Új Dunántúli Napló, 1996. április (7. évfolyam, 90-118. szám)
1996-04-03 / 92. szám
1996. április 3., szerda Oktatás - Kultúra EflinántúH Napló 13 Olvasó középkorunk (2.) Baranyában kezdődött Mi baranyaiak joggal lehetünk büszkék arra, hogy az európai értelemben vett könyv hazai jelenlétének időben első bizonyítékát első püspökünknek, Boni- pertusnak köszönhetjük. Ő volt az, akinek a kérésére Fulbert de Chartres püspök 1008-ban elküldi egyik Priscianusát, vagyis a latin nyelvtanulás népszerű „kézikönyvének” egy példányát, feltehetőleg a székesegyházi iskola számára. S minthogy - 1996-ban - nem csupán a honfoglalás millecentenáriu- mát, de a hazai iskolázás elindulásának milleneumát is ünnepeljük, érdemes megjegyezni: ma aligha lehetnénk bizonyosak abban, hogy a 996- ban alapított pannonhalmi bencés apátság falai közt már az alapítással egyidőben elindult valamiféle iskolázás, ha Boldog Mór pécsi püspök nem tudatja velünk, hogy „puer scholaris” volt Szent Márton hegyén. Tudván, hogy az európai könyvkultúra történetében oly nagy szerepet játszó bencéseknek Pannonhalmán „mindösz- sze” 80 kódexük volt 1083-ban, méginkább értékelnünk kell azt a tényt, hogy középkorunk korai stádiumában már 35 könyvet birtokolhatott a pécsváradi bencés apátság. Első köynvtáraink természetesen még nem hasonlíthatók, méreteiket tekintve sem, a mai könyvtárakhoz. A gyűjteményt, példának okáért a székesegyházi (káptalani) könyvtárakban egy-egy művészi kivitelű, jól zárható láda is befogadta a főhajó vagy valamelyik mellékhajó keleti végében, de szokásos volt kivált a szerkönyvek sekrestyében (kincstárban), kápolnában való elhelyezése. A gótika korában már egyre több helyen építettek önálló, többnyire a templom belső teréhez kápolnaszerűen csatlakozó könyvtárakat. Az iskolázás fejlődése ugyanis egyre több könyv beszerzését tette szükségessé. Nem véletlen, hogy ekkoriban terjedt el a könyvek le- láncolásának szokása, amikor a könyvtár legértékesebb és leggyakrabban használt darabjait megfelelő „mozgatási szabadságot” biztosító lánccal rögzítették a polchoz vagy az olvasópulthoz. Egy idevonatkozó pécsi „illetőségű” adat 1620- ból: Az egyházmegyéjét ekkoriban csupán „távirányítani” képes Dallos Miklós pécsi püspök, helyi informátorok közlése alapján feljegyzi, hogy a török által birtokolt székesegyházban nem csupán az oltárok érintetlenek, de „a graduálés és anti- fonás könyvek” is a helyükön vannak, „kis lánccal a falhoz erősítve". Csupán a szerkönyvek „könyvtára” vonatkozik a fenti utalás? Meglehet. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy Evlia Cselebi, aki 23 évvel később, 1663-ban látogatott el városunkba, ugyancsak megemlékezik a székesegyház könyvtáráról, amelyben „most” hadiszereket tárolnak a törökök. Evlia szerint ennek a „szertárnak és a dzsámi kapujának kulcsai mind a parancsnok aga kezében vannak”. Érdekes, hogy a török szerző a könyvtárat „okolja” azért, hogy a nagy pécsi dzsámi „mihráb felőli oldala”, vagyis a szentély, olyan magasan helyezkedik el, hogy oda „negyven kőlépcsőn kell felmenni”. Következésképp a legvalószínűbb feltételezés, hogy az altemplomban, mely tulajdonképpen kápolna, volt ez a könyvtár. Nem lehetetlen, hogy még Handó György, a székeskáptalan prépostja (1465-1478), helyezte el itt követjárásai során Itáliában gyarapítód könyvtárát. Firenzei könyvkereskedője, tudjuk, arról is megemlékezik, hogy Handó „e könyvtár fölé egy papot rendelt jó jövedelemmel, hogy gondozza a könyveket, és a könyvtárat mindennap kinyissa és becsukja”. Amióta kiváló helytörténészünk, Petrovich Ede kimutatta, hogy a Zsolnay-múzeum épületének elődje a nagypréposti ház volt a középkorban, ide, a mai Káptalan utca elejére szokás helyezni Handó György prépost nevezetes könyvtárát. Útikönyveink is rendre megemlékeznek az itteni „nyilvános könyvtárról”. Pedig az idézett firenzei forrás csak annyit mond, hogy Handó, „abban az egyházban, ahol prépost volt” kápolnát alapított és „egy igen szép könyvtárat is berendezett” minden tudományszak műveiből, s egyszersmind gondoskodott olyan könyvekről is, „amelyek egy templomban szükségesek”. Jóllehet az olyan - itáliai ta- nultságú - főpapok, mint Handó György prépost vagy püspöke, III. János (Janus Pannonius) másképp viszonyultak könyvhöz, könyvtárhoz mint azok, akiknek nem adatott meg ugyanez a lehetőség, valószínű, hogy könyvvásárlásaikkal mindenekelőtt „egyházuk” könyvtárát gyarapították. Ekkor már bizonyára Pécsett is szervezetileg önállósult schola maior „tagozattal” rendelkezik ez az iskola. Mindenesetre nem lehetett méltatlan az első magyar egyetem városához, ha még Istvánffy Miklós 1622-ben megjelent műve és Evlia Cselebi „útleírása” is idézik emlékét. A könyvgyűjtő, de ezzel nem csupán önmagát gazdagító Janus Pannonius emlékét pedig alábbi, Geleotto Marzióhoz írott sorai: „Én könyveimnek nem birtokosa akarok lenni, hanem használója; - és inkább tudom a magaméinak, sajátjaim híján, a nálam lévő kölcsön kért vagy elkunyerált könyveket, mert őket legalább használhatom, amazokból viszont annyi a hasznom, mint a nemlétezőkből. ” Boda Miklós „Harangjáték”. Iniciálé a pécsi Püspöki Könyvtár Bibliájából (XIV. sz.). Történelmi morzsák I mmár másodszor köszönthette a Magyar-Flamand Együttműködési és Kulturális Egyesület Pécs városából azokat az érdeklődőket, barátokat, akik az elmúlt hétfő este ellátogattak a Nemzetközi Angol Központ nagytermébe, ahol az Egyesület által szervezett „Kávéházi beszélgetések” című sorozat estjére került sor „Történelmi morzsák a magyar-fla- mand közös múltból” címmel. Olyan, havonta jelentkező hiánypótló együttléteket, esti beszélgetéseket tervez az Egyesület, amelyek Pécs társadalmi és közéletéből jelenleg még hiányoznak: az ember kevergeti a kávéját, szürcsöli a teáját s közben előadást hallgat, a tudomány neves szakértőivel cseveg „kávéházi környezetben.” A személyes kapcsolatok alapján lassan egy éve létrehozott kis társaság fő célkitűzése a Belgiumban, annak is fla- mand nyelvterületén megtapasztalt civil társadalmi szervezetekhez hasonlók magyarországi létrehozása. Ehhez persze ismerni kell a flamand kultúrát, történelmet, Belgium jelenkori társadalmi - politikai életét, a flamand életszemléletet. Ezért szervez Egyesületünk csereuta- kat, kölcsönös családlátogatásokat, és a hétfő estihez hasonló népszerűsítő előadásokat. A hétfő esti kávézás szellemi csemegéje ezúttal Belgium történelme volt. Dr. Majoros István történész a XIX. századi belga fejlődés számunkra is példát adó mozzanataiba vezette be a hallgatóságot: a kis népnek a magyarokhoz hasonlóan későn kivívott függetlensége mellett a gazdasági fejlődése, a nagyhatalmak közötti lavírozása az európai kis nemzetek számára is modell értékű lehetett, bár épp a nagyhatalmi keretek és érdekek Belgium esetében egészen másképpen alakultak, mint egy kelet-közép-európai kis ország vonatkozásában. Az est második felében dr. Majdán János emberközelbe hozott történelmi eszmefuttatásait hallgathattuk a XIX. század második felének belga-magyar közös vállakózásairól. Megtudhattuk például, hogy az 1849-es tavaszi hadjárat osztrák (cseh) fegyvereknél korszerűbb és gyorsabb tüzelésű „magyar” fegyverei és egy teljes lőszergyár, kalandos úton a belgiumi Liege városából szekereken jutott el honvédeinkhez.. Igazi ínyencségnek számítottak az estén a tanár úrnak Stefánia belga hercegnő (Rudolf trónörökös felesége) népszerűségét taglaló gondolatai, amelyek a magyar kulinária történetén keresztül találtak „morzsákat” a magyar-flamand közös múltból. Érdekes tény az is, hogy a belga vasútvonalak talpfái a Drávavölgyi erdőkből kerültek külhonba, és hogy a kiegyezés utáni magyarországi bankéletben az 1873 évi tőzs- dekrachig a Belga Nemzeti Bank is fontos szerephez jutott. A havonta jelentkező esték témája tehát Belgium, a flamand nép kultúrája, múltja és jelene (Az előző est témája Hi- oronymus Bosch volt. A különc festő életútján dr. Pandur József művészettörténész vezetett végig). A következő előadásra április folyamán kerül sor. Az előadók ezúttal Belgiumból érkeznek, és a belga közélet, a flamand civil szerződések bemutatására vállalkoznak. Sorozatunkat a nyári szünetig újra egy különös flamand festő, századunk egyik szűrrealista alkotójának, Rene Magritte-nek az életművével szeretnénk a zárni. A májusi beszélgetés előadója dr. Aknai Tamás lesz. Az esték ingyenesek, minden érdeklődőt az Új Dunántúli Napló hasábjain is meghirdetett időben szeretettel várunk. Lengvárszky Attila A tudás átadása közös ügyünk fotó: Tóth l. Kocsi László (MSZP) felszólása a Parlamentben Változtatni akarunk a cigányok helyzetén E gyik volt országgyűlési képviselő - ma lehet, hogy ellenzéki lenne - azt mondta: „Európába, de valamennyien!”. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon tisztességes törekvés, amit a mindennapi politikánkban lehetőleg a legteljesebb mértékig és a legnagyobb következetességgel kell megkísérelnünk. Azt gondolom, hogy azok a jelenségek, amelyek sajnos koncentráltan együtt járnak a koncentráltan jelen lévő cigánysággal, olyan világot teremtenek, amely nem Európára emlékeztet. Látom magam is Pécsett azokat a viszonyokat, amelyek közt élnek, illetve azt tudom mondani, hogy olyan választókerületben vagyok képviselő, amit többek közt olyan települések jellemeznek mint Alsószent- márton, Gilvánfa, Piskó - és nem folytatom, mert itt nemcsak a munkanélküliség, nemcsak a szegénység, a nyomor és a lecsúszottság jellemez, hanem sajnos az is, hogy maga a nyomor az, ami a bűnt, vagy a törvénytelenséget elnézi vagy legitimálja. Amikor azt mondjuk, hogy Európába, az azt jelenti, hogy képesnek kell lennünk arra, hogy azt a cigány etnikumot vagy kisebbséget, amely szociálisan, társadalmilag térben is megfogható módon leszakadt a magyar társadalomról, a magyar nemzetről, megkíséreljük visszaemelni. Szükség van egy nem paternalista, de talán olyan fejlesztő állami magatartásra, amely ezt következetesen, programszerűen megkísérli. Jónak látom azt, hogyha önkormányzatok megpróbálnak speciális lakásprogramoknak érvényt szerezni, akár az első lakáshoz jutás megteremtése érdekében, akár más szempontból, azzal egyben munkaalkalmat is teremtenek. Nagyon sok értelmes kísérlet van arra, hogy szociális, foglalkoztatási, oktatási programokat finanszírozzanak helyileg közösen a kisebbségi önkormányzatokkal. De a forrás a feladathoz képest, és talán az igyekezethez képest is rendkívül csekély. Kisebbségi törvény a kulturális autonómia alapján áll, és így hozta létre azokat az intézményeket, finanszírozási rendszert, forrásokat, amelyeket működtet. Ugyanakkor maga a cigányság többet, mást vár az önkormányzatoktól, mint pusztán kulturális tevékenységet. Ennek azonban a források szűkössége és a cselekvési korlátok miatt nem tud eleget tenni. Ebből származhat persze belső legitimációs gyengeség, és származhatnak viták. Ugyanazokért a forrásokért indulnak kisebbségi önkormányzatok és kisebbségi egyesületek. Ebből kifolyólag azok a villongások, amik helyileg ma még megtalálhatók, talán ki sem küszöbölhetők a mai feltétel- rendszerben. Néhány dolog feltétlenül rendezésre vár. Az egyik, hogy a középszint dolgát helyre tegyük, azt a szintet, ami a települési és az országos között van. A másik a finanszírozás kérdése. Nem megengedhető hosszú távon, hogy a kisebbségi civil szervezetek és az önkormányzatok ugyanazokért a forrásokért versenyezve kerüljenek szembe. A harmadik: tisztába kell tenni jogilag, és a feladat- elhatárolást és a munkamegosztást a települési önkormányzat és a kisebbségi ön- kormányzat között. Végül módot kell találnunk arra, hogy a decentralizált pénzeszközök felett rendelkező megyei, vagy a terület- fejlesztési törvényben életre hívott testületek és szervezetek összetételében, működésében biztosíthassuk a cigány kisebbség képviseletét. S zóba került a Gandhi Gimnázium. Ez egy nagyszerű dolog. Probléma, hogy csak egy van belőle, de az is, ha akár az országos nyilvánosság előtt vagy a sajtóban pozitívabb kép él azokról feltételekről, amelyek közt működik, mint ami a valóságban van. Ez az intézmény tulajdonképpen egy irodaépület átalakításával jött létre. Egy kollégium, amely rendelkezik közösségi vagy oktatási helyiségekkel, detia a jövő évig nem rendezhető az intézménynek a bővítése, ami sajnos pénzigényes, akkor nehezen lesz elhelyezhető az a sok cigány fiatal, aki oda jelentkezik. S nagyon jó, hogy jelentkezik, hiszen ez az intézmény tette lehetővé azt, hogy abban a térségben két- és félszeresére nőjön a cigány fiataloknak a száma, akik érettségit adó középfokú oktatásban vehetnek részt. Ma az a helyzet, hogyha egy cigányember munkát vállal, akkor a munkából a rosz- szabb jut neki, ha jövedelméről beszélünk, akkor a jövedelemből a kevesebb jut neki, és hogyha a lakáskörülményekről szólunk, abból is a rosz- szabb jut neki. Ezen változtatni akarunk. Ott kellene megfognunk a dolgot, hogy a tudás és az iskola, amit adni tudunk neki, ne legyen csekélyebb értékű, mint amit másnak adunk ebben az országban. > > A „Pécsi Messale” (Velence, 1499).
