Új Dunántúli Napló, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)

1996-08-10 / 218. szám

6 Dünántuli Napló Kultúra - Művelődés 1996. augusztus 10., szombat A z a forró rumos tea ak­kor megmentette a dél­utánt. November vége volt, osztálykirándulás, s cafa- tossá csatangolták a talpukat Pesten, amikor P.-nek beugrott, hogy egy rokonuk itt lakik, egy közeli bérházban. Pár évvel a forradalom után a rongyos va- kolatú ház még őrizte a harcok golyónyomait. Körfolyosó. Fá­radt, kötelezően szívélyes há­ziak. De az a tea, mint egy gej­zír, fölséges volt. Életmentés. P. később öngyilkos lett, senki sem tudta, miért. Kimért, érzelmeit takargató fiú volt. Az egyik érettségi találkozón beje­lentették: felakasztotta magát. Most világosodott meg, hogy itt szemben, ez az a bérház. A fala, mint agyonmosott farmer. Egy caféban ül - nem tévedés. Nem kávéház, amelyből az el­múlt években néhány újra fel­tűnt a Belvárosban, elegáns, mi több, hivalkodó belsővel, ficsu- ros közönséggel. Ez kopott pad- lójú, amilyen az általános isko­lájuk osztályterme volt az úttö­rőkorszakban, amit most meg- nyomorítónak szokás nevezni, pedig akkor nekik inkább unalmas volt az állandó katonás vonulásokkal. A falakon a századfordulót idéző fotók, rajzok, festmé­nyek, másod- és harmad vonal­beliek, de épp elkapják az ak­kori hétköznapok hangulatát: katonaruháikban feszítő ifjak műkivagyisága, a családi al­bumba kívánkozó kisasszonyok dereka csak úgy ropog a fűző­ben, kelleti magát az előszobák félhomályában felbátorodó fér­fitenyerekbe. Párizsi mulató plakátjának utánzata. A kopot­Négy kontinens 29 országának 57 kórusa és folklóregyüttese képviseltette magát több mint kétezer résztvevővel a spanyol- országi Cantonigrósban meg­rendezett XIV. Nemzetközi Zenei Fesztiválon. Magyaror­szágról két dél-dunántúli kórus nevezését fogadták el az elkül­dött hangzó anyagok alapján: a Kaposvári Vikár Béla kórusét - melynek karnagya Zákány Zsolt - és a Pécsi Testvérvárosok téri Ének-Zene Tagozatos Általá­nos Iskola Tillainé Merácz Ag­nes vezette nagykórusáét. A mindössze néhányszáz la­kosú, Barcelonától száz kilomé­terre fekvő katalán falucskában évente megrendezésre kerülő verseny annak ellenére is rend­kívül népszerű találkozóhelye a világ kórusainak, hogy a ver­senyzés és a szálláskörülmé- nyek nem éppen ideálisak. Ma­gát a fesztivált egy erdő mel­letti hatalmas tisztáson rende­zik egy több ezer személy be­fogadására alkalmas sátorban, ahol a néha szinte trópusi forró­Marafkó László: Kedd vagy szerda tas bárpultnál két alamuszinak tűnő fiatal lány támaszkodik, ám nőiségük szikrázó. Az egyik angyalarcú, az a fajta, aki sikol­tozni szokott az ágyban, hogy a szomszéd azt hiszi, valami dromedár állat agyalja a felesé­gét, pedig csak a kis bestia ex­hibicionizmusa modulál két vetkőzés közben. A. is viháncolt. Hogy az ágyban milyen lehetett volna, immár sosem tudja meg. A ké- zsimogatásig jutottak el. Ide nem messze lakott, egy lány­kollégiumban, amelynek kör­nyékén minden szöglet, kapu­alj, beugró esténként szinte forrt, mint egy lehalászandó ha­lastó. A.-t nem bírta kiismerni. Egyik nap még előadás alatt be­lecsípett a karjába és rákacsin­tott, másnap meg az évfolyam legnagyobb vagányával úgy ment el mellette, hogy rá se he­derített. T. fenséges volt: mindig Pá­rizsról mesélt. Még nem járt ott, de élő kalauzként számlálta elő, melyik múzeumban milyen híres festmény látható. Díszlet- tervezőnek készült. Ha szín­házban voltak, lopva T. arcát nézte, aki tudta, hogy figyeli, mégsem fordult felé, csak elvi­selte, hogy a karját megsimítsa. Ennek az utcának a Belvárosba torkolló végén laktak, a lift rá­csozatán cirádás díszítések vol­tak. Addig kísérhette, ott T. ke­zet nyújtott, és megköszönte az estét. M. szeretkezés közben ösz­szeszorította az ajkait, a szemét behunyta, arcán tektonikus ár­nyékok hullámzottak végig. Ezek a lányok akkor fél év, egy év különbséggel követték egymást, talán csak A. és M. tudott a másikról, most meg úgy tűntek egymásra, mint az utcán átsuhanó felhőárnyjáték. Tanév vége felé, egy parki pá­don, a közeli platán galambbu- rukkolásos hátterében A. köny- nyedén, a valahai játékosságot visszalopva próbálta közölni, hogy a nyáron férjhez megy, ám a hangja megcikkant. T. egy tanulmányúiról nem tért vissza. Nem Párizsba ment, hanem Németországba telepe­dett le. Pár éve kiállítása volt itt­hon. A megnyitó első ajzott órája után, amikor a mindenkori sznobok siserehada megritkult, odament a vendégkönyvet la­pozó T.-hez. T. alig használt sminket, a haját simán hátrafé­sülve hordta, mint régen. Ami­kor felnézett, mintha lavina in­dult volna meg a szemében. A galéria vezetőnője tüntető kímé­letességgel magukra hagyta őket. Beültek egy közeli kisven­déglőbe. T. a harmadik pohár vörösbor után mellékesen meg­jegyezte, hogy nem volt férjnél, barátok igen, de házasság nem. És nézte a gyertyafény megtörő szirmát. A gyér világítás elmé­lyítette a nyakán végigfutó rán­cokat. És Párizs, természetesen, minden évben. Erőszakos zene térítette ki a mélázásból. A felszolgáló be­kapcsolta a magnót, a hangszó­róból rekedtes hang énekelt. Az utcán árnyalatnyit mélyült az al­konyat. Igen, a Montmartre-ra vezető egyik lépcsősoron volt egy hasonló café, ahova épp csak bekukkantott, s nem ivott semmit, mert a pénze csak arra volt elég, hogy kijusson a rep­térre. M. könnyei. A bérelt albérleti szoba bérelt kanapéján, amint suttogja: „Hát ide jutottunk, ide jutottunk” - és rázkódik a válla. Pedig éppenhogy sehova sem ju­tottak, mert M.-nek még lehetett volna állása, neki nem. Ahhoz fővárosi lakás kellett volna. A. pár évvel az egyetem után meghalt. Értelmetlenül - ahogy a közhely mondja, mintha le­hetne értelmes halál is, holott ha valami, akkor a halál végképp csak az, ami, semmi több. Ru­tinműtétre befeküdt a kórházba, s nem tért vissza az altatásból. Az újságból tudta meg a halál­hírt, s úgy megrendült, hogy nem ment el a temetésre. M. vidékre ment férjhez. Két fia van. A szemük az anyjuké. Fényképen látta őket, amikor évekkel ezelőtt a pályaudvaron összefutottak M.-mel. M. kicsit meghízott, de a valamikor jó alakját megőrizte. Megkoccant az ajtó. Egy eső­kabátos alak, akit fél órája vár. Feláll, kezet fognak. Visszatért a semleges ízű világba. A falakon párizsi díszletek, a falfestmény széleinél pereg a vakolat. A vendég paradicsomlét kér. Semmi vér, könnyek. Nem tudhatja, hogy a holtak arca úgy áll felette, mint a Gön- cölszekér. Egyébként március van és kedd. Vagy szerda. Kórus Fiesta Spanyolországban sággal vagy éppen „monszun”- szerű felhőszakadással is meg kell küzdeni. A résztvevőket nemcsak szállodákban, hanem családoknál és a környező tele­pülések intézményeiben helye­zik el. A pécsi iskolások pél­dául egy Villa de Torello nevű, órányi autobuszozást igénylő falucska iskolájának tantermei­ben laktak. Mi az oka, hogy mégis szíve­sen járnak ide szerte a nagyvi­lágból az énekesek és a tánco­sok? Nos, egyértelmű választ nehéz adni. Mert lehet, hogy van, akit a győzelem dicsősége hajt, van, akit egy új ország megismerésének vágya, a visz- szatérőket pedig a nehéz kö­rülmények ellenére is rendkívül kedves és szívélyes vendéglá­tás. A legfontosabb azonban a zene szeretete, a közös éneklé­sek öröme és a mások megis­merésének vágya. Nos, az idei fesztivál sok szempontból szolgált tanulsá­gokkal e téren. A négy évvel ezelőtti vegyeskari győztes ka­posvári kórus ugyanis kategóri­ájában 8. lett, a nőikarok között 9., míg a 24 együttessel zajló folklórban 6. A pécsi Testvér- városi Iskola kórusa - mely már több nemzetközi versenyen igazolta magas színvonalú tu­dását - a gyermekkarok között 5. helyen végzett 9 ponttal le­maradva a dobogóról. Igaz, az őket megelőző többnyire ifjú­sági korúakból álló kórusok közül a győztes bukaresti ro­mán együttes a nőikarok között is 5. tudott lenni. A pécsi gye- rekekversenyprogramjukat - melyben egy katalán és egy szlovák népi ihletésű kortárs- mű és Bárdos Lajos Magos a rutafája szerepelt - rendkívül egységes, szép tónusú és él- ménytkeltő színvonalon adták elő. Mégis: a magyar kórusok­kal szemben azok voltak előnyben - különösen a győztes Balti államok és Kelet Éurópa együttesei -, melyeknek kortárs zeneszerzői nehéz, de ugyan­akkor hatásos és nemegyszer a közönséget megcélzó megoldá­sokat is műveikbe építettek. A fesztivál és a kórusversenyek egy jó része is a „show és a cir­kusz felé halad” - ahogyan Zá- kányi Zsolt fogalmazott. Ezt az irányt jelezte az is, hogy a gyermekkarok között 3. Tallini TV-kórus a gálán egy 15 perces diszkó-egyveleget adott elő. A szakmai tanulságok mellett em­lítést érdemel az is, hogy a kül­földi együttesek kivétel nélkül 3-4 rendkívül színes, látványos fellépő ruhával álltak közönség elé, míg a mi együtteseink szó szerint is „szürkék voltak.” A fesztivál hangulatát azon­ban ezek a tanulságok és külső­ségek természetesen nem befo­lyásolták: a kórusok egymás dalainak cseréje és éneklése mellett barátságokat és „test­vérkapcsolatokat” is kötöttek, s ez az, ami a verseny köré szer­vezett jutalomutazás élményei mellett emlékként megmarad a pécsi gyerekek életében. Kovács Attila, a Pécsi Rádió zenei szerkesztője Bertók László: A kezem, ahogy ott hagyom Akkor inkább az unalom. A helyben forgó nyári ég. Millió fűszálból a rét. Feküdni a múló napon. A kezem, ahogy ott hagyom. A lassú hullám, hogy ne még. Egy régi Rippl-Rónai-kép. Egy öregasszony, nem tudom. Akkor mint az imamalom. Hogy legalább a szövegét. Érezni, hogy leáll a gép. Csodálkozni ugyanazon. Akkor inkább a monoton. Ahogy önmagát veri szét. Pardi Anna Ifjú évek Elvoltunk egymással, ne hagyj el imákkal. Néha oly rezgésbe juttatnak a tegnapi utcák, mintha az örökifjúság hatalmas, reneszánsz ibolyái kiadhatnák magukból a fogyó idő ibolyántúli hangját. Bár többször, többeknek mondhatnám; barátaim. De barát alig kerül az emlékek 12 katasztrófa terülj-terülj asztalához. Érteném csak, ami történik velünk. Csupa romlandó anyag mindenütt. Kevés szellem, kevés fegyelem, sok gonosz teher. Csendben felkél szűk szekrényben az univerzális kabát elhagyni a lakóhelyét mindörökre. Szerdától csütörtökre. Ki kellett volna legalább egyszer beszélni magunk. Mi kétértelműek voltunk. De a bennünk élő, szóhoz nem jutó angyalok három értelműek. És elmúltak, elrohantak a szerelem rádióaktív sugaraival. Utassy József: Szeptember Csillagászati ősz. Vasárnap. Szelek tornáztatják a fákat. Fel-felnyög egy jegenye, korhan. Arcán rémület, vád, iszony van. Lépdelek, ősz, öregen, árván útjaidnak hosszúdad árnyán. Ne göncölödj, hét csillag, értem! Nem akarok meghalni még, nem. t Lüktet, minden sejtem sajog: szeress ma. Keresztfa vagyok, eleven keresztfa. Futnak a képek FILMJEGYZET Akcióra készen Faye Dunaway mint tortadísz „A majmot azért nevezik ma­jomnak, mert az embert utá­nozza, majmolja. A majom az ember arcjátékát és mozdulatait majmolja. Némelyik majom azonban a majmolásban odáig megy, hogy az embert minden­ben majmolja: ágyban fekszik, reggel mosdik és fésülködik, ruhát vesz magára, sétál, kávé­házban reggelizik, újságot ol­vas, aztán hivatalba megy: sok pénzt keres, és felesége is van.” Nem, e sorok eredetileg nem valamely filmkritikából valók, hanem Nagy Lajos Képtelen természetrajz-ábó\, ám a szerző idézett gondolatát kétségkívül messzemenően igazolja az amerikai filmek tetemes része, így a Majomparádé című leges­legújabb vígjátéka is, noha en­nek négylábú főhőse, azt hi­szem, hivatalba azért mégsem jár. Legfeljebb lopni megy, igaz, manapság sokak szerint ez már-már afféle foglalkozásnak számít, majdhogynem hivatás­nak, hanem a mi majmunkat erre a a tevékenységre csupán alávaló gazdája kényszeríti. A film arról szól, hogy a derék ál­lat megszökik gonosz urától a cselekmény helyszínéül szol­gáló elegáns hotelben, s szaba­don kóborolva számtalan kala­majkát okoz. ízelítőül: a kis darwini szö­kevény elfogyaszt egy üveg kölnivizet, nem egészen rendel­tetésének megfelelően hasz­nálja a vécét, száguldozik a szellőzőaknában és a csilláro­kon lovagol, sőt még masszőr­ként is fellép, egészen jó ered­ménnyel. A szállodalánc ellen­őre viszont többször hasraesik, ezenkívül felpofozzák, altató injekciót lőnek bele (bár a ren­dezőt vették volna célba még időben ezzel a lövedékkel!), kedvenc kutyája pedig a tetőről lezuhan a szeméttárolóba. De az igazi attrakció mégiscsak az, midőn a bonyodalom tetőzése­ként, a vadonatúj ötletnek ép­pen nem mondható habostorta- csata záróakkordja gyanánt, a Bonnie és Clyde egykori hős­nője, Faye Dunaway belepoty- tyan egy emeletes cukrászre­mekbe. Ékesen rácáfolván az új filmlexikon azon megállapítá­sára, miszerint játékában min­dig van stílus és értelem. No de hol van itt stílus és ér­telem? Még a majom játékában talán. Mert ő igyekszik, még egy cigarettát is elszív, egyszó­val utánozza a színészeket, de nem nagyon, játéka ezért arány­lag természetes. Ugyanez nem mondható el a többi szereplő­ről, akiknek tevékenysége jó­részt abban merül ki, hogy fin­torognak, meresztgetik a sze­müket, bekenik egymást kuli- másszal, s időnként elterülnek a földön. Mert ők nyilvánvalóan a majmot majmolják. Valljuk be, ilyen lehetőségről Nagy La­jos még csak nem is álmodott. A film egyik poénjaként azt mondja valaki, hogy a teknős­béka olyan, mint egy Volkswa­gen, amelynek farka nőtt. Nos, ennek a filmnek viszont se füle, se farka. Nagy Imre r

Next

/
Oldalképek
Tartalom