Új Dunántúli Napló, 1996. szeptember (7. évfolyam, 238-267. szám)
1996-09-07 / 244. szám
6 Dünántuli Napló Kultúra - Művelődés 1996. szeptember 7., szombat Ezredvég - egy vegyes technikájú kiállítás Pécs és Baranya képzőművészeit csak lakóhelyük kötné össze? Amit láthatunk, a művészek szándékait tükrözi fotók: Müller andrea Baranya megye közigazgatási terület. Mint ilyennek a művészethez semmi köze. Az itt élő művészek óhatatlanul baranyai művészek; ha egy faluval a megyehatáron túl laknának, már somogyi vagy tolnai alkotók lennének. Pinczehelyi Sándor, a Pécsi Galéria igazgatója 1996. április 30-án a következő körlevéllel fordult a megyében élő képzőművészekhez: A Pécsi Galéria Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata Kulturális Bizottsága és a pécsi-baranyai művészek nagy részének többszöri kérésére 1996. szeptember 1-29. között Ezredvég címmel megrendezi a mil- lecentenáriumi ünnepségek jegyében az itt élő alkotók részvételével közös kiállítását, melynek célja, hogy átfogó képet adjon mindazokról a művészekről, akik ebben a városban, illetve megyében végzik tevékenységüket. A tárlaton csak a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Alkotó- művészek Országos Egyesületének, a Fiatal Képző- illetve Iparművészek Stúdió Egyesületének és a Fotóművészek Szövetségének tagjai vehetnek részt 1995 és 1996 között készült alkotásokkal. A formai megkötés ellenére a felkérés 76 hivatásos szobrászt, festőt, keramikust stb., 7 fiatal stúdióst és 15 fotóművészt érintett. Kilencvennyolcukból végül is 34-en nem küldtek be művet az Ezredvég kiállításra. Közülük néhányan kimentették magukat, a többiek nem reagáltak. Távol maradt ezúttal a Kossuth-díjas Bencsik István szobrász is, a következő okra hivatkozva:- Nagy méretű szobrokkal készülök egy jövő évi, németországi kiállításra, amikből még csak a modellek vannak meg. Természetesen gipszből, amik nem kiállíthatóak, hiszen én kőszobrász vagyok! De még ha készen is lenne valami új, terembe nem vihető be a méretei miatt. A szervezők előzetes elképzelése szerint a kiállításhoz katalógus-dokumentum kötetet jelentettek volna meg.-A katalógusra két helyről, a város Kulturális Bizottságától és a Nemzeti Kulturális Alaptól 3 millió forintot igényeltük - mondta Pinczehelyi. - Az elképzelés szerint ugyanis ez a könyv adta volna a lenyomatát a megye mai képzőművészetének, azok is szerepeltek volna benne az adataikkal legalább, akik a kiállításra művet nem adtak be. A könyv szerkesztőjéül fel is kértük dr. Romváry Ferencet, aki az adatokat összeállította volna, intézte volna a fotómunkákat. Mivel teljes elutasításban részesültünk - a városnál arra hivatkozva, hogy a „millecentenáriumi keret csupán 2 millió forint”, a Kulturális Alap Képzőművészeti Kollégiumánál indoklás nélkül -, erről a tervről le kellett tennünk. Az Ezredvég kiállítás végül 64 pécsi-baranyai művész részvételével szeptember elsején Újvári Jenő megnyitójával annak rendje és módja szerint kinyitott - két helyszínen. A korábbi évek „Válogatta: ...” - és itt négy éven át egy-egy neves művészettörténész neve következett - tárlatai után most tehát maguk a művészek válogattak. A beérkezett műveket már csak egymás mellé kellett állítani, vagyis a kiállítást megrendezni. A feladatot Pinczehelyi Sándor vállalta.- Öt éve volt utoljára, akkor úgy hívták, Baranya Megyei Tárlat - mondta. - Sokszor elhangzott az a vélemény, nincs értelme az egésznek, mert egyik művész nem vállalja a másikat, s az, hogy egy megyében laknak, még nem elég ok az „összetartozásra”. Az anyag bősége is indokolta, hogy a Széchenyi téri Pécsi Galéria mellett a Szent István téri Kisgaléria is bevetésre került - s voltaképp ez utóbbira lehetne kiírni, hogy „Válogatta Pinczehelyi Sándor”.- Nem tagadom, hogy azon művészek műveit hoztam le ide, akik szerintem leginkább reprezentálják Pécs képzőművészetét, vagyis Keserű Ilona, Lantos Ferenc, Erdős János, Gellér B. István, Valkó László, Pál Zoltán és Rigó István, illetve néhányan az iparművészek közül, mint Nagy Márta, Molnár Sándor, Kertészfi Ágnes és Jegenyés János - ám épp az iparművészeti munkákat nem akartam megbontani, így minden együtt van a fönti teremben. Be kell vallanom, hogy a dolog jellegénél fogva vegyes színvonalú anyag gyűlt össze, és azt hiszem, ezt bárki, aki megtekinti a Ezredvég című bemutatót, érzékelni fogja. A tanulság?- Az a tanulság, hogy nem szabad ilyen kiállítást csinálni többé! - szögezte le Pinczehelyi Sándor. Aknai Tamás művészettörténész - ezúttal „kívülről”, de persze nagyon is belülről - a következőket tartja fontosnak:- Egy kiállítás esetében az eredeti szándékhoz mindig következetesnek kell lenni. Ha teljes keresztmetszetet akarunk a baranyai képzőművészetről, azon kell lenni, hogy mindenki legyen itt! Persze, kérdés, hogy a „profi művészek” zárt klánja, vagyis a hivatalos művésztársadalom mennyire egyenlő a megye művészetével, hiszen ma már tény, hogy a periféria is lehet hallatlanul izgalmas, és a szövetségekhez nem-tartozás nem jelenti azt, hogy valaki sehova sem tartozik! Ezért örülök is, hogy nem készült el a reprezentatív dokumentumkönyv, mert nem lenne teljes.-Egy véletlenek irányította kiállításnak lehetünk tanúi, amit rengeteg körülmény alakított, amivel a rendezők nem számoltak. Mégis objektívnek vélem a tárlatot, mert egy régió kultúrájához nem pusztán a művek, hanem alkotóik szándéka is hozzátartozik, az emóciók, hogy valaki odaadó-e vagy éppen pasz- szív. Amit láthatunk, a művészek szándékait tükrözi. Egyben eléggé „megengedő kiállítás” is, látszik a keresztmetszetre való törekvés, ami nem minden esetben tett jót a színvonalnak.- Az lenne az üdvös, ha létrejönne a Pécsi Művészet Múzeuma, amely folyamatosan gyűjti az alkotásokat, kiállításokat rendez, és akkor nem sietős, felemás akciókkal kellene fölmérni, mit történt az elmúlt öt évben! M. K. A Széchenyi téri Pécsi Galéria mellett a Szent István téri Kisgaléria (felvételünkön) is bevetésre került Megjelent a Jelenkor A Pécsett szerkesztett Jelenkor szeptemberi száma Martyn Ferenc húszas évekbeli - párizsi tartózkodása alatt írt - leveleiből publikál, melyeket Török Lajoshoz, Pécs akkori rendőrfőkapitány-helyetteséhez, művészi pártfogójához címzett. A Martyn- levelek elé Hárs Éva művészettörténész írt bevezetőt, a szövegközlést a festőművész dokumentumai gazdagítják (műtermi felvétel, rajzok, képeslap). A levelek közlése a lap idei számaiban tovább folytatódk. A lap versrovatában ezúttal Rába György, Méhes Károly, Szijj Ferenc és Visky András műveit olvashatjuk. Ä folyóirat e számát a regények kedvelői bizonyára örömmel forgatják, hiszen három különböző, önmagában is igen érdekes, olvasmányos regény fejezeteivel ismerkedhetnek meg: Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae-jének Fénymadarak című fejezetével, Závada Pál Jadviga-naplójának Bizakodás és balsejtelem című részletével, valamint Darvasi László A könnymutatványosok legendája című művének részletével. A szépirodalmi rovat része még Tandori Dezső Mi hírem költik? című esszéje, akinek munkásságáról készített esszékötetének egy darabját közli Fogarassy Miklós Bevezetés Tandori Dezső költészetébe címmel. A kritika-rovatban Szilasi László Gut, besser, Gösser című bírálatát olvashatjuk Szirák Péter tanulmánykötetéről, Balassa Péter Géher István Rádiókollégiumát, Havasréti József Rainer Werner Fassbinder írások, beszélgetések című kötetét méltatja. A Jelenkor 1996 nyarától a Jelenkor Alapítvány kiadásában jelenik meg. A lap egyes példányai kaphatók az újságárusoknál és a nagyobb könyvesboltokban, hosszabb időtartamra pedig személyesen vagy levélben is előfizethető a Jelenkor Alapítvány címén kért utalványon (7621 Pécs, Széchenyi tér 17.), illetve az alapítvány 11300029-00104654-00000000 számlaszámún. Rába György Főhajtás Itáliának A vonaton utastársam a vámos mikor harmadszor búcsúzkodva már tiszteltette sosem-élt húgomat ráébredtem friss esze arra jár az ismeretlent tegye ismerőssé egy gesztussal egy szóval hirtelen szomszédságába így a senkiföldjén felebarátja komája terem s amikor éhesen harmadmagammal Sienába toppantam délután egy járókelőtől tudakozódva szerény áriapú vendéglő után karon fogott s mellékutcákon által kicsin osteriához vezetett s ott is a gazda lelkére kötötte olcsón tálaljon és bőségeset otthon e hétfőt ünnepnek mesélte egy perc színjátékot hoz operát Rómába menet aszalt zsebűt-torkút ásványvízzel kínáltak a bakák Velencében a Banco del Lavoro címét kutatva ösztöndíjamért érdeklődni a főpostára küldött a rendőr és annyit szentül ígért megvár s mivel a bank az épülettömb túlsó oldalán volt található már fordultam s a vigile urbano elpárolgott itáliai hó megértettem végre hogy ők az éden utolsó hűséges gyermekei egytől egyig árnyékfutó az élet napsütötte táncterét keresi beborulhat pajtásához szorulva csihol melengető házi napot s én idegenként csupán karnyújtásra reménységül némi visszfényt kapok Futnak A Képek JEGYZET A rendező szerepében Patrick Bauchau Lisszabon alatt a tenger Wim Wenders új filmje, a Lisz- szaboni történet (Lisbon Story) izgalmas kétarcú mű. Egyfelől felcsendülnek benne a rendező korábbi alkotásainak, különösen érett remekeinek motívumai: a város élménye, az utazás mint létállapot, s a várakozás keservvel-reménnyel teli öröme. Másfelől viszont az útkeresés jellemzi. A helyszín a portugál főváros, ahová rendező barátja sürgető hívására megérkezik a készülő film hangmérnöke, akit Rüdiger Vogler alakít. A rendezőnek azonban időközbe nyoma veszett, és hősünk, miközben várja, hogy kollégája előkerüljön, a vágóasztalon megtalált felvételekhez hanganyagot gyűjt, mikrofonjával a város utcáit s tereit róva. E szálon haladva remek Dziga Ver- tov-parafrázis bomlik ki előttünk: ember - felvevőgép helyett - hangrögzítővel, amely a látványnál sokszor hitelesebb hangokra figyel: De Wim Wenders, aki egykor Lisszabonban forgatta A dolgok állásán, mintha régebbi önmagát is keresné a zegzugos utcákon. A mozgókép hőskorához való visszahajlás két szempontból is tudatos: Wim Wenders, miközben tiszteleg a százéves mozi előtt, a filmes ábrázolás jelenbeli kérdéseit feszegeti. Létezik-e mimetikus ösz- szefüggés a tárgy és vizuális képmása között, amint azt a régiek feltételezték, vagy pedig a kép önmagának (s készítőjének) létezésén kívül nem igazol cáfolhatatlanul semmilyen másfajta valóságot. Mint ahogy emlékeink igazsága sem tárgyi, hanem szubjektív természetű. S miközben a múltat megéljük a jelenben, a jelen pillanat maga is emlékké porlik. Vagyis, míg a korábbi Wen- ders-művek alapproblémája a térrel volt leginkább kapcsolatos, a kérdések a távolság és közeledés, az elválasztottság és a boldog egyesülés élményének mágneses terében fogalmazódtak meg, ebben az új filmben az időnek (a legutóbbi években már fel-felbukkant) problematikája nyomul előtérbe. Amit a külső felvételeken a Lisszabon hegyre kapaszkodó utcái alatt hullámzó tenger vissza-vissza- térő motívuma is sejtet. A metafizikai érdeklődés helyére pedig az ismeretelméleti tájékozódás lép. A látvány talánya. A tekintet tanácstalan megtorpanása a kép pereménél. Mindezzel párhuzamosan Wenders, érezhetően és bevallottan, a kései Antonioni igen termékenyítő vonzáskörébe kerül. Szerencsés megoldás, s nem kevés merészségről tanúskodik, hogy a súlyos és komplikált alkotói élményt ezúttal egy lazán szőtt, derűvel, sőt, helyenként burleszk elemekkel elegyített történet hordozza, amelybe kol- lázsszerűen, a fikció kereteit ironikusan átlépve épül bele néhány fontos elem. Ilyen a Madredeus együttes szereplése, Fernando Pessoa verseinek idézése, továbbá a kiváló portugál rendező, Manóéi de Oliveira felléptetése. A Lisszaboni történet Wenders immár felszabadult szembenézése önnön életművével s a mozgókép lehetőségeivel, a tovább ívelő pálya ígéretes állomása. Nagy Imre H t
