Új Dunántúli Napló, 1996. július (7. évfolyam, 178-208. szám)
1996-07-13 / 190. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. július 13., szombat Válogatás a XIV. Országos Kerámia Biennálé anyagából amelyet a Pécsi Galériában, a Széchenyi téren láthatnak az érdeklődők. Képeinken Kun Éva: Minden - Egész - Eltörött, Füzesi Zsuzsanna: És dudu malac kitépvén szívét mégsem madárrá változott, Balázs Péter: Tórusz és Molnár Sándor Tiltakozók című alkotásai. fotó: laufer László Befuccsolt a „shaw-biznisz” avagy: hová lesz nyelvünk gyönyörűsége? Archeológiái lelet Bajorországban A Merovingok idejéből származó temetőt tártak fel a felső-bajorországi Penzing- ben egy építési területen. A hegyoldalban talált mintegy 150 sírban a halottak fejjel nyugat felé, mintegy az alattuk lévő völgyre tekintve nyugszanak. Testükön bronzból és üveggyöngyökből készült ékszereket viseltek, s a jelek szerint minden halott mellé vasból készült kardot temettek. A leletek a szakértők szerint arról tanúskodnak, hogy a térség mennyire volt lakott az adott történelmi időszakban, amelyben itt húzódott az alemanok és bajorok lakóhelyei közötti határvonal. Noha a sírokat magánterületen tárták fel, a tárgyakat sikerült állami tulajdonba juttatni. A leleteket Münchenben restaurálják majd, s előbb az illetékes tartományi múzeumban, majd Penzing- ben állítják ki. A Merovingok alkották az első frank dinasztiát, amely i. sz. 482-től 751-ig uralkodott. A VI-VII. századot a család belső viszályai és a nagybirtokosokkal folytatott harcok jellemezték. A tényleges hatalom fokozatosan a major domusok - udvari főméltóságok - kezébe ment át, mígnem 751 - ben Kis Pippin major domus jutott uralomra, s ő megalapította a Karoling dinasztiát. Falu végén kurta kocsma - a falu meg a világ végén -, ajtajának üvegén kézzel írt szöveg: „ICE CREAM tölcsérbe kapható!” (így, bizony.) Fővárosi bulvárlap, benne riport: „Befiiccsolt a shaw-biznisz, elmaradt a non-stop performance. ” (Ez meg így.) Aki ma Budapest útjain sétál, jószerint egyetlen cégtáblát, kirakatot nem talál, amelyik ne ugyanezen a felemás nyelvezeten szólna hozzá. Aki ma Magyarországon bekapcsolja a televíziót, rádiót hallgat, betér egy moziba, színházba, szórakozóhelyre, áruházba, vagy újságot, reklámfüzetet, akármit olvas, ugyanez a felemás nyelv s beszéd árasztja el. Most a mindenhol és mindenkor egyképpen üvöltő harlemi ricsajzenét meg se említsük. Mondjam tovább? Akár az országgyűlést is például? Minek? Törődik ezzel valaki? Azt se vette észre még senki, hogy az efféle keverékszöve- gekben az idegenek úgy viselkednek, mint a gyarmatosító urak? A bennszülöttek törvényei rájuk nem vonatkoznak, természetesen az artikulációjuk sem, ezzel szemben a maguk törvényeinek megtartását szigorúan megkövetelik mindenkitől. Miközben ezek a megalázkodó, nyalizó, alsóbbrendű bennszülöttek kínos gonddal ügyelnek az angol (amerikai) szavak helyesírására és kiejtésére, a sajátjaik szabályait nyeglén és pimaszul, sőt röhögve megsértik. Es tessék már mondani, végül is micsoda nyelv az, amelyiknek egyik részét magyarul kell mondani, másik részét a tőle teljességgel elütő angol ejtésmód szerint? Egyik részét a magyar helyesírás szabályai szerint kell írni, másik részét a világ legfaramucibb ortográfiája szerint? Szóval miféle nyelv? Magyar? Angol? Hung- lish? Magygol? Nyelvhibrid? Posztmagyar habarék? Moslék? És tessék mondani, milyen iskolában tanítják ezt a micsodát?-Magyaruul? Á, az olyan snassz! - mondta minapában nagy fanyalogva korunk hölgye egy fényes garden-partyn. S buzgón bizonygatni is kezdte, hogy a hagyományos magyar nyelv ma már nem felel meg a kor követelményeinek, nem tudja kifejezni azokat a fogalmakat, amelyeket a modernizáció, a fejlett piacgazdaság és főleg az új életstílus megkíván. Ezekre a dolgokra egyszerűen nincsenek megfelelő magyar szavak. Hát ezért kell importálni azokat! Hű de ismerős nóta ez! Bő kétszáz éve II. József császár ravaszul azt kérdezte az országos főhivatalokban székelő magyar nagyuraktól, hogy szerintük a magyar nyelv alkalmas-e arra, hogy Magyarország hivatalos nyelve legyen. Derék arisztokratáink azt felelték, hogy az arra bizony nem alkalmas, ezért is folyik nálunk a törvénykezés és sok minden más latinul. Csakhogy a latin holt nyelv, mondta őfelsége, és elrendelte, hogy ezentúl a hivatalos nyelv a német legyen Magyarországon és Erdélyben is. A magyarság akkor igencsak csattanós választ adott erre a császári ukázra, mert éppen ezt követően bontakozott ki a nyelvújítás, s ezzel megkezdődött a modern (!) magyar nyelv jó két évszázados diadalútja nyomában a tudományok, az oktatás és a művészetek fölvirágzása, a nemzet sokoldalú szellemi gazdagodása. Hogy végül bekövetkezhessen a nagyarányú ipari fejlődés, gazdasági fellendülés is. A múlt század végére Magyarország valóban felzárkózott az európai élvonalhoz. (Nota bene: A magyar polgárság kialakulása egyik feltételének s elősegítő- jének egyebek mellett éppen a magyar nyelvújítás bizonyult, ennek a sajátos nyelvi forradalomnak átütő és végleges sikere, a köznyelv megszületése és kiteljesedése.) A következő példázat sokkal keserűbb. 1984 telén Nyugat-Szibériá- ból, vogul-osztják nyelvrokonaink hazájából egy különleges könyvet hoztam magammal. Címe: Manyszi bukvár. (Vogul ábécéskönyv.) Megtudhatjuk belőle, hogyan tanulnak anyanyelvükön olvasni a vogul kisiskolások. (Ami vogul benne, magyarul írom, ami orosz, oroszul hagyom.) íme: „A mi ro- gyinánk a Szovjetszkij Szojuz. Moszkva a mi rogyinánk szto- jicája ...” Arról is értesülhetünk, hogy a nők a fabrikában dolgoznak, koftákat és fartuko- kat készítenek a masinákon. A kis vogulok meg aznap a skol- jéban piszmot írtak. Továbbá, hogy a bibliotyekában knyigát és zsurnált olvastak, a sztanci- ján flagot lengettek, s a berjo- zovszkij pidnyerszkij lágerban nyaraltak. Hadd ne folytassam. Hanem ez is meg van ám ideoíógizálva cudarul. Idézem: „A vogul nyelv nem alkalmas arra, hogy a jelenkori civilizáció fogalmait kifejezze. Képtelen arra, hogy a fejlett társadalom viszonyait, a modem élet bonyolult rendszereit tükrözze, illetőleg megfogalmazza. Ugyanezért nem alkalmas a magasabb fokú ismeretek elsajátítására, a különböző tudományok művelésére sem ...” Hát igen, a dolog ilyen egyszerű. Akié a nyelv, az uralkodik. Ezért aztán nemcsak véres, fegyveres népirtások folynak világszerte, hanem ilyesféle nyelvirtások is. Nyelvi genocídiumok. Mindezek után nehogy azt higgyük most, hogy a mi esetünkben maga Samu bácsi a főbűnös - fütyül ő a magyar idiómára -, és hogy maguk az idegen szavak a tettesek. (Azok sem egyformák. A vándorszók, a nemzetközi szakterminusok és a korszakos új kifejezések nálunk' is nélkülözhetetlenek, bele is tartoznak a magyar szókincsbe. Annál ártalmasabbak a sunyi jövevények, az oktalan s felesleges átvételek, a majmo- lás fattyai. Mert egyfelől meddővé teszik a nyelvünket - már régóta nemigen születnek új szavaink -, másfelől az immun- rendszerét- támadják meg.) Az igazi bűnösök, az igazi nyelv- rontók elsősorban mi magunk vagyunk. Azok is, akik cselekszik, azok is, akik hagyják. És már rég nem pusztán a szavakról van szó, hanem a magyar beszéd egészéről, nyelvünk jövőjéről. Vajon ki támadja nyelvi életfánknak immár a törzsét, gyökérzetét is? Rombolva beszédmódot, kiejtést, hangzást, hanglejtést, sorvasztva szerkezetet és rendszert, szegve törvényt, züllesztve stílust? Elnémítva páratlan zeneiségét, elsorvasztva egyedülálló ritmikáját, remek hangsúlyait, megtörve különleges kifejezőerejét? Nem mi? S hova lett költőisége, játékossága? Hova lett nyelvünk méltósága és gyönyörűsége? Mindeközben tudjuk-e, hogy ostobán és gyalázatosán a világ egyik legszebb nyelvét tesszük így tönkre? Hol van hát s kinél van a hívó trombita, hogy összetalálkozhassanak végre mind az elkötelezettek, és kezdjünk tenni is valahára valamit, ne csak sírni és szövegelni? Rémeket látnék? Aligha. Bár gyakran hangzik, főleg fentről a vád, hogy a magyar írók mindig hajlamosak a borúlátásra. Ok ezt mondják. Én meg azt mondom, bolond ember az, aki akkor kezdi félreverni a harangokat, amikor a falu már porig égett. László-Bencsik Sándor Futnak A Képek JEGYZET Egy csónakban? A vágy, hogy indiánok... .. . lehessünk. Eltölt bennünket időnként, mint tudjuk. Akárcsak ennek az új francia fűmnek a hőseit, akik csak úgy hirtelen eldobják rádiótelefonjaikat és számítógépeiket, s a történet végén otthagyják a Szajnát, s meg sem állnak az Ama- zonasig. Pedig a meséből kiderül, hogy svédekké, sőt akár hindukká is válhatnának, ha már annyira nem akarnak franciák maradni. Ám az ő kizárólagos vágyuk az indiánná levés. Merthogy tanúi voltak annak, hogyan él egy igazi rézbőrű - Párizsban. Egy romlatlan alig- kamasz, aki az őserdőből egyenesen mit sem sejtő apja nyakába pottyant. Ezt nevezem kultúrcsömörnek! Kár, hogy igazából enyhe, felületes nosztalgia, afféle szalonspicc csupán. Nem kevés ez egy komédiához? Az Egy indián Párizsban (Un indien dans la vilié) ennek ellenére az utóbbi évek legsikeresebb francia vígjátéka. Amit persze nem feltétlenül e film dicséretének kell érteni. Lehet az utóbbi évek többi vígjátékának kritikájaként is. De hát mit tegyünk, ha René Clair, Jacques Tati és Christian-Jaque immár nem forgathat. Be kell érnünk Herve Palud-val. Aki nem biztos, hogy ismeri a fentebb említett urakat. Viszont hallott arról, hogy a „nemes vadember” alakja kétszáz év óta lankadatlanul hódít Európában. Mióta az a rokonszenves húron felbukkant 1767-ben. A figurát, s a hozzá kapcsolódó történetet azóta sem lehet elrontani. Herve Pa- lud sem tudja. De azért nem is képes igazán mihez kezdeni vele. Ez a kis indián ezért mit is tehetne egyebet, mint hogy megmássza az Eiffel-tomyot (elvégre ez az építmény nem maradhat el egy Párizsban játszódó filmből), kifogja az akváriumból az aranyhalakat és lelövöldözi a galambokat. Ötletnek ez bizony kevés. Amúgy pedig sok, mindegyikből külön- külön. Van például a fiúnak egy hatalmas pókja. Ettől mindenki frászt kap. Ez a poén egyszer elmegy, kétszer maximum. No de hússzor? A hangerő is túlméretezett. A színészek végigordítozzák a jeleneteket, plusz magyar szinkron. A jó kép úgyszintén kevés. Mondok példát egy ilyenre. A film elején ez az indián gyerek még a vadonban sétafikái, s meglátja, hogy a közelében egy rakéta a magasba emelkedik. Fogja az íját, s rálő. Mire a rakéta felrobban. Merthogy éppen letért pályájáról, s a földi irányítóközpontból megsemmisítették. A kis indián ezt nem tudja. Diadalordításban tör ki. A jelenet talán harminc másodperc. Villámgyors montázs. Humor! És filozófia. Elmélázhatunk azon, hogyan is viszonyul egymáshoz a nyíl és a rakéta. A többi csak egy átlagos film. Manapság mégis sikerre számíthat. Csupán Franciaországban hét és fél millióan látták. Nagy Imre
