Új Dunántúli Napló, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)

1996-11-09 / 306. szám

6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. november 9., szombat A Somogy új száma Három évfordulót köszönt a Kaposváron szerkesztett irodalmi, művészeti és kul­turális folyóirat legújabb száma. Megemlékezik az 1956-os forradalom negy­venedik évfordulójáról, kö­szönti a nyolcvan éves Ka­nyar József történészt, s föl­hívja a figyelmet a tíz éve elhunyt Martyn Ferenc fes­tőművész munkásságára. Mindezt verssel, szépprózai írással, dokumentummal, riporttal, tanulmánnyal, kri­tikai írással, képzőművé­szeti alkotással. A folyóirat lírai rovatából kiemelkedik Bihari Sándor, Kelemen La­jos, Szöllősi Zoltán, Veress Miklós költeménye. Novel­lával Czigány György, Csemák Árpád, Kautzky Norbert, Szapudi András szerepel. Riportot Valló Géza írt. Figyelmet érdemel Bokor Béla tanulmánya Fe­kete István munkásságáról, Takáts Gyula az elfeledett somogyi fordítót, Mocsy Antalt méltatja, Tüskés Ti­bor a festő Martyn Ferenc műhelyébe kalauzol külön­féle dokumentumok segít­ségével. P. Müller Péter ka­posvári színházi bemuta­tókkal foglalkozik, két írás elemzi Fodor András nap­lóit, Gulyás J. Attila pedig a kaposvári Nagy Imre-szo- bor alkotójával beszélget. A szám kiemelkedő művészi értéke Omódi László fotó­sorozata, mely somogyi ta­nyák és puszták világába ka­lauzol. Az Ifjúsági Ház programjából Nagy érdeklődés kíséri a Kispál és a Borz együttes fellépéseit. Ezúttal novem­ber 14-én 19 órakor láthatja őket a pécsi Ifjúsági Ház közönsége. 15-én 18.30-kor Déry Zsuzsa tart előadást „Üzenetek a szellemvilág­ból - a spiritizmus veszé­lyei” címmel. Müller Péter, az író-drámaíró november 27-én 19 órakor beszél „Belső mosoly” című önéle­tírásáról. * Almok képeken Szürrealistaként emlegetik azt az alkotót, akinek mun­káiból november 14-én nyí­lik tárlat a pécsi Gyöngy­szem Galériában. Kolozs­vári Grandpierre Miklós olajfestményeket, rézmet­szeteket, rézkarcokat készít, pihenésképpen pedig tájké­peket fest, akvarellel. A festő- és grafikusművész ki­állítását 17 órakor Szatyor Győző nyitja meg. Baranya népművészete Új állandó kiállítás nyílik a Janus Pannonius Múzeumban Értő kezek rendezik a hangszergyűjteményt fotók: tóth Új állandó népművészeti kiál­lítást nyitnak meg november 14-én, csütörtökön Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának Rákó­czi úti épületében. A kiállítást megnyitja: Inkei Péter, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kulturális he­lyettes államtitkára. A Baranya Megyei Múzeu­mok Igazgatósága 1996 évi munkájának egyik legfonto­sabb eredménye az új állandó néprajzi kiállítás megnyitása. A múzeum már több mint egy év­tizede nélkülözte az ezen a tá­jon együtt élő népcsoportok színes és gazdag néprajzi anya­gát bemutató kiállítást, amely sok költözés, épületátalakítás és más gond után, ha szerény kere­tek között is, de megvalósult. A gyűjtemény gazdag anya­gát, amelynek csak egy része kerülhet a közönség elé, a mú­zeum néprajzkutatóinak egész sora gyűjtötte és őrizte meg. A soknemzetiségű Baranyá­ban a 18-19. században a pa­rasztok és kézművesek sajátos tárgyi világot alakítottak ki, mely a hétköznapokon és ün­nepeken körülvette őket. Ezt nevezzük ma népművészetnek. E színes világot összetevő tár­gyak formája nemzedékek ke­zén csiszolódott kézhez állóvá. Díszítményeik a különböző nyelvű és vallású népcsoportok szép iránti fogékonyságát tük­rözik. Kiállításunk ezt a hagyomá­nyos, a század elején még élő népi kultúrát mutatja be. Emlé­ket állít azoknak, akik több nemzedékkel előttünk e tárgya­kat létrehozták és ránk örökítet­ték. Megyénk változatos föld­rajzi tájegységein tíz magyar néprajzi csoport, valamint né­metek, horvátok (sokacok, bos­nyákok), szerb szórványok és cigányok élnek. A település és építkezés he­lyi adottságoktól és hagyomá­nyoktól függő gazdag emlék­anyagát fényképes-rajzos tab­lón mutatja be a kiállítás. A fát művészi igényességgel megformáló parasztembereken kívül az Ormánság, a Szigetvi­dék és a Zselic falvaiban kie­melkedő tehetségű pásztorfara­gók is éltek. Remekbeszabott munkáikból számos jellegzetes használati tárgyat és eszközt láthat a közönség. A lakóházakat a századfor­dulóig házi készítésű vagy kézművesek faragta bútorokkal rendezték be. A keményfából összeállított bútorok közül igen jellegzetesek megyénkben az ácsolt ládák, amelyeket szök- röny-nek neveznek. A 19. szá­zad második felében terjedtek el a puhafából készült festett bútorok, amelyek jobbára tanult asztalosok keze alól kerültek ki. A megyében jeles bútorfestők dolgoztak Siklóson, Mohácson és több helyütt az Ormánság­ban, akik nagyobb tájat is ellát­tak készítményeikkel. A Bara­nyához közeli Tolna megyei Váralján kisebb bútorfestő központ alakult ki, amely a zengőalji reformátusokat látta el festett bútorokkal. A minden háznál használt kisszékek és karosszékek mellett a támlás­székeket keményfából, csapo­lással, ékeléssel kézművesek készítették. A baranyai támlás­székek a parasztbarokk bútorok legszebb emlékei közé tartoz­nak. Az elmúlt 150-200 év alatt készült baranyai szőtteseknek néhány jól megkülönböztethető stílusa alakult ki. Magas szín­vonalú, gazdag minta kincsű szőttesművészete volt az or­mánsági-, a kelet-mecsekalji magyaroknak és a Dráva menti horvátoknak. A megye többi részén egyszerűbben szőttek, és csak az ünnepi szokásokhoz kapcsolódó kendőket díszítet­ték. A német falvakban csak ta­kácsok szőttek. Baranyában főleg a testi ru­hákat díszítik hímzéssel. A fel­használt alapanyag szeririt megkülönböztetjük a vászon­hímzéseket, melyeket rendesen len-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak és a bőr- vagy szűcshímzéseket, melyeket a szűcsök és a szűrszabók bun­dák, ködmönök bőrére és a szűr posztójára alkalmaznak. Megyénk itt látható sokszínű népviseleteit ünneplőként hord­ták az 1880-as évektől a ha­gyományos paraszti életforma végleges felbomlásáig. A baranyai fazekas- és kály­háskészítmények formaváltoza­tai és díszítőmotívumai számos archaikus vonást őriznek. A Zsolnay gyár valamint a Mágo- csi Agyagipari Iskola kapcso­lata a parasztfazekasokkal a múlt század második felétől sa­Mohácsi busóállarcok játos kölcsönhatást és szakmai megújulást eredményezett. A kiállított tárgyak ezt a hagyo­mányt őrzik. A népszokások tárgyi emlékei felidézik az egykori közösségi ünnepeket, az életfordulók, valamint az esztendő gazdag hagyomány vi­lágát. A vallásos népélet és kultusz jegyében bemutatják az egyéni és közösségi áhítat helyszíneit és tárgyait a különböző feleke­zetek köréből. A kiállítást Begovácz Rózsa, Burján István és L. dr. Imre Mária rendezte, szakértő dr. Füzes Endre néprajzkutató. A Jelenkor novemberi számából A Pécsett szerkesztett Jelenkor novemberi száma az egy éve el­hunyt Csorba Győzőre emlékezik, aki november 21-én lenne nyolcvan éves. Az emlékszám élén a költő 1947/48-as római tartózkodását megörökítő feljegyzései állnak. A lap második egysége a pályatársak - Berták László, Takáts Gyula, Makay Ida, Pálinkás György, Parti Nagy Lajos és Tóth Krisztina - Csorba Győző alakját felidéző esszéit, személyes hangú emlé­kezéseit tartalmazza. Az emlékszám tengelyét a nagy költőtárs és barát, Weöres Sándor kézírásos verses levele képezi. A folyóirat következő blokkjába a Csorba Győző költői munkásságáról, irodaim^,működéséről szóló tanulmányok, esz- szék kerültek: Tüskés Tibor, Csordás Gábor, Márton László és Bárdos László írásai. Az emlékszároot Csorba Győzőnek Ta­kács Jenő zeneszerzőhöz és feleségéhez írott levelei zárják, me­lyeket, miként a Római följegy zésekei is, Csuhái István tett közzé és látott el magyarázó jegyzetekkel. Makay Ida Találkozásaim Csorba Győzővel 1951 őszén találkoztam vele először. A Pécsi Pedagógiai Fő­iskolán. Versekről adott elő a magyar szakos tanárjelölteknek. Akkor láttam először élő költőt. Meg voltam illetődve, különö­sen miután már ismertem A híd panaszát és a Szabadulást. Testi valójában is szuggesztív jelenség volt. Nagy, sötét, mély tüzű szempár, nemes metszésű, a szellem erejét sugárzó vonások. Villogó fehér ingben, csokomyakkendővel jelent meg előadásain. A verstan keretében - ürügyén? - irodalomtörténetet és esztéti­kát is adott elő Janus Pannoniustól Adyig, Balassitól a Nyugato- sokig. Akkor, ott értettem meg a verslábak, az ütem, a verselés törvényeit. Verskísérleteimet addig főiskolai tanáraimnak, Kolta Ferenc­nek és az Ady igézetében élő könyvtárigazgatónak, Cserdy Fe­rencnek vittem el bírálatra. - Már fél éve tartottak - ahogy mon­dani szokás - a reveláció erejével ható Csorba-órák, amikor neki­veselkedtem, hogy Csorba Győző perdöntő véleményét kikéijem. Akkor már biztosan tudtam, az ő ítélete érvényes versügyben. Kézzel út, meglehetősen kusza, összevissza javított füzetemet idegesen, kissé zavartan, mégis elvittem ’52 áprilisában hozzá, a Megyei Könyvtárba, amelynek igazgató-helyettese volt. A füzetet átvette és közölte, értesít majd az eredményről. Ideg­tépő két hét következett. Aztán rövid értesítés: április 17-én, vita­est keretében Csorba bemutat a Doktor Sándor Kultúrházban. Egész nap nem tudtam semmire figyelni, se olvasni, se jegyze­telni, le-fol róttam az utat a Sétatéren egyedül. - Este lett, és körül­belül másfél órában a hallgatóság elé tárta a költő - mint mondta - egy félig-meddig kamaszlány íráskísérleteit. Kemény kritikával kezdte: ez dagályos, ez közhelyes, ez túlpo- entírozott, ez utánérzés, itt ritmushibák etc. - Aztán rátért azokra, amelyek ígéretesnek bizonyultak. Ahogy emlékszem, regisztráló jellegűek voltak; Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Homérosz, Horatius, Shakespeare, Moliére címeket viselők. És szonett formában. A tipikus hályogkovács-eset. Az est végén kimondott három szót, amelyet én fölavatásnak éreztem akkor: Tehetséges. Feladata: egyszerűsödni. Megtörtént hát a tűzkeresztség. A Szántó Tibor-féle Dunántúl el is fogadott tőlem akkor egy Pünkösd című verset. (Szintén szonett volt.) Aztán elkallódott, elmerült valahogy. A szerkesztés útjai... Ki tudja? Éveken át igyekeztem Csorba Győző imperativusának eleget tenni. 1958 őszén újra elküldtem hozzá vagy harminc versemet. Újra felkerestem a könyvtárban. Komolyan, vizsgáztató tekintettel nézett rám: „Nézze, ezek a versek nem rosszak. Nem fűzfaversek. De azt sem mondom még, hogy jók, mert esetleg túl sokat gondol róluk. Ez asszonylíra. Nem minősítés, megállapítás. Elizabeth Browning, Luis Lábé, Petrőczi Kata Szidónia versei is ebbe a ka­tegóriába tartoznak. A maga verseiből még nem derül ki, vajon nem folytathatatlan zsákutca-e, vagy tovább tud-e jutni. Ez már egészen a maga tehetségétől és fegyelmezettségétől függ. Egyébként verseit átadtam az októberben megindult új folyói­ratnak, a Jelenkornak.” 1959 januárjában megkaptam a Jelenkortól az első korrektúrát. Februárban, születésnapom közelében, megjelent első három ver­sem. Akkor hittem el, hogy költő lehetek. Most, hogy már „csak” verseiben van jelen (és egyre élesedő emlékemben), szeretném egy-egy versemet elvinni Hozzá. Rám emelné nagy, sötét szemét, és bólintana. Jó volna hinni, hogy társává fogad. Futnak a képek JEGYET Látjuk, amint elveszik a tekintet Theo Angelopulosz Odiisszeusz tekintete című művének film­rendező-hőse, akit A.-nak ne­veznek, hazatér Amerikából görög szülővárosába. Egyik munkájának bemutatójára ér­kezik, de más célja is van: a Balkán első filmeseinek, a Ma- nakisz-fivéreknek három előhí- vatlan tekercsét keresi. Azokat a felvételeket, amelyek a világ­háborúk előtti emberek tiszta, naiv szemléletmódját rögzítet­ték egykor. Odüsszeusz ártatlan pillantását még a „trójai vér­fürdő” előtt. Angélopulosz ren­dezője mind saját alkotói vál­ságára, mind pedig a mozgókép általános krízésére orvosszert remél találni az elveszett teker­csek megkerülése által. Ezek azonban a lángokban álló mai Utazás, kétely, nosztalgia Balkán valamelyik archívumá­ban lappanganak. A., akiben vi­szont már a bűnbeesés utáni Ulysses inkamálódik, elindul a tekercsek nyomában. Angelo­pulosz a független amerikai . film egyik kiemelkedő színész­egyéniségére, Harvey Keitelre bízta A. szerepét, akit legutóbb a Füst derűs-talányos trafikosa- ként láthattunk. Alakítása esz- köztelenül szép és súlyosan ko­moly. Zömök alakjával, kemé­nyen faragott arcával egész mai tudásunkat cipeli, amint kopár országutakon, hó bontotta he­gyek között, szétágyúzott váro­sokon keresztül vándorol. Albá­niában, Macedóniában, s a há­borúban ájult Szerbiában. De nemcsak térben halad, ha­nem időben is. A bukaresti álomjelenetek során önnön gyermekkorának világában ér­kezik. A filmet záró szarajevói apokalipszis pedig már ismét a jelen, de ugyanakkor az örök tör­ténelem is. A mindenre ráboruló köd aztán eltakaija a romokat és eltünteti az égtájakat jelölő csil­lagokat. A Dunán azonban Nyu­gat felé igyekszik baljós rako­mányával egy titokzatos uszály. Közben A. találkozik Odüsz- szeusz asszonyaival, Pénelopé­val, Kirkével, Kalüpszóval, s végül a szegény-ártatlan Nau- szika is felbukkan. Őket Maia Morgenstern idézi meg, aki bá­mulatosan tud mindig más és más, s mégis ugyanaz maradni. A szarajevói archívum őre, az elveszett tekintetek gyűjtője pe­dig Bergman és Tarkovszkij hőse, Erland Josephson, akiben mintha a filmművészet szelleme öltene testet. Ahogy sorban rá­mutat a régi mozgóképek dobo­zaira, érezzük, hogy egy szel­lemi seregszemle részesei va­gyunk. Kint a város romokban hever, még dörögnek a fegyve­rek, de az archívumban előhív­ják a meglelt tekercseket. Levetítik majd ezeket? Mert Theo Angelopulosz ebben a sú­lyosan szép és tragikus művében arról vall, hogy a filmvetítés: te­kintetek találkozása. Egymásra veti pillantását a film nézője és alkotója. De azok után, amik megtörténtek Szarajevótól Sza­rajevóig, képesek vagyunk-e erre a szembesülésre? S főként: Méltók-e? Nézzük a megtalált, megmentett képeket. De vajon látjuk-e őket? Szembe tud-e nézni Ulysses Odüsszeusszal? Nagy Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom