Új Dunántúli Napló, 1996. június (7. évfolyam, 148-177. szám)
1996-06-05 / 152. szám
8 Dünántúli Napló Honismeret 1996. június 5., szerda Kardos Kálmán Nyolcvan éve 1916. június 1- jén Baranya megye egyik legkiválóbb fia hunyta le a szemét a hidasi ősi kúriában. Kardos Kálmán temetésére, Hidasra június 3-án a megye valameny- nyi településéről eljöttek. Vaszkai és Kardosfal vai Kardos Kálmán 1839-ben született Hidason. Apja vármegyei alispán, édesanyja Landgráf Sarolta német bárónő. Pécsett és Budapesten járt gimnáziumba. Már 16 éves korában leérettségizett a kegyesrendieknél. Az egyetemet Budapesten és Bécsben végezte. Ügyvéd lett, de rövid ideig működött, mert a vármegyénél, mint II. aljegyző kezdte a hivataloskodást. Ezt az 'állását aztán külföldi tanulmányai miatt lemondta. Hidasi birtokán gazdálkodott, amikor a pécsváradiak az 1865-ös választáson országgyűlési képviselőnek választották. A parlamentben, mint kiváló szónok keltett feltűnést, aki a kiegyezési vitákba kapcsolódott be. A pécsváradiak nagyon szerették, csak „unser Kál- mán”-nak nevezték. A kiegyezés után a király „aranysarkantyús” vitézzé avatta. 1868-ban a mohácsi járás főszolgabírója, majd 1872-ben mind a mohácsi, mind a pécsváradi választókerület képviselőiévé választotta. Az 1881. évi választásokon ismét a pécsváradi kerület képviselője. Ebben az időben jelentős munkát végzett a tanügyi bizottságban. Nagy része volt a középiskolai törvényjavaslat előkészítésében. A következő választási ciklusban ismét képviselő, akit a mohács-vidéki dunai töltések kormánybiztosává neveztek ki. 1887. március 3-án Perczel Miklós után a megye és Pécs város főispánja. Főispánsága alatt Pécsett vármegyei árvaházat építtetett, Mohácson közkórházat, melyet Szily László alispán nevéről, László-köz- kórháznak neveztek el. Horváth Károly festőművésszel megfestette Perényiné Kanizsai Dorottyát. Az olajfestményen a nagyasszony a mohácsi csatatéren elesetteket szedeti össze. Ez volt a vármegye milleniumi alkotása. Iskolák, színházak, laktanyák, szobrok épültek főispánsága idején. 1896-ban leköszönt főispáni állásáról és ismét a pécsváradiak képviselője. Két évvel később az országgyűlés alelnöke lett. Ezt a tisztét nem viselte sokáig, elhagyta a hírhedtté vált parlamenti obstrukció miatt. Nem szerette a sok üres handa- bandázást, amit az ellenzék végzett az országgyűléseken. Hidasi birtokaira vonult vissza. Halála előtt 2 évvel a király valóságos, belső titkos tanácsosává nevezték ki. Perics Péter Három nemzetiségnek ad otthont a dombok között megbúvó Magyarsarlós FOTÓ: laufer l. Honismeret - hazaszeretet Fehér István: A soknemzetiségű Baranya a 20. században Tanári pályafutásom emlékei közé tartozik a „Ki tud többet a Szovjetunióról” címen meghirdetett, és nagy anyagi ráfordításokkal lebonyolított verseny. Nem szégyellem, de tanítványaim ebben a vetélkedőben sosem vettek részt. Talán azért sem, mert az ilyen irányban érdeklődőkkel kis házi vetélkedőket tartottam (nem nyilvánosan) „Ki tud többet Magyarországról” címen. Nem is kaptam sohasem dicséretet ilyetén versenyszervezésemért. Ezek az eretnek gondolatok támadtak fel bennem, amikor először olvastam Fehér Istvánnak - a JPTE nyug. egyetemi tanárának - a Pannon Könyvek sorozatban az elmúlt hetekben megjelent könyvét. Száz évvel ezelőtt Várady Ferenc szerkesztésében jelent meg a mai napig forrásként is felhasználható Baranya múltja és jelene c. monográfia. Ezt a kiváló munkát többen írták és felölelte a megye életének szinte minden területét. A széleskörű szerkesztőgárda munkája éppen ezért nem is lehet egységes, és benne a szigorúan vett történeti, földrajzi, néprajzi elemzés vegyül szép- irodalmi jellegű munkákkal. De még ma is igen jelentős mű ez, amelyet sajnos nem nagyon használnak fel az iskolai oktatásban és az idegenforgalomban. E nagy mű megjelenése óta egy évszázad telt el, amely évszázad hazánk és benne megyénk történetének, népünk létének is jelentős változásait eredményezték. Igazi, mély hazaszeretet nincs szülőföldismeret, honismeret, lakóhelyismeret nélkül - vallja velem együtt az egyébként is földim, Fehér István. Mindketten Tolnából indultunk, de életünk jelentős részét - magam annak háromnegyedét - Baranyában éltük. így az elmúlt évszázad történetének jelentős részét magam is átéltem, illetve olyanoktól tudok róla, akik annak tevőleges résztvevői voltak. Ezért is olvastam igen nagy érdeklődéssel ezt a hatalmas munkát. A szerző munkájához sokezer szerző sokezer művét használta fel. Már maga ennek a hatalmas, Baranya megyei vonatkozású munkának összeállítása, összegyűjtése is hatalmas segítség a jövő kutatói számára. Bemutatja a Milié- nium utáni, a századfordulókori magyar történelembe ágyazva megyénk politikai, gazdasági, társadalmi életét. Alapos forrásanyaggal tárgyalja az I. világháború és az azt követő eseményeket. Ebben Baranya és Pécs szerb megszállásának történetét bemutatva a felmerült annexiós terveket is, amelyek aztán újra napirendre kerülnek 1945 után. Ez utóbbiról - sajnos - még nem sokat tud a közvélemény, illetve arról az elmúlt évtizedek történészei is politikai okokból hallgattak. Nagy érdeme a szerzőnek az a tény, hogy olyan eseményeket is tárgyal és elemez, amelyek általában hallgatásra voltak ítélve. Ez nem véletlen, hisz - emlékezetem szerint - a szerző volt az elsők között olyan kutató, aki a Tolnában, Baranyában kibontakozott és aktívan működött „Hűségmozgalomról” tudományos formában írt tanulmányt, amikor még erről mások hallgattak. A két világháború közötti Baranya történetében már közvetlen emlékeimmel is találkozom. Itt merül fel az a veszély, amely az ún. veterán visszaemlékezésekből fakad, illetve amelyek az elmúlt évtizedekben nagy számban megjelenve ugyancsak történelmietlen, hibás nézeteket rögzítenek még iskolázott emberekben is. Óhatatlanul felmerül bennem a gondolat: amíg gyertyaöntéssel, cipőtalpalás- sal az ahhoz értést bizonyító vizsga nélkül senki sem foglalkozhat, addig az állam életéhez döntő hatáskörrel hozzányúlhat olyan ember is, akinek a történeti tudása ugyancsak hiányos és rossz. Nem lenne jó a közéleti szerepléshez bizonyos alapvető ismeretek tudását megkövetelni? (Ezt egyébként az elmúlt évtizedek pártállama megtette, és gyakran az akkor szerzett ismeretanyaggal élnek ma a hatalmukkal.) Igen alapos és forrásértékű feldolgozást ad a szerző a második világháborút követő időkről. Arról, amelynek helyességét a mai olvasó már sokszor saját ismeretei alapján is ellenőrizheti. A mű címében is utal Baranya megye soknemzetiségű jellegére, és ezzel kapcsolatban a nemzetiségű kérdés ma megint nagyon aktuális problémáira. A majd ötszázoldalas munka a külön kiadást is megérő forrásanyag felsorolása mellett felsorolja az elmúlt évszázad kormányfőit, Baranya és Pécs főispánjait, püspökeit és polgármestereit, és ezzel is jó alapot ad megyénk történetének a következő évszázadban élő kutatói számára. Dr. Rajczi Péter A Széchenyi tér 2. számú ház, ahol valamikor a Központi Kávéház működött fotó: laufer László Híres pécsi vendéglátók A Központi és a Nádor Schaffer Béla volt a pécsi kávéházi élet megteremtője. Ambiciózus üzletember, kiváló szakember, aki megkedveltette a kávéházi miliőt a pécsi hölgytársasággal is. Mikor Bedő Károly, a pécsi kávésok doyen-je, 1885- ben új üzletet nyitott, Schaffer kibérelte a „régi Bedőt”, „s azt átalakítva, meghonosította abban a katonazenekar játékát, mellyel útját egyengette annak, hogy hölgyvilágunk is kezdett kávéházba járni.” Kis idő után az épület tulajdonosával, melyben a kávéház volt, bizonyos nézeteltérése támadt. Schaffer ekkor a Lőwy (Lóránt) palotában saját gusztusa szerint új kávéházat építtetett, s 1888. november 24-én megnyitotta „Központi” kávéházát a Széchenyi tér 2.-ben. (Ma Arany Sas patika.) A kávéház csakhamar fel- virágzott. Ám, nemsokára megjelent a konkurencia is, az Otthon kávéház képében, és a forgalom megcsappant. Schaffer (jó) üzletember volt. Számot vetve lehetőségeivel, az üzleti szempontból előnyösebbnek ígérkező megoldást választotta. 1893-ban, átadva a „Központi” kávéházat Schiller József kávésnak, Eszékre költözött, ahol kibérelte a város tulajdonát képező „Grand Hotel”-t, melyben a színházépület is volt. Majdnem egy évtizedig élt távol, de mindig visszavágyott Pécsre. 1898-ban újabb kávéház nyílt meg, az igen reprezentatív Royal, de Schaffer nem félt a versenytől. Schönherr Mihálynak, a Nádor akkori tulajdonosának fölötte előnyös ajánlatott tett, Frontok közt utazó magyar egyetem Romhányi György domborműve a POTE aulájában (Nowotarsky István alkotása fotó: laufer László Az időpont: 1944 őszetek. Már Szálasi az úr a háborús Magyarországon. A világvége hangulatban aki teheti, menekül, jóformán minden elől, fel- koncolás elől, szovjetek elől, besorozás elől. Be- regffy Károly totális mozgósítást kihirdető rendelete után az összes hadköteles magyar férfiúra helyszínen való fel- koncolás várt volna, amennyiben nem lépett be harcoló alakulathoz. Az egyetemre járó 18-24 éves magyar ifjúságra ez ugyanúgy érvényes volt, mint bárkire. Szerencsére még ezekben az áldatlan hetekben is akadtak, akik - ha nem is pusztán karitatív megfontolásból - belátták, hogy az egyetemista ifjúság pusztulásával az ország jövője végképp odalenne, így szervezték meg elsősorban a medikusok számára az Egyesített Magyar Királyi Orvos- egyetemek „intézményét”, mely befogadott minden menekült státuszú tanárt és diákot - hiszen Kolozsvárról és Debrecenből, és részben Pécsről már elmenekültek az egyetemek - emlékszik vissza az egykori végzős medikus, dr. István Lajos. A nyilas hatalom kicselezése végett megalakították az Egyetemi Zászlóaljat is, melyben medikus és műszaki hallgatók egyaránt voltak, vezetőjükül Csilléry fogorvos professzort nevezték ki miniszteri biztosként. Az Egyesített Orvosegyetemek rektorának pedig Orsós Ferenc, Európa hírű törvény- széki orvosszakértőt választották, aki egyébként a jobboldali kormány elkötelezett híve volt. Nevét a szovjetek által elkövetett katyini mészárlást vizsgáló nemzetközi bizottság tette híressé, melynek - német háttérrel - ő lett az elnöke. Az „értelmiséget. menteni kell” jelszóval hamar határozat született. Hogy hová máshová, mint a végét járó Németországba kell kiszállítani a társaságot, mondván, ott biztonságban lesznek, mivel a csoda- fegyver bevetésével úgyis csak napok kérdése a végső győzelem. A németek készek voltak a magyar professzorokat és diákokat befogadni, a háborús körülmények között is megfelelően ellátni. 1944 decemberében az utolsó vonatok egyikével indult útnak a transzport, egyik fele Breslauba (ma Wroclaw), a másik fele Haliéba. A menekült-vonaton utazott a profeszszorok között Berde Károly, Novák Ernő, Romhányi György (a későbbi pécsi professzor), Méhes Gyula (a későbbi pécsi gyógyszertan professzor). Az ő irányításukkal folyt a németországi „oktatás”. Délelőttönként gyorsított szemináriumokat hallgattak a növendékek, délután kötelező katonai kiképzésen vettek részt. Vándorlások, várakozások, szövetséges légitámadásoktól való rettegés után Halléban a Pénzügyőrség épületében helyezték el magyar transzportot, és itt maradhattak a húsvét utáni amerikai felszabadításig. A front közeledtével a végzős hallgatók a 9. félév után abszo- lútoriumot tehettek, és ott helyben kiállították számukra az orvosi diplomát - más kérdés, hogy ezt a háború végeztével itthon nem fogadták el, és a Németországban „végzettek” számára egy plusz büntető félévet írtak elő, amit csak az 1946/47-es tanévben tudtak a legtöbben elvégezni. Az amerikaiak bevonulásával befejeződött az Egyesített Orvosegyetemek rövid története, hiszen a tartalékos orvostiszti képzésben részesült hallgatókat egytől egyig csapathoz vezényelték, és ezután már mindenki a maga kálváriáját járta, míg hazatérhetett - sajnos, nem mindenki térhetett haza. A csoport akkori tagjai végül is úgy emlékeznek vissza a hallei akcióra, hogy a sok törődés, szenvedés ellenére teljesítette feladatát, ami - az akkori hivatalos retorikától merőben eltérő szellemben - valóban nemzetmentőnek bizonyult, ha csak kicsiben is. M. K. ám a szakállas öregúr nem volt éppen a kezdeményezések embere - nem fogadta el azt. Schaffer nem adta fel terveit. „Schönherr halála után az örökösöket rávette, hogy a régi Nádort bontsák le és a helyére egy modem szállót, éttermet, kávéházat építsenek. És fölépült a díszes, nagy szálló, melyet megkedvelt a közönség. A magas bérösszeget azonban mégis a szálló élénk forgalma hozta meg Schaffer számára, aki kitünően vezette az üzletet. Évről-évre eljárt Karlsbadba, hogy egészségét megfelelően karbantartsa. Huszonöt éven át (1904-ig!) egyetlen kúrát sem mulasztott el. Ki tudja miért, 1905-ben nem ment el Karlsbadba ... „Talán ennek tudható be, hogy néhány nap előtt súlyos bélbaj lepte meg, úgy, hogy el kellett szállítani a városi kórházba, ahol műtétet végeztek rajta ..Sajnos már ez sem segített. Schaffer J. Béla 60. életévében. Szinte az egész város gyászolta, aki egy életen át „ ... jótékony ember is volt és mindenkor szívesen segített a szűkölködőkön ...” A sajtó Schaffer érdemeinek hangsúlyozása mellett rámutatott, még egy öntudatos lokálpatrióta számára sem volt „könnyen emészthető” a századforduló vendéglátásának talán legjellegzetesebb „tünete”, a kávéházi élet „mindent elsöprő”, gyors megélénkülése. „Vitatkozni lehetne afölött, vajon előnye-e egy városnak, ha fejlett és nagyarányú kávéházi élete van. Bizonyos dolog, hogy nincsen vidéki város, melynek annyi és oly szép kávéházai lennének, mint Pécsnek, és ez annak az embernek érdeme, aki ma (1905. december 17-én!) ebéd után a városi kórházban, a rajta végzett műtét után meghalt.” Kovács Lajos
