Új Dunántúli Napló, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)
1996-08-03 / 211. szám
6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. augusztus 3., szombat Törő István Hársfavirágok „Forró a lég, áldó, könnyű a Nap, /tüdőm a hársfaillattól dagad ... - mondja a költő a Hársakalján járva, ahol elhódítva az avar szagát szinte odaszegezi a hársfaillat. A nyár kezdete ez. A megénekelt Nap olyan ívet fut be, mint soha máskor. Szinte perzsel, ahogy az áldást osztja. Elrabolná azt a pár óra éjszakát is. Egyedül szedem a hársfavirágot. Kissé szemérmesen, nem lopok-e el olyasmit a természettől, amivel megbontom az egyensúlyát. Megnyugtatom magam, hogy őseink is leszedték a hársfavirágot. Boldog gyermekkor, mondanám. Amikor anyám elküldött hársfavirágot szedni a kőfallal körülzárt valamikor kastélykertbe. Csak itt voltak különleges fák a japán birs cserjétől a magnóliafákig. Most sok helyütt vannak. Néhol egész egzotikum a kert, ahol a fáklyaliliom dárdái, és a kerti juccapálma embermagas szárán levő hófehér harangocskák vonzzák a tekintetet. Mégis a hársfa, a hársméz illata nem enged tovább. Nem lehet csak úgy elmenni mellette, hogy az ember meg ne nézze a fát, a sudár-szép formájú koronát, és eszébe ne jusson fogyó erdőállományunk, amelyeket a fűrészgépek és egyéb kórokozók mellett a környezeti ártalmak is pusztítanak. Mint ezt a szegény hársfát. Szinte fénylik a lombja a levéltetvek váladékaitól, s alaposabban belenézve, látszanak a koronán belül az elhalt, száraz ágak is. Szenvednek fáink. A légköri frontok ugyanúgy bántják őket, mint az embert. Ők így röpítik szét sóhajtásukat és jajgatásukat. Száraz ágaikkal jelzik: figyeljük oda, mert fa, erdő és növényzet kell az utánunkjövő nemzedékeknek is. Az ember nem tud kilépni önmagából, része a természetnek, vele kell együtt élnie, még ha egyelőre csak egyoldalúan elvesz is tőle, és vaj keveset ad. Mert tudna adni. Törődést, gondoskodást, , s legalább megóvni azt, ami van. Mondják, a gyógynövények országa vagyunk. Tudjuk-e, milyen az ezerjófű, a vérehulló fecskefű, aszálya, netán a borbolyafélék vagy a legendás körömvirág. Jó lenne egyszer számba venni ezeket az értékeinket is, s köztük a hársfavirágot. Mert e gyógynövények számtalan emberi nyavalyára adtak orvosságot elődeinknek évszázadokon át, és nem csak az egyre dráguló gyógyszerekkel kellene „kúrálni” magunkat. Nálunknál sokkal gazdagabb országok állampolgárai is begyűjtik gyógynövényeiket, és exportálják, mert ezek is komoly értékeket képviselnek anyag- és energiaszegény világunkban. Akár boldog is lehetnék, mert már ketten is szedjük a hársfavirágot. Idős nénikével, aki mosolyog és magyaráz. Lehúzom feléje az ágat óvatosan, hadd szedjen ő is. Őrizni fogom a hársfavirágot, ha jön a tél. Legalább ennyit e mozgalmas nyárból. Tétova esztendő Korosztályunknak, amely átélte (túlélte), meghatározó élménye a háború. Egy kép, egy irodalmi mű alkalomszerűen újraébreszt mindent. Ilyen okokból nehéz volna említetlenül hagyni Németh András Tétova esztendő című könyvét, amely a véres paradoxonok között is talán egyedülálló. Önéletrajzi alaptörténete s a dokumentumregény korrekt irodalmi értékei révén. Egy harmadéves szegedi orvostanhallgató a szigorú felszólítás nyomán elindul megkeresni az alakulatát. Esztergomban talál rá az 5. hadtest hadikórházára a ferences gimnázium épületében. 1944 decemberét írjuk, amikor a főváros elfoglalására megindul a támadás. A szovjet csapatok bekerítik Budapestet, északról azonban, a Duna vonalában és a budai hegyekben súlyos harcok bontakoznak ki. Kegyetlen veszteséggel, sebesültekkel. A hadvezetés nyugatabbra vezényli sebészi állományát, sorsára hagyva az ott összezsúfolódott mintegy 400 sebesültet. Németh András tartalékos (karpaszományos) tizedes, kevés harctéri gyakorlatával egy pillanatig sem gondolkodik. Kollégájával és barátjával, Kovács István medikus honvéddel együtt úgy dönt, hogy ott marad, és menti a menthetőt. Hátrahagyják pár heti kötszerrel, gyógyszerrel, egy tábori pappal s néhány apácával és szakképzetlen önkéntes ápolónővel. A pokol hetei zúdulnak rájuk. Szüntelen tüzérségi csapások és bombázás közepette ápolja, gondozza, ha kell, megműti a magyar, német és orosz katonákat a szegedi 5. hadikórház visszamaradó részlegének parancsnokaként. Számtalan sebesültet visszaadva az életnek. A várost közben visszafoglalják a németek. Ők kitartanak, amíg a polgári kórház az ott maradt sebesülteket át nem veszi. Ez a kötet első része. Tényszerűségében, megírásában egyaránt hiteles történelmiművészi érték, amely hiteles és igaz emberi sorsokat vetít elénk irodalmi igénnyel. Az emberi helytállás élet adta önzetlen példájaként. A könyv másik része ausztriai fogsága, majd egy szovjet fogolytábor rajza, érdekesen, plasztikusan, tömören, olvasmányosan. Nem mindennapi életút nem mindennapi kezdeteként, ami a szerzőről is megkíván egykét szót. Németh András urológus sebész. Néhány éve egyetemi docensként ment nyugdíjba. Munkásságában ő alkalmazott először művese- kezelést Magyarországon, és 1962-ben ő végezte el az első hazai veseátültetést is. (A beteg 79 napig élt utána.) Kutatásait, professzori kinevezését politikai indokkal keresztülhúzták; további vesetranszplantációkra nem kapott lehetőséget. A szegedi orvosegyetem nyugalmazott címzetes egyetemi tanára. Kötete első részét a Magyar Rádió nemrég folytatásokban adta közre. (Agora Print Kft., Szeged) W. E. Molnos Lajos Es így múlik el az életünk Nyár volt. Kánikula. Július havának harmadik szerdája. Postaládájában egy rusnyazöld színű borítékot talált. Dülöngélő, otromba betűkkel volt ráírva a címzés; a feladó neve viszont hiányzott. A borítékban egy kétrét hajtott, félívnyi papiros volt, a következő, géppel írott szöveggel: „ Tudomására hozzuk, hogy a mai nappal kezdődően Önt előléptettük Megfigyelőnek. ” Ennyi volt az egész. S rajta dátum, pecsét - de az aláírás hiányzott. „Nate! - dünnyögte. Majd: - Hogy egyeseknek mi mindenre futja az idejükből.” Visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és zsebre vágta. Már réges régen megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképpen Megfigyelő (nagy M- mel), midőn újabb levelet talált a postaládájában. „ Tudomására hozzuk, hogy a mai nappal kezdődően Önt előreléptettük Jelentéstevőnek. ” (Pontos keltezés, pecsét - de az aláírás most is hiányzott.) „Pompásan haladok felfelé a szamárlétrán” - gondolta, s elmosolyodott. Ebéd után újra átfutotta az „előléptetését”. „Ki a fenének telhet ilyen baromságokban kedve?” - tűnődött; majd arra gondolt, hogy vajon mire jó ez az egész előléptetősdi? És mi benne a logika? Mármint abban, hogy előléptették, holott ő, tudomása szerint, semmit nem figyelt meg Megfigyelőként sem; ergo, nem végezte jól a dolgát; tehát: nem volt amiért előléptessék. Mégpedig nagybetűs Jelentéstevőnek! „Eh, legyintett, kár ilyen gyerekségeken még csak gondolkodni is.” A harmadik levélben ez állt: „Emlékeztetjük, hogy Önt egy évvel ezelőtt Jelentéstevővé léptettük elő! ” „Nate! - buggyant ki belőle a meglepetés. - Hisz ez egy szabályszerű megrovás.” A délután folyamán többször is eszébe jutott ez. „A pimaszok - mormogta mérgesen. - Még- hogy emlékeztetnek! Hát mit kellett volna jelentenem; hol, mikor, kinek?! Semmit sem közölnek az emberrel, aztán megróják. Mondhatom, ez aztán arcátlanság a javából.” Világéletében egyetlen dologra volt büszke igazán, vallotta, mégpedig arra, hogy minden rábízott teendőt, feladatot, a legjelentéktelenebbet, a „legpiszlicsárébbat” is pontosan, időre és legjobb tehetsége szerint végezte el mindig és minden körülmények között. Joggal volt hát most mérges, mert úgy érezte, önérzetében sértették meg, ezzel az „emlé- keztetéssel”. Napokig mérgelődött, méltatlankodott „az alaptalan rágalom, a szabályos sértegetés miatt, aztán elfelejtette ezt is. Teltek, múltak a hetek, hónapok, és egyszer újra eszébe jutottak azok a levelek - mégpedig azért, mert már rég nem talált rusnyazöld színű borítékot a postaládájában. Éppen szerda volt aznap, s ő - enmaga meglepetésére is - izgatottan nyitotta ki a postaládát - amelyben nem volt semmi. Enyhe csalódottságot érzett. És az elkövetkező napokban is mindig izgatott volt, midőn a kulcsot belecsúsztatta a postaláda zárjába. „Vajon miért nem írnak?” - tűnődött. - „Ha elégedettek, ha nem - mindenképpen írniuk kellett volna! így volna becsületes.” „Vagy talán már semmibe vesznek, egy nagy nullának tekintenek, aki még arra sem méltó, hogy jól letolják?.” * Az egyik nap egy szürkeruhás, nyeszlett férfira lett figyelmes a buszmegállóban. Eddig sohase látta ezen a végállomáson. A férfi ugyanarra a járatra szállt fel, mint ő, s ugyanott szállt le, a Leányvárnál, ahol ő is. És így ment az elkövetkező napokban is. S akkor ő már érezte, hogy ez a férfi őt figyeli. Megfigyelő! „Talán ismét eszükbe jutottam - tűnődött reménykedve -, s most meg akarnak győződni, hogy számíthatnak-e rám” - töprengett. Máskor meg úgy hitte: azért állították rá ezt a megfigyelőt, mert nem bíznak benne, valami miatt gyanúsnak tartják. „De hát én nem csináltam semmit” - védekezett ilyenkor gondolatban. „Ha pontosan közük, hogy mit kell tennem mint Megfigyelő vagy mint Jelentéstevő, biztosan jól el tudtam volna végezni a rám bízott feladatot.” Egyszer ez a szürkeruhás, keszeg kisember szóba elegyedett véle. Mondta: mostanság költözött a környékre, s ő is belvárosban dolgozik, könyvelő. De ő nem hitt a kis embernek. Olykor, ha kevésbé volt ideges és zaklatott, valósággal „leteremtette” magát a fölösleges aggódásáért, idegeskedéséért, de az ilyen nyugodt, „tisz- tánlátó pillanatai” egyre ritkábbá váltak. Hovatovább egyre zavartabb lett, s a munkahelyén is már olyan furcsán, értetlenül kezdett viselkedni, hogy kollégáinak is feltűnt, s olykor már megjegyzéseket is tettek. Pedig hát ő nem akart egyebet, csak úgy viselkedni, ismét olyan lenni, mint volt azelőtt; akkor, midőn az első levél is érkezett. Végül, az osztályvezető tanácsára, kivett néhány napi szabadságot, hogy „egy kicsit idegileg” rendbe szedje magát. Naphosszat a postást leste. És aztán az egyik napon, midőn már alig remélte, midőn már kezdett végképpen lemondani róla - ott volt a postaládájában az újabb rusnyazöld színű boríték! Az elmúlt hetekben sokszor elképzelte, hogy ha netán mégis megjönne a levél, mit is, hogyan is tenne. Néha úgy képzelte el, hogy dühösen darabokra tépné, mégpedig olvasat- lanul; máskor pedig úgy képzelte, hogy nagyon izgatott lenne, remegő kézzel bontaná fel a borítékot, s valósággal falná az újabb közlést. Jk És lám, most, hogy valóban itt van a postaládájában a boríték, most, hogy végre megérkezett a levél, a nagy otromba betűkkel neki címzett levél, lám, most már cseppet sem izgatott. Nem tépte fel a postaládát, nem kapott mohón a levél után, nem bontotta fel idegesen, remegő ujjakkal, hogy mielőbb megtudja, mit írnek, mit közölnek véle, mit hoznak a tudomására. Most már úgy érzi, teljesen mindegy, mit tartalmaz a levél - a lényeg ugyanis az, hogy írtak, közölnek ismét valamit véle, ismét a tudomására hoznak valamit. Ami azt jelenti, hogy nem tekintik egy nagy nullának, de igenis, számon tartják, ráfigyelnek. Tehát ő is létezik, a nyilvántartásukban ős is szerepel, foglalkoznak véle. Vitathatatlan bizonyítéka mindennek ez az újabb levél, amelyről már jó- szerint le is mondott. Restelite magát a kishitűségéért. Megnyugodva, jókedvűen - hogy milyen rég volt nyugodt és jókedvű, te jóég! - ballagott végig a tágas udvaron, hanyagul lóbálva balkezében a felnyitat- lan levelet. Nyugodtan megebédelt, rágyújtott egy cigarettára, végigheveredett az öreg kanapén, aztán ráérősen, cseppet sem sietve-idegesen felbontotta a borítékot. Kétrét hajtott papírost talált benne - úgy, ahogy várta -, rajta pecsét, dátum, de aláírás most is hiányzott. Géppel írták a szöveget, amely közli véle: „ Tudomására hozzuk, hogy a mai nappal kezdődően Önt visszaminősítettük megfigyeltnek. ” Élmosolyodott, elégedetten bólintott. Már réges rég meg is feledkezett arról, hogy visszaminősítették megfigyeltnek, midőn az egyik napon újabb rusnyazöld színű borítékot talált a postaládájában. „Hát igen, telik az idő, s így múlik el az életünk.” - düny- nyögte a ház felé slattyogva, és zsebre vágta a rusnyazöld színű borítékot. Nyár volt. Kánikula. Július havának harmadik szerdája. FILMJE(!V»Sö' Mr. Bond és a Társa - meg egy tanárnő Futnak a képek Sean Connery és Nicolas Cage Azzal kell kezdenem, hogy nem kedvelem az akciófilmeket. Unom, ha szinte megállás nélkül pofozkodnak és lövöldöznek a vásznon, a könyökömön jön ki a sok autós üldözés, lehetőleg csúcsforgalomban, és nevetségesnek tartom, hogy átlagosan hét percenként a levegőbe repül valaki vagy valami. Ezek után nem csoda, hogy igencsak fanyalogva ültem be Michael Bay A szikla (The Rock) című filmjére. Körülbelül tíz perc múlva elfelejtettem, hogy én valójában nem kedvelem az akciófilmeket, s aztán, mi tagadás, remekül szórakoztam, sőt, halálra izgultam magam. Pedig szünet nélkül pofozkodtak és lövöldöztek, volt autós üldözés, éppen csúcsforgalomban, és hét percenként felrobbant valaki vagy valami. Mármost két eset lehetséges: vagy a kritikai érzékem mondta fel a szolgálatot (ami, persze, ki van zárva), vagy pedig A szikla a maga nemében csakugyan kiváló film. Szerintem ez utóbbi az igaz. Egyenesen amondó vagyok, hogy ebben a műfajban aligha lehet ennél érdekfeszí- tőbb mozit produkálni. Noha, mint jeleztem, a cselekményben alig van új elem, s nagyjából minden kiszámítható előre. Ellenben a film írója kitalált két remek szerepet. Az egyik egy biokémikus, a vegyi fegyverek szakértője, aki egy laboratóriumban szokta tölteni unalmas napjait, élete eseménytelen és szürke, még a Volvója is homokszínű. Ő Mr. Goods- peed. És nem tudja, mi vár rá. A másik egy hajdani titkosügynök, különleges őrizetben, mint Monte Cristo If várában, merthogy korábban mindenhonnan megszökött. Ő Mr. Mason. Most az a feladata, hogy a vegyésszel együtt bejusson abba a különleges sziklaerődbe, ahonnét egy terrorista különítmény mérgesgázzal töltött rakétákkal fenyegeti San Franciscót. Szóval Mr. Mason és Mr. Goodspeed. Kitűnő páros, pláne ha Sean Connery, az egykori James Bond, és a frissen Oscar-díjas Nicolas Cage alakítja őket. Előbbi az ismert, rokonszenves, marcona férfit festi elénk, utóbbi pedig egyszerűen remekel 1 új szerepkörében. Szinte féltem is attól, hogy most már hollywoodi sztár lesz belőle. Kár lenne érte. .. Mindehhez frappáns, helyenként önironikus humor társul (ritka erény efféle filmekben) és hihetetlenül profi fényképezés. Az akciófilm műfajában ez a szezon csúcsteljesítménye. Ám ha valaki még nálam is kevésbé kedveli ezt a típust, s ellenállása olyan szilárd, mint a szikla, most ismét megnézheti John N. Schmith Veszélyes kölykök című pedagógiai tárgyú filmjét (tavasszal volt a premierje), amely őszinte realizmusával az amerikai film másik arcát képviseli, és Michelle Pfeiffer tanárnő szép Dylan Thomas-ver- seket olvas fel benne. A csihipuhi és a költészet persze távol esik egymástól. Ámbár ki tudja. A tanárnőről kiderül, hogy egykor karaté- zott, Mr. Mason pedig elárulja, hogy ő valójában költő szeretett volna lenni. Nagy Imre <
