Új Dunántúli Napló, 1996. május (7. évfolyam, 119-147. szám)
1996-05-04 / 121. szám
1996. május 4., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 Hol volt, hol nem volt A mesebeli házak elfogynak és újjászületnek- Jól emlékszem, az elsó' házat akkor csináltam, amikor az utcánkba bevezették a gázt. Közös munka volt, mindenki ásta az árkot, mint egy faluban vagy kisvárosban. Az agyagot felko- rongoztam vázának, de aztán nyílásokat vágtam az oldalán: ablakokat, ajtókat. Tetőt rá, és az ablakokba figurákat. Ez az első' ház ma is megvan. Aztán csináltam kisebbeket, nagyobbakat, összeállítottam egy kisváros főterét: polgárházak, iskola, posta, bank, hivatalok. Bokrok, fák, emberek, kutyák. Elkezdtem magamnak - lett belőle egy kiállítás Balatonfüre- den. Baksa Gyöngyinél vagyunk Pécsett, a Nagyszkókóban, egy valamikori présházból átalakított műteremben, ahol ezek a házak születnek. Mesevilágot idéznek a nevenincs város házacskái, figurái, és történeteket, eseményeket mondanak el: cirkusz érkezik a főtérre, bankrablók menekülnek a mellékutcában.- Honnan a vonzódása a színes, meseszeréi történetekhez?- A nagyanyám pozsonyi nagypolgári családból származott, és „hol volt, hol nem volt”, sokat mesélt nekem a századforduló éveiről: a házakról, a divatról, szokásokról. A család az Erzsébet Tudomány- egyetemmel került ide Pécsre. Igen élénken él bennem a színes, eleven, századfordulós világ: amikor már felnőttként Pozsonyban jártam, ráismerni véltem fantáziaképeimre.- És honnan való indíttatása a kerámiához?-Az egész család fúró-faragó kézműves volt. Zalai őseim kályhások: a népművészetet, a zalai-vasi kerámiahagyományokat innen ismerem. Baksa Gyöngyi kiállítási prospektusai a legfontosabb életrajzi adatok között felsorolják, hogy tanulmányait a pécsi művészeti gimnáziumban végezte, mesterei Rétfalvi Sándor és Fürtös György voltak. A kritikák a mesevilág iránti vonzódást, a szelíd humort és iróniát említik.- Az agyag a legcsodálatosabb nyersanyag: nincs tárgy, amit ne lehetne megcsinálni belőle. A találékonyságon és a mesterségbeli tudáson múlik minden. Azon kívül: örök. Ha egyszer valamit megcsinálunk, évezredekig megmarad. Ha belegondolunk, hogy milyen felelősség. .. Sajnos, úgy tűnik, manapság ebben a szakmában szakmai alapok nélkül is lehet eladható tárgyat létrehozni: valaki nem tud korongozni, nem tud mintázni, mégis keramikusnak vallja magát, szinte a máz és a tűz dolgozik helyette.- A prospektusok színes kerti edényeket, épületdíszeket is említenek.- Hozzátehetem: készítettem díjakat versenyekre, emléktárgyakat családi ünnepségekre.- De a leglátványosabb és legnagyobb sikerú'ek ezek a mesebeli városok voltak a maguk színes történeteikkel.- Egyszer a Bastei, a Bara- nya-Steiermark Baráti Társaság közvetítésével Feldbach- ban rendeztem kiállítást: egy osztrák építész megvette az egész, húsz darabból álló várost. Egy budapesti képcsarnokos kiállítás óta így jönnek a rendelések: kérek tíz postát, tíz iskolát, húsz bankot. A budai Várban az Idea Galéria néhány törzsvásárlója gyűjti a házaimat.-Némely középületen ide- gennyelvú felirat van.- Svédországban, Norvégiában, az NSZK-ban egy-két galéria árulja nevenincs városom házait: a házak elfogynak és újjászületnek.- „A szakma ” mit szól ezekhez a kerámiába oltott sztorikhoz?- Pályatársaim egy része fanyalog. Más része irigykedik. Néhányan - már akik nem hallomásból, hanem látásból is ismerik a cserepeimet - elcsodálkoznak: jé, te ilyet is tudsz? Az utóbbi években elszigetelődtek egymástól a pécsi művészek: nemigen járnak kiállításokra, egymás műtermébe meg végképp nem. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor műteremlátogatásokon, kerti ünnepségeken ismerkedtünk egymás műveivel és véleményével? G. T. Meliorisz Béla: Mint ki évek múltán hányszor lestük izgatottan a madarak ünnepélyes vonulását, ahogy nyugtalanság nélkül és ügyesen ereszkednek egyre mélyebbre a távolság ismeretlen kútjai- ba, délelőtti sétájukon a kispapok tudtak ennyire méltóságteljesek lenni, néha közéjük képzeltem magam, kék reverendásan, s vártam, hogy megszólaljanak a székesegyház harangjai, mint ódon könyvtárszobák némaságában a féltett órák, de nem könnyű mindezt hitelesen rekonstruálni, pedig igyekszem a szavak pontos megválasztásával törekedni az emlékké lett élmények hangulatának felidézésére, bár bizonyára lehetetlen feladatra vállalkozom, partra vont ladikok között hancúroztunk, a helyenként vadszőlővel befuttatott sikátorok vagy a mozgalmas pályaudvarok titkaival ismerkedtünk, mert csak délután kellett iskolába menni, ha költőien, mondjuk, metaforikusán fogalmaznék, azt mondhatnám, hogy a kíváncsiság varázslatos ösvényeit jártuk, tehát utólag sem gondolhatom, hogy kopott fényű hétköznapokat éltünk volna, hajtott bennünket a felfedezések mámora, bár nehezen vagy egyáltalán nem leltük az összefüggéseket, csak sejtettünk valamit a létezés misztikumából, úgyhogy évek teltek tépelődé- sekkel, s boldog voltam, később talán nyugtalan is, ha nyilvánvaló lett, nemcsak nekem vannak álmaim másokról, hanem másoknak is rólam, s én nagyon őszintén akartam megérteni, látni világosan a dolgokat, de nagyon is bizonytalan vagyok, bölcsebb-e a gyerekkori fényképeit nézegető férfi, mert sokszor nem tudjuk, hogy igaz és tévtanok, szent hitek és családok között vergődünk-e a szemérmetlenül egymásra csúszó időkben, s mint ki évek múltán szülővárosán utazik át, s fojtogatja a némaság, mert bizony panta rhei, ámultam vagy bújtam olykor, mint csínytevések után a bűnbánó gyerek, s hallgattam konokul, s hitettem magam, hogy a nagy csöndben gyarapszik erőm. Tódor János: • • Össztánc Egy-két-há . . . egy-két-há és fordul - pattognak Mária asz- szony rúzsos ajkáról a vezényszavak. A zongora kottatartóján szétnyitva a vasárnapi Népsport. Miska bá’ tövig égett cigarettájáról éppen a fekete-fehér billentyűzetre hullik a hamu. A zongorista ujjai, mint egy-egy folyton ugyanott megakadó lemeztű, a csapatok ösz- szeállításában elmerülve klim- pírozzák az angol-keringőt. A Bösendorfer lakkozott tetején ütött-kopott szovjet gyártmányú Szokol zsebrádió. Akiknek olyan szerencséjük van, hogy partnerükkel éppen a zongora előtt siklanak tova, azok elcsíphetnek valamit az NB I.-es foci meccsekről tudósító „Körkapcsolás” hangfoszlányaiból. Fejét fölemeli, ritmust tartja - ró meg bennünket minduntalan merő rutinból a körömci- pős, karcsú tánctanámő. A kettő - a fölemelt fej meg a ritmus tartása - együtt csak a legritkább esetben jön össze, ezért inkább úgy döntök, hogy jobb az óvatosság, és szememet le nem veszem fekete, hegyes orrú csukámról. Nagy volt a cipő, apámtól kértem e vasárnapi jeles alkalmakra kölcsön, s hiába tömte tele az orrát vattával, csak csúszkáltam benne. A ritmusból történő kizuhanásokat kompenzálandó a kelleténél nagyobbakat lépek, vonszolva magam után partnemőmet. Az etikett, ahogy azt Mária néni a táncórákat megelőző „viselkedési tízpercek”-ben elmagyarázta, tiltja a tánc közbeni beszélgetést. így azután a lány szavak helyett megvetően me- resztgeti rám a szemét, s ahogy a keringő véget ér, leráz magáról, mint kutya a vizet. Első gimnazisták voltunk, s bár az istennek sem ismertük volna be, de legbelül mindany- nyian tudtuk, hogy kizárólag a lányok miatt iratkoztunk be a táncsuliba. Irigykedve bámultuk hát azokat a másodikos fiúkat, akik a táncórák végén partnerükkel távoztak, mi több, hétköznap még randevút is kicsikartak tőlük. Valódi hősnek számítottak a mi szemünkben. Nekünk ugyanis, a dolgok állása szerint, reményünk sem lehetett arra, hogy a tanfolyamot lezáró ünnepélyes össztáncon- a karzaton könnyezve ámuló mamák és papák csodálatára - állandó társnőnk lesz. Persze, azok a lányok, akiket mi igazán szerettünk (volna), nem jártak tánciskolába. Ők harmadikos, negyedikes „menőkkel” igazi, dögös szórakozóhelyeken ropták, ahova minket jószerivel be sem engedtek. A Fanta Villában, a Park presszóban vagy a Zsuptipró- ban (ó, micsoda igéző nevek voltak ezek akkoriban!) egy az egyben játszotta a favorizált fehérvári banda a Beatles, a Cre- edence, az Animals és a többiek zsongító slágereit. A shake járta ezeken a helyeken akkoriban, miközben mi a Táncpalotában a tangóra meg a rumbára idétlen- kedtünk. Két év sem telt el a tánciskola óta, és már mi is bőszen tekertük öröknek hitt barátnőinkkel a Vidámpark Piacénak elkeresztelt aprócska szigetén a shake-t, s egymásba temetkezve érzékenyültünk el a helyi Lennon intonációjától'. Szerelembe estünk, aztán csalódtunk - és kezdtük az egészet élőről. 1968-ban a Zsötem, no meg a Procol Harum Fehérnél is halványabb árnyéka voltak a szenvedély ügyeletes citrompótlói. Nem szerettem a tánciskolát, de ki tudja miért, olykor ma is eszembe jut a Népsportból fra- zirózó bárzongorista, Miska, akitől némi helyezkedés után meg lehetett tudni, hogy hányadik gólját rúgta vagy éppen kapta a Videoton. A szőke, ap- ródfrizurás, szeplős lány, aki mindig, elpirult, amikor rám került a sor, hogy fölkérjem. Aztán az arc és emlék nélküli izzadt leánytenyerek, az izgatottságtól libabőrös vékony karok. Kamasz gyötrelmeink megbocsátó helyszíne: tánciskola! Zemancsek, akivel, ha egymásra néztünk, máris röhögtünk, és Neumann Ede a tövig rágott körmeivel, akit a világból is ki lehetett volna kergetni bizonyos lánynevek talányos fölemlegetésével. Még gimnazisták voltunk, amikor a zongorista meghalt. Érettségi után nem sokkal a szeplős lány egyik barátom felesége lett. A második gyerekkel volt terhes, amikor elváltak. Ma már Zemancsek Zoli is kevesebbet nevet, betegségekkel küszködik, egyik veséjét kivették, s bár az azóta Parmalat SC- vé lett Videotont továbbra is ugyanúgy imádja. Ede viszont, aki négy gyermek komoly atyja, aligha jön zavarba, ha a parlagon hagyott egykori csajokra emlékeztetik. (Legfeljebb engem küld el melegebb éghajlatra, amikor ezt olvassa.) A Zsuptipró sem létezik már, a shake, miként a hosszú haj, rég kiment a divatból, reménytelen szerelmeink pedig remélhetőleg boldog családanyák. Igen, tanárnő, fejünket fölemeljük, s a ritmust is megpróbáljuk tartani, hiszen jól tudjuk, hogy nyakunkon az össztánc ... Mihalik Zsolt: Csevej (Kinek nem ümögje, ne tegye gatyába) Azki nem becsül - pusztán becsmérel: üljön a porba. És játsszék ennen becsével. Ám aki sújtvák tág értelemmel: megáldom érte. Egy pohár habzó, kék végtelennel. A Mecsek Kórus Szlovéniában Április végén Szlovénia máso- ' dik legnagyobb városában, Mariborban nemzetközi kórusversenyt rendeztek. A szigorú nevezési feltételek alapján elmondható, hogy már a szereplési lehetőség elnyerése is dicsőségére válhat a kiválasztott énekkaroknak. A hónapokkal ezelőtt beküldött kórustörténeti és hangzóanyagok, műsortervek alapján - szlovén, osztrák, olasz, észt, valamint litván kórusok mellett - a pécsi Mecsek Kórus is méltónak bizonyult a részvételre. A Nagy Ernő karnagy vezetésével fölkészült énekesek először az úgynevezett kötelező programmal léptek színpadra. Ez két szlovén zeneszerző (a XVI. századi Jacobus Gallus és a XX. századi Marij Kogoj) 1-1 műve volt és egy 1950 után keletkezett magyar mű volt: a pécsiek Kocsár Miklós: Csodafiú szarvas című kórusművét választották. Másnap került sor a szabad program előadására,- ahol a művészi érték és az előadás zenei minősége alapján - a kötelező program értékelését is figyelembe véve - lehetett minősítést kapni. Itt csendült fel Bárdos Lajos, Kocsár Miklós, Mo- hay Miklós és Petrovics Emil egy-egy műve a Mecsek Kórustól. Az öttagú zsűri dán, szlovén, valamint német zenei szaktekintélyei között foglalt helyet a Magyarországról meghívott Mindszenty Zsuzsanna is, az ELTE Női Karának karnagya. A bizottság döntése alapján a Mecsek Kórus elnyerte a Maribor város ezüst diplomáját. A vegyeskari kategória arany minősítésén a litvániai Vilnius „Brevis” kórusa és a szlovéniai Ljubljana „Komomi zbor Ave” nevű énekkara osztozott, magas színvonalú produkciójuk eredményeképpen. A zenekedvelő közönség másnap újra élvezhette a meghívott kórusok - ezúttal folklór kategóriában meghirdetett - műsorát. Alkalom nyílt minden résztvevő nemzet népzenéjének legjobb, a kórus által leginkább kedvelt feldolgozásainak színes bemutatására. A pécsiek ezúttal az erdélyi Bir- talan József, valamint Bárdos Lajos és Kodály Zoltán műveivel léptek fel. Gyöngyösi István Fusch Richard: Rózsadomb, a jó borok és az éjszaka (A. I. L. barátomnak) végeláthatatlan szederjes arcokra gondolok, borgőzös leheletek csapodár adomáira, s arra, tegnap még együtt voltunk, testvér, ittam szavaidat s hozzá a jó bort, koccintottunk az elmúlt évszázadokra s megmosolyogtuk néha a rég holt, bohém ősöket, szelíden, gyűjtöttük a pillanatokat, mint lelkünk széles memoárját, s hogy gazdagodtunk, tudtuk, szegényebbek leszünk egyre, szemünket nemsokára a hályog is elfedi, s a halálnál is rosszabb hosszú agónia várhat reánk, belefásultság és felszínes mosolyok, emberek, kik a nektárt vizespohárból vedelik és közben hunyorognak egymásra, most leszegett fejjel rád gondolok, testvér, komoran markolom hajam, térdeim remegnek. egyedül érzem magam. „Az agyag a legcsodálatosabb nyersanyag” fotó: Tóth
