat az uniformi­zálódó pop-rock piacon, főleg ha a szóban forgó együttes egyéves tudatos készülő­dés és image-építés után áll ki a nagyérdemű elé. Az IDOLLZ (szójáték: magyarul kb. bál­vány-bábok) első hang- és színpadi anyaga egy történe­tet dolgoz fel, de természete­sen a dalok külön-külön is megállják a helyüket. A sztori szerint a HIV-R nevezetű kozmikus, önálló intelligen­ciával rendelkező vírus min­dig olyan bolygókra „megy”, ahol nagy baj van. így jut el a Földre, ahol az IDOLLZ ze­nekart szemeli ki médiumnak, de az emberek nem értik meg őket és a banda kiüldöztetik a Kék Planétáról és a HIV-R segítségével egy másik uni­verzumban talál menedéket. A tagok elmondása szerint az anyaggal szeretnének hoz­zájárulni az AIDS ellenes kampányhoz. A látványos színpadi show, illetve a ké­sőbbiekben kiadásra kerülő fényképregény mind a mon­danivalót szeretné erősíteni. A szövegek néhol szabadszá- júak, de írójuk szerint a téma megköveteli a helyenkénti durvább stílust. Az IDOLLZ által képviselt zenei irányzat több stílus ötvözete, éppen ezért - az együttes reményei szerint - több korosztályhoz és réteghez is el tudják jut­tatni azt. Jeli, Szityó, Atus, Pisti és Zalán december 21-én este a Gyárban indul hódító útjára és aztán már többet nem fog a fék. Rendes Z. Lenin titkos szerelme Az orosz forradalom vezéré­nek, Vlagyimir Iljics Lenin­nek volt egy titkos szerelme, akit 1910-ben ismert meg Pá­rizsban, s aki még ma is a Kreml falában, a nagy forra­dalmárok között nyugszik, alig néhány méterre Lenin mauzóleumától. A francia származású Inessza Armandot a szovjet párttörténet ugyan csak Le­nin egyik „harcostársának” állította be, de valójában sokkal több volt közöttük. Eredeti nevén Ines színész családban született, majd apja halála után anyja neve­lőnőként egy gazdag orosz családhoz, Armand textilgyá­roshoz került. A fiatal Inesz- szát Armandék saját lányuk­ként szerették, s 1893-ban el is vette őt a család nagyobbik fia, de néhány év múlva tönkrement a házasság. A nő Stockholmban a feminista mozgalommal ismerkedett, s az 1905-ös orosz forrada­lomban már a szentpétervári munkások oldalán állt. Inessza és Lenin Párizs­ban, az ott élő orosz forra­dalmárok körében ismerke­dett meg 1910-ben: a nő ek­kor 35 éves volt, de 25-nek látszott. Lenin már negyven volt, neje, Nagyezsda Krupszkaja pedig 41, de „10 évvel öregebbnek tűnt”. A nő és Lenin együtt sétáltak a su­gárutakon, órákat üldögéltek kávéházakban: a lap szerint korábban „senki sem látta Lenint ilyen állapotban”. Kapcsolatuk hőfokáról egyébként az ekkor kezdett és sokáig folytatott levelezé­sük is tanúskodik, amelyből a francia újság idéz is. A bi­zalmasabb levelek egyébként a L,Express szerint hetven éven át a Szovjetunió legjob­ban őrzött titkai közé tartoz­tak, mert „ártottak volna a Leninről, mint tökéletes for­radalmárról és emberről sulykolt a propagandakép­nek”. Lenin 1917-ben, az orosz forradalom győzelmével ha­zaköltözött. Inessza a Kreml közelében kapott lakást, s Lenin más gesztusokat is tett: például a nő bekerült abba a - forradalom vezetői­ből álló kétszáz fős - cso­portba, amelynek tagjai első­ként kaptak telefont. Ám Lenin a magánéletben prűd volt, kispolgári és kon­zervatív: úgy döntött, hogy mégis felesége, Krupszkaja mellett marad, noha ez utóbbi többször is felaján­lotta a válás lehetőségét. Titkos szerelem jeligével kér­dezi egy férfiolvasónk, mire számíthat azzal a hölggyel kapcsolatban, aki közel 30 évvel fiatalabb nála. A lapok szerint önt már érték csalódá­sok a nőkkel kapcsolatban, sőt kifejezetten anyagi vesz­teségek is. Nem kizárt, hogy többször kellett szinte egy kis vagyonról lemondania egy- egy asszony miatt. Ezért ért­hető, ha fiatal és romlatlan te­remtést választ“, akire ráadá­sul, úgy sejlik a lapokból, még féltékeny is. Annyira igényli a társaságát, hogy még az sem tűnik fel önnek, hogy néha bizony nem mindig értik meg egymást, és ez lehet a generációk közötti hasadék miatt is. Szívesen venné, ha szerelmese ön mellett dol­gozhatna, szinte szellemi gyermekeként szereti, és ab­ban a hitben ringatja magát, hogy partnerének gondolko­dásmódját is alakítgatja. Ti­tokban szövögeti a hálót, hogy szorosabbra vonhassa a lány körül. Talán már kecseg­tette is vele, hogy dolgozhat­nak együtt, lehet, hogy már beosztást, állást is ígért neki, de ha igen, akkor szomorúan kell tapasztalnia, hogy ebbéli szándékát felsőbb döntés nem támogatja. A szex önök között érzé­keny pont. Ön nagyon fi­gyelmes az udvarlás idősza­kában, de időnként leblokkol a kényes pillanatban. Ha attól fél, hogy titkos és fiatal sze­relme emiatt hagyja el, meg­nyugtathatjuk, hogy téved. A férfi szexuális teljesítőképes­sége gyakran nem a legfonto­sabb szempont a nők számára, sokkal többre értékelik a tö­rődést, odafigyelést, gyen­gédséget, mint a durva roha­mot. Ha kapcsolatuknak beal­konyul egyszer, annak nem a szex lesz az oka, hanem egy új fiatalember feltűnése. Hodnik Ildikó Gy. ' * Továbbra is várjuk kedves ol­vasóink leveleit, melyben éle­tük egy fontos kérdésére kérik a választ. Leveleiket szerkesz­tőségünk címére küldjék.) Stefan Kolditr német író színdarabot írt Éva Braunról „Éva, Hitler szeretője” címmel. Ebben igen árnyaltan, so­kak szerint ellentmondásosan ábrázolja Braunt. A dara­bot Berlinben mutatták be Corinna Harfouch főszereplé­sével. Rádió Mellett JEGYZET Knorr-kocka és a leső-ember... Bizonyára is­merik azt a na­gyon helyén­való mondást, hogy „... akinek az Úristen hatalmat ad,’nem biztos, hogy észt is ad hoz- zááá”. Mint hívő ember.. . indjárt hozzáteszem: bizony, nem ám! A közelmúltban egy pesti, külvárosi asszony mesélte a rá­dió riporterlányának, mi történt vele a buszon. A végállomás előtti megállónál fagyoskodott felnőtt lányával, s amikor végre késve megérkezett a busz, a so­főrnek megmutatták érvényes és állami bérletüket, majd fel­szálltak, azzal a tudattal, hogy a fordulónál majd jönnek vissza­fele a belvárosba. Amikor a még néhány utas is leszállt, a sofőr őket is felszólította hagy­ják el a buszt. Ők mondják, hogy befele utaznak, megvárják az indulást. A busz vezetője erre leugrott és lezárta az ajtó­kat. Se ki, se be. Múlik az idő, tíz perc, húsz perc, már több mint fél óra, ők pedig zörögnek az ajtókon, ablakokon, hiszen csak néhány lépésnyire van a kis indító épület, ahol a sofőrök beszélgetnek, cigarettáznak, ki­be mászkálnak s hallják a jel­zést, valamelyik még intett is, de sehol senki. Kiderült, hogy a sofőr a szokásos egyórás pihe­nőjét tartja. „Megmodtam, hogy szálljanak le, nem!?” - mondta flegmán az anyának és lányának. Csak éppen azt nem közölte velük - ugye -, hogy egyórás szakszervezeti szünetet tart, ami megjár neki. Az előzékenység, a jóindulat nem tartozik a sofőr tulajdon­ságai közé. Pedig ez elvárható lenne egy olyan embertől, aki tömegekkel dolgozik közvetle­nül, esetleg éveken át. Pedig csupán annyi kis hatalma van, hogy rajta múlik, mikor nyílik, vagy csapódik egy nyavalyás ajtó. A hatalom-mánia néha nem ismer határt. Ismerősöm - mellesleg na­gyon szép kis lány - dühtől vil­logó szemmel meséli, megaláz­tatásának történetét... Betért egy nagy élelmiszer ÁBC-be és az előtérben néhány eladólány, kínálja az asztalra feltomyozott reklám célú Knorr-leveskocká- kat. Ingyenesen. Nem fogadta el, mondta, köszöni szépen, ő nem főzöcskézik otthon, kü­lönben is sietett. Am utána lép egyik lányka és a kezébe nyom egy parányi dobozkát, benne a két húsleves kockával. Hát jó, legyen, fölkapja az áruházi mű­anyag kosarat, vásárol valamit, majd beáll a pénztári sorba. Amikor rákerül a sor, nyitja a táskáját a pénztárcájáért, majd a tenyerében szorongatott Knorr- kockát beledobja a táskába. Fi­zet, aztán a csomagoló asztalnál elpakolja a vásárolt holmit. És ekkor megjelenik mellette egy fiatalember, aki bizalmaskodva mindjárt le is tegezi:- Figyelj! Ráérsz egy kicsit?-Nem érek rá, különben is mióta tegeződünk?-Pedig ráérhetnél, elviszlek egy kicsit... A lány dühösen rendreuta- sítja, úgy látja, hogy a férfi af­féle kapcabetyár, aki psak úgy csibész módra, leszólítja a nő­ket.- Mintha tettél volna valamit a táskádba... - tegeződik to­vább a hapsi, akiről aztán kide­rült, hogy az áruház egyik ren- désze. A lány meséli, hogy töb­ben köréjük sereglettek, gon­dolva, no lám, a rendész valami tolvajt fogott. Akadt köztük is­merőse is, hajdani iskolai tanu­lótársa. Közölte a rendésszel, hogy mégis mit gondol, hova tette volna a - különben ráerőszakolt - reklámportékát, ha nem a tás­kájába. Aztán: a Knorr kockát miért nem a pénztártól távozóknak osztogatják, akik így megúsz­ták volna a cezaromániás ren­dész részéről megnyilvánuló megalázást. És egyáltalán: mi­ért lép fel úgy a rendész, mint egy titkos nyomozó, főként út- széli magatartással. Az áruházi leső-ember tetézve ostobaságát, azzal a remek ötlettel állt elő, hogy a kedves vásárló a Knorr- kockát betehette volna a ruha­tárba ... Ehhez - ugye - nem kell kommentár. Ahhoz sem, hogy még csak elnézést sem kért. . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom