Új Dunántúli Napló, 1996. április (7. évfolyam, 90-118. szám)
1996-04-19 / 107. szám
6 Dünántúli Napló Politikai Vitafórum 1996. április 19., péntek Mit nyerhet a magyar jobboldal? Demokratikus berendezkedésű országokban általános gyakorlat, hogy az egyes politikai pártok parlamenti ciklusonként váltják egymást a hatalom gyakorlásában. Ez a „politikai váltógazdálkodásnak” is nevezett szisztéma országonként eltérő sajátosságokkal, de általában jól bejáratott szövetségi politika alapján működik. Hazánkban is úgy tűnt - egy darabig hogy a politikai váltások lényegében a többpártrendszer keretei között választási ciklusonként reális lehetőségként lebegnek előttünk. Ilyen lehetőség fennállna a magyar jobboldal előtt is, mint a korszerű konzervatív és keresztény értékek felvonultatója előtt, abban az esetben, ha ezek a pártok az egységet és a közös értékeket keresnék egymásban, s nem azt, ami elválaszt - mi több gyűlöletet kelthet - köztük. Azt világosan láthatja a politika iránt érdeklődő közvélemény, hogy a mai magyar politikai struktúrában lehetetlen egyetlen pártnak - főleg ha még támogatói körét be is szűkíti - kormányképes többséget szereznie. (A baloldal megszerzett többségével sem vállalta egyedül a kormányzati felelősséget.) A magyar jobboldal jelenlegi állapota, az utóbbi hónapok történései nem azt az előremutató politikai fejlődést mutatják, amely kívánatos volna egy demokratikus társadalomban. A felaprózottság, a szövetségi politika hiánya, a különválások és egyes pártokon belüli ellentétek hol nyílt, hol burkoltabb kitörései mind aggasztó jelenségek. Ezekhez társulva még egyesek részéről a demagóg szólamok, a felfu- valkodottság komolytalan színben tüntetheti fel az egész jobboldalt és annak értékeit is. Mit veszíthet egy ilyen magyar jobboldal? Nem a hatalmat, nem pozíciókat, hanem azt a reményt, mely a választópolgárok jelentős részében él, valamint annak a „politikai váltógazdálkodásnak” a realitását, mely szükséges és értelmet ad a többpártrendszer demokratizmusának. „Csak” olyan értékeket veszíthetünk el, melyekre mindenkinek igénye van e hazában. Még a baloldalnak is, hiszen az értékek széles tárházában az álláspontok, nézetek sokfélesége, sokszínűsége alakítja, formálja a NAGY POLITIKÁT. Lehet, hogy nem is a jobboldaliság, netalán baloldaliság a lényeg, hanem sokkal inkább a tisztesség, az őszinte hang, az igaz nyílt beszéd és tett. Ebben kellene valamit felmutatni, és javítani a politika (úgy általában) társadalmi presztízsét, bármelyik oldalon is áll egy párt vagy politikus. Addig azonban amíg az a fontos, hogy ki hány „centiméterrel” áll jobbra, avagy balra egy elképzelt „eszményi” ponttól, s nem az egység a sokféleségben alapú összehangolt távlati célokat szolgáló szövetségi politika vezérel bennünket, a jobboldal csak veszíthet erejéből és hiteléből is. Ezáltal az egész magyar belpolitika is sekélyesebb, szegényebb lesz, s a jobboldal egyes politikai értékeket és érdekeket kevéssé eredményesen lesz képes kifejezni, reprezentálni. A másik oldalról vizsgálva, mit nyerhet a magyar jobboldal? Amennyiben józanul politizál, bizalmat, számos szövetségest és az egységben rejlő nemzetmentő erőt, a választók számára demokratikus alternatívát a politikai palettán. Erre is volt példa a közelmúltban. (Időközi polgár- mester választások.) Talán még nem késő, hogy átgondolva a számos területen ma még meghatározó politikai leépülés következményeit, a nemzeti és a keresztény jobboldal stílus- és szemléletváltásával megmutassál értékeit, s a jelenlegi kormányzattal szembeni valós alternatíváit. Hídvégi Péter KDNP Pécs városi Vezetőség vezetőségi tag Mit akar a Magyar Demokrata Fórum? Jól működő szociális piacgazdaságot! A piacgazdaság kibontakozásának feltételeit az MDF vezette kormány irányításával teremtettük meg. Az Antall-Bo- ross kormány a rendszerváltozás négy esztendeje alatt a súlyos gazdasági válságban lévő, hatalmas adósságállománnyal terhelt, a világgazdaságból jórészt kiszakított, elavult szerkezetű „szocialista” népgazdaság helyébe egy mélypontján túljutott és a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe illeszkedő, növekedésnek indult piacgazdasági típusú nemzetgazdaságot hozott létre. Küzdött a még megoldásra váró szerkezeti gondokkal, az öröklött tőkehiánnyal, a több évtizedes infrastrukturális elmaradottsággal. Az Antall-Boross kormány eredményei közé tartozik, hogy 1994-ben a magángazdaság már a GDP több mint 60%-át termelte. Az állami tulajdon mintegy felét magánosították, több mint egymillió egyéni és társasvállalkozás működött az országban. Ismét magánkézbe került a termőföld túlnyomó része, és így a gazdák szabadon dönthettek, hogy egyénileg gazdálkodnak, vagy szövetkeznek. Kialakult a szabadpiaci intézményi és jogrend, a szabad külkereskedelem, elérhető közelségbe került a konvertibilis nemzeti valuta megteremtésének lehetősége. Mindehhez határozott szociális érzékenység és ennek megfelelő szociálpolitika, társadalmi stabilitás, kiszámíthatóság járult. Erre az időre esett néhány, a rendszerváltozás folyamatát nehezítő, váratlan és súlyos probléma megjelenése, így a volt szocialista országok válsága, a Szovjetunió szétesése, a balkáni háború kitörése és a világgazdaság mély recessziója. A gazdasági növekedés jelei mindezek ellenére 1993-ban jelentkeztek, 1994-ben pedig már 3%-os növekedést ért el a gazdaság a reálbérek növekedése mellett. Az infláció 18%-ra mérséklődött, a munkanélküliség csökkent. Gondot jelentett, ezért a kormány napirendjén volt a növekvő költségvetési hiány és a külkereskedelmi deficit. Az egyensúly javítása a következő ciklus feladata lett volna. A Magyar Demokrata Fórum gazdaságpolitikájával, szociális piacgazdaságot kívánt megteremteni, amelyben a magántulajdon, az egyéni szabadság, a verseny és a szociális biztonság alapvető, egyenrangú értékek. Habjánecz Tibor az MDF Baranya Megyei elnöke Nincs lehetőségünk az előtakarékosságra Kiszolgáltatva A kereskedelem - mint nagylétszámú és túlnyomó többségében nőket foglalkoztató ágazat - különösen érzékeny helyzete miatt érdemes a döntéshozók figyelmébe. Az egyébként is nagymértékű szellemi és fizikai igény- bevételnek kitett munkavállalók munkaideje a gazdasági átalakulás következményeként rendkívüli mértékben megnövekedett. Általánossá vált a fekete túlmunka, felhalmozódott a ki nem adott heti pihenőnapok, szabadnapok száma. Az önvédelmi képesség elvesztésének a kiszolgáltatottságnak ez a megnyilvánulása egyben azt is jelenti, hogy a kereskedelmi alkalmazottak leg- érintettebb generációi 55 éves korukra több évet „előre ledolgoznak” a rájuk kiszabott emelésből. Ugyanakkor esély sem látszik arra, hogy a nyugdíjkorhatár emelésével párhuzamosan, az optimális létszám foglalkoztatásával, a törvényesség helyreállításával általánossá válik a napi 8 órás munkaidő. A kereskedelem rendkívül alacsony bérei, a meg nem fizetett túlmunka, a különféle bérhelyettesítő megoldások alkalmazása kétszeresen sújtja a munkavállalókat. Jelenleg a napi megélhetés van veszélyben, később a nyugdíj összege lesz alacsony, miközben nincs lehetőség az előtakarékoskodásra sem. A kereskedelem sajátossága az állandó mozgás, az átalakulás, a vállalkozások, vagy tevékenységek megszűnése, újak indulása. Mindez nagy munkaerőmozgással jár, amelyben a legveszélyeztetettebb az idősebb korosztály. A változások során a nyugdíj előtt állókat kiszorítják az olcsóbb bérűek, a részmunkaidőt vállalók. Elhelyezkedési esélyeik folyamatosan romlanak, de nyugdíjkorhatáruk távolodik, a kilátásba helyezett csökkentett nyugdíj tartalékok hiányában nem biztosítja számukra a megélhetést. A Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete felajánlja együttműködését a társadalom minden szociálisan érzékeny tényezőjének: közösen érjük el, hogy a kereskedelemben a törvényes munkaidő betartásával, a végzett munka ellenértékének - bérként történő - megfizetésével és mindezzel együtt az optimális foglalkoztatott létszám elérésével, valamint a fekete kereskedelem visszaszorításával ugrásszerűen növekedjenek a társadalombiztosítás mai bevételei és így akár a nyugdíjkorhatár emelése nélkül javulhat a mai és későbbi nyugdíjasok helyzete. Bácsván Aranka Gondolatok a nyugdíjreformról Nemrég olvastuk, hogy a miniszteriális és más országos hatáskörű szervek csatáznak egymással a tervezett nyugdíjreform tárgyában. S miközben folynak a jelenlegi és a potenciális nyugdíjasok bőrére menő re- formretorikai ütközetek, az érintett szaktárcák megszondázzák a közvéleményt. Kíváncsiak, vajon mit mondanak az emberek a további sorsukat kétségessé tevő központi erőlködéstől. Hát nem sok jót, az biztos. Legtöbben félnek: s úgy tűnik nem alaptalanul. Itt nem arról van szó, hogy az emberek másként vélekednének, ha a változtatást kiagyalók a nyugdíjreform szükségességét, indokoltságát és tétjét közérthetőbben elmagyaráznák, miként azt némelyek feltételezik. Hanem arról, hogy a rendszerváltást követő kormányok iránti bizalom igencsak megkopott. Mert vaknak és gügyének kell lennie annak, aki nem észleli például a mostani hatalomgyakorlók választási ígéretcsomagja üres lózung maradt, hogy amit a funkcionálásuk óta - beharangozott zseniális és alternatíva nélküli - „szakértelmük” birtokában cselekedtek, azt leépülés, tönkremenés kíséri. Bárhová tekintünk, a pusztítás nyomait látjuk, a jövőtlenítés, az ellehetetlenülés lehangoló folyamatát véljük fölismerni. Mindez aligha kecsegtető ajánlólevél a tervezett nyugdíj- reform tárgykörében csinnadrattával kísért hajcihőnek. Az évről évre mind súlyosabb élethelyzetbe kerülő nyugdíjasok és járadékosok ezúttal sem bíznak az olyan nagyvonalú ígéretekben, hogy a reform megvalósulásával járandóságukat illetően kedvezőbb helyzetbe kerülnek, s létviszonyaik javulni fognak. Élnek a gyanúperrel, miszerint az olyan parlament és kormány, mely intézkedéseivel egy egész nép országát és jövőjét sikeresen tönkretette, miért épp a nyugdíjak dolgában tenne olyat, ami a kiszolgáltatottak javát szolgálja. Számos jelét adták ugyanis, hogy ellenérzéssel tekintenek a nyugdíjasokra, s hogy a több milliós nagyságrendjüknél fogva púpot jelentenek a mai országlók hátán, mint olyan „ingyenélők”, akik az ország anyagi javainak jelentős részét felélik. A nyugdíjasok olyan fölöslegesnek tartott terhet jelentenek az újdonsült tőkés államnak, mivel normális szociális ellátást feltételezve nem tud mit kezdeni. Az még különösen bosz- szantja az urakat, hogy a hárommillióra rúgó nyugdíjas döntő többsége a szocialista társadalmi rendszerben végzett munkával szerzett a mostani ellátmányra jogosultságot. Az olyan hatalmi konstellációban, ahol amellett, hogy az alkotmány minden munkaképes korú polgárnak munkához való jogot biztosított, az állam részére a foglalkoztatás kötelezettségét írta elő. Ez által az állampolgárok döntő többsége az öregségi nyugdíjkorhatár elérésével nyugdíjra vált jogosulttá. A tőkés állam igyekszik apasztani a szocializmus efféle - koloncnak tartott - hagyatékát, vagyis gyéríteni a nyugdíjasok sorait. Hiszen megfigyelhető, hogy az évi nyugdíjemelés mértéke jószerével fele az inflációs Polgármester-választás Szigetváron A demokráciában a népnek lehetősége van arra, hogy megválogassa vezetőit. De mi van akkor, ha a népnek egy csoportja - történetesen egy város választásra jogosult lakosságának 78%-a - nem érzi szükségét annak, hogy éljen a demokráciából fakadó jógával és kötelességével? Hanem csak azt érzi jogának, hogy „elkergesse” választott vezetőjét, nevezetesen polgármesterét. Ez nem más, mint annak a jele, hogy hiába épültek ki a jogállamiság intézményes feltételei, a fejekben még nem sikerült rendet teremteni. S Szigetvár választópolgárainak 78%-a ott és akkor mutatott totális érdektelenséget, ahol és amikor önnön kormányzatának vezetőjét kellett volna megválasztania. 1994-ben a választópolgárok alig több, mint 30%-a nyilvánított véleményt, ezzel szemben egy egész város (több mint 10 000 ember) érezte jogának és kötelességének, hogy önmaga és képviselője útján sorozatosan bírálja polgármesterét. És a választások után két évvel - ha mondott véleményt, ha nem - éljen a demokrácia adta jogával és megbízatásának lejárta előtt végképp megvonja bizalmát polgármesterétől. Most viszont, hogy a döntéssel az újbóli választás felelősségét és súlyát kellett volna felvállalni és viselni egy esetleges rossz döntés következményeit, csak a jogosultak 22%-a volt hajlandó polgárként viselkedni. Ezek után az a kérdés, hogy az új polgár- mester kerül-e, s ha igen, mikor és kiknek a körében kerül a bírálatok kereszttűzébe, döntései vagy éppen döntésképtelensége miatt? S hogy a több ezer segélyre, (köz)munkára, (szükséglakásra váró vagy épp „csak” mást akaró lakos jogot formálhat-e arra, hogy a demokráciából és a jogállamiságból fakadó véleményformálási és számonkérési jogával éljen? Csak remélni lehet, hogy a most nem nyilatkozó 4/5-ödnyi választó 1998-ig magába néz és felvállalt döntésével, minősíti a képviselők és a most megválasztott polgármester munkáját. S úgy határoz, hogy 1998-ban elmegy választani, hogy olyan személy képviselje érdekeit a városházán, akinek megválasztásáról ő is véleményt mondott a rá vagy másra adott voksával és legfőképpen azért, hogy megszerezze a jogot a majdani bírálatokhoz és kritikákhoz. Mert, ugye nem igazán illendő úgy bírálni alakit, hogy az illető megválasztásáról a megkérdezett nem a megfelelő helyen és időben nyilvánított értékelhető véleményt. Vigaszul csak egy valami szolgálhat, annak reménye, hogy a távolmaradó 4/5-nyi választó azért nem ment el voksolni, mert tüntető távolmaradásával fejezte ki azok véleményét, hogy egyik jelöltet sem hajlandó támogatni, mert egyik aspiránsban sem látja a város és benne saját sorsa jobbrafordu- lásának zálogát. Két év múlva országgyűlési választások is lesznek, akkor a nagypolitikáról lesz szó. De vajon menni fog-e az, ami „kicsiben”, a személyesebben nem? Addig még van ideje kinek-ki- nek, hogy elgondolkodjon; egyrészt, minden rendben van-e akkor, amikor „nagy pártok” által támogatott jelöltek a több mint kilencezer választóból csak alig kettőezret tudnak megmozgatni. Másrészt, nem lenne-e jobb egy olyan jelöltet felkutatni, akit nem a pártok, hanem „csak” a szigetváriak támogatnak? Mert, hát sem Pető Ivánnak, sem Szekeres Imrének nem több Szigetvár, mint az ország kb. 3000 településének egyike, s hiába jelennek meg egy-egy fórum erejéig ez rajtunk, szigetváriakon nem segít. Új polgármestere van Szigetvárnak. A 9220 választásra jogosultból 948 polgár igenlő szavazata elég volt a címeres székhez ... Szabó Attila Megállapodás a közalkalmazotti szférában Nesze semmi, fogd meg jól! Idézetek a megállapodásból: „A közalkalmazotti szféra és a versenyszféra bérszínvonala közötti különbség lehetőleg csökkenjen. A közalkalmazotti szféra reálbérszínvonala - az 1996- os legfeljebb 2%-os reálbér- csökkenést feltételezve 1997-től annak függvényében, hogy a gazdasági stabilizáció és az államháztartási rerátának. Ezáltal évről évre szűkül az idős emberek életlehetősége. Ehhez jön az idősök drasztikus gyógyszeráremelésekkel történő lehetetlenítése. Az urak azonban nem toleránsak. Nincs türelmük kivárni az idős „eltartottak” nagyobb arányú gyérülését. Erre tekintettel igyekeznek „újítani” a nyugdíjak forrásain. A jövő nyugdíjasaival nem igen lesz gondjuk, hiszen a krónikus és egyre növekvő ütemű munkanélküliség, valamint az aktív dolgozók bejelentésének tömeges elmulasztása miatt a lakosság töredékének lesz csak nyugdíjjogosultsága. A többi idős ember - szintén nélkülöz - családját „boldogítja”, engedélyt vált a koldulásra, ingyenkonyhák „vendége” lesz hajléktalnul, avagy kilátástalan helyzetében az öngyilkosságba menekül. Dr. Südi Bertalan Munkáspárt form a meghatározott mederben halad előre tovább ne romoljon, lehetőség szerint javuljon.” „A kormány vállalja azt is, hogy együttműködik a partnerekkel a közalkalmazotti törvény végrehajtását szolgáló rendeletek módosításában.” Jogállamban furcsa volna, ha nem vállalná, s mivel a rendeltek kiadása mindig is kormányzati szervek hatáskörébe tartozott, ez a mondat is csak egy evidenciának a leírása. A munkavállalók nevében a szakszervezeti oldalnak konkrétumokkal megfogalmazott minimum elvárásokat kellett volna kiharcolnia. Az ilyen gumiszöveg megalkotása látszattevékenység, porhintés a javából. A meghatározott meder mit jelent? A kormány ezzel kapcsolatos koncepciót sem a parlament, sem a közvélemény, sem a szakszervezetek asztalára eddig még le nem tett! Ami azért megnyugtathatja a bérből és fizetésből élőket, megható volt, amikor az MSZP kongresszus zárómozzanataként a szakszervezeti elit, Békési, Hujber, Máté milliárdos urakkal együtt énekelték: Föl, föl te éhes proletár! Dr.Sütő László Független Kisgazdapárt
