Új Dunántúli Napló, 1996. április (7. évfolyam, 90-118. szám)

1996-04-17 / 105. szám

1996. április 17., szerda Kultúra Dunántúli Napló 11 Mecénásokra és új törvényre várva Védjük, vigyázzuk értékeinket fotó: Müller Andrea (Holnap, április 18-án van a műemlékek világnapja.) Lehet, hogy ez okozza a leg­több fejtörést a törvényhozók­nak? Vagy valami más is van a háttérben? Tény, hogy évtize­dek óta nem tud - nem akar? - megszületni hazánkban a mű­emlékvédelmi törvény. Az el­múlt évtizedek jó része mind­végig a törvény ígérete, előké­szítése jegyében tel el, s a rendszerváltás utáni évek is csak a vajúdást hosszabbítot­ták meg. Eddig legalább is. Mert az új, a jelen követelmé­nyeit messzemenően kielégítő törvény még mindig - sehol. Jó ez nekünk, jó a műemlé­keinknek? A válasz természe­tesen egyértelműen nemleges. Az első ilyen törvényünk száz évesnél is idősebb: az 1881. évi 39. törvénycikk sze­rint „műemlék a földben vagy a föld színén lévő minden tör­téneti vagy művészeti becsű építmény és annak tartozéka Ezt váltotta fel 1949-ben egy elnöki tanácsi törvényerejű rendelet, amely elrendeli, hogy „a magyar történet, tudomány és művészet emlékeit és ered­ményeit, mint közművelődé­sünk örökbecsű értékét... fo­kozott védelemben kell részesí­teni, és azokat az egész nép számára hozzáférhetővé kell tenni”. Minthogy „a műemlék a nemzet vagyona ”, ahogy Gerő László Kossuth-díjas művészettörténész is megálla1 pította. De elegendő-e a törvé­nyadta védelem, amikor Major Máté Kossuth-díjas építész vé­leménye szerint: „A műemlé­ket az emberiség történetének, művelődésének és művészi al­kotóképességének nagyszerű tárgyi dokumentumait állan­dóan fenyegeti a pusztulás. Pusztítja a természet ... De pusztítják az elemek... És pusztítja mindenekfelett maga az ember...” Hát igen, az ember! Az elmúlt évtizedekben ugyan az említett ’49-es tvr. jó védőernyőnek bizonyult, mégis számtalan jóvátehetet­len atrocitás érte a műemléke­ket, az éppen megkerülteket csakúgy, mint évszázados örökségeinket. Jól emlékszem pl. arra, amikor a 70-es évek elején egyszer lóhalálában ro­hantunk kollégámmal a Szár- somlyó lábához, ahol szántás közben - hallottuk a riasztó hírt - egy rómaikori villa mo­zaikpadlóját roncsolta szét az ekevas. Hasznavehetetlen törmeléken kívül egyebet már nem láttunk belőle. Ama évti­zedek nagy építkezési lázában egyébként néha virtusnak számított a régészeti leletről csak akkor tájékoztatni az ille­tékeseket, amikor semmit sem lehetett már tenni a pusztulás konstatálásán kívül: így lehe­tett „megúszni” a nagy határ­időcsúszásokat, hiszen a régé­szeti feltárás hetekre, hóna­pokra leállíthatta a munkát. Szerencsére mégsem ez volt a jellemző, hiszen rengeteg ér­tékkel gazdagodtunk, miköz­ben nagyon sok értékes műem­lékünk a krónikus pénzhiány miatt rengeteg károsodott. A '49-es tvr olyan időpont­ban született, amikor az élet minden területén meghatározó volt a központi akarat, ami könnyű helyzetbe hozta a mű­emlékvédelmet is: egy kézbe került minden, egy zsebből jött a pénz, egységesen lehetett cselekedni - jól vagy rosszul. Hanem a központi akarat már rég a múlté, a közös zseb már csaknem kiürült, az egységes intézkedés is megoszlik a kü­lönféle érdekek között.. . Amióta épül-épülget - no nem a szocializmus, de leg­alább olyan elánnal - a piac- gazdaság, a műemlékvédelem is egyre inkább a szponzori - én inkább úgy mondanám a ma nagyon divatos kifejezés helyett, hogy mecénási - pén­zelje hagyatkozik. Csakhogy ma még igazából hiányoznak nálunk azok a mecénások, akik értő támogatói lehetnének en­nek nagy igényű tevékenység­nek. Rájuk tehát várni kell. De vajon várakozni képesek-e a műemlékeink? Tudom, nem igazi a gyógyír, de ha már pénz nincs is elegendő, talán az új törvényi szabályozás se­gíthetne abban, hogy legalább olyan károk ne érjék értékein­ket, amelyek a mai szabályo­zatlanságból eredeztethetőek. Hársfai István Gondolkodó gépek? Amikor Garri Kaszparov sakk­világbajnok kiállt egy IBM számítógép ellen a híressé vált mérkőzéssorozaton, nemcsak a nagyobb dicsőségért és a több pénzért tette. Minden ember nevében játszott. Tény, hogy a számítógépek egyre több olyan feladatot tel­jesítenek, amelyet valaha em­berek végeztek, a pénzügyi elemzéstől a titkárnői munkán át egészen a világszínvonalú sakkjátékig. A kérdés azonban az, hogy a komputereknek van- e lelkűk? A mesterséges intelligencia kutatói szerint a komputerek számára a legnehezebb felada­tot a teljesen egyszerű dolgok jelentik. Nagy sakkot tudnak például játszani, de egyszerű triviális játékokat nem. A leg­nagyobb kihívás jelenleg az, hogy a számítógépeket egy­szerű józan ítélőképességgel ruházzák fel. Senki sem vonta kétségbe a Deep Blue sakktudását, sokan megkérdőjelezték azonban, hogy ez a komputer gondol­kodó gép lenne. Amikor Kasz­parov elvesztette az első játsz­mát szomorú lett. Vajon azon­ban lehet-e valaha is a Deep Blue rossz hangulatban? Magát Kaszparovot a játékban például az foglalkoztatta, hogy egy komputer felajánlhat-e gyalog­áldozatot, hiszen a számítógép nem „láthatja” az állás szerke­zeti változásainak a hosszú távú következményeit vagy nem értheti meg a gyalogformációk változásainak jó vagy rossz vol­tát. A komputerek ugyanis csu­pán az adott időintervallumban lehetséges összes lépéslehető­séggel kalkulálnak. Mivel a sakk a gyakorlatilag korlátlan lehetőségek játéka, még egy olyan szörny is mint a Deep Blue, amely több mint 100 mil­lió állást tekinthet át egy má­sodperc alatt, csak ilyen kisebb mélységekbe hatolhat. A számítógépek eközben a kialakulható különféle álláso­kat értékelik és a legjobbhoz vezető lépést választják ki. Mi­vel az értékelésük legfontosabb szempontja az anyagi fölény, a komputerek hírhedten materia- lisztikusak. Ha valóban megér­tenék a játékot, akkor másként cselekednének, de nem értik meg. Ezért Kaszparovot meglepte, hogy a Deep Blue gyalogáldo­zatot kínált fel. Mint a sakkvi­lágbajnok a Time amerikai hírmagazinban megírta, amikor ez megtörtént, szinte érezte az asztalon keresztül az intelligen­cia új fajtájának a szagát. Mint bevallotta, a játszma hátralévő részében a legjobb tudása sze­rinti sakkot játszotta, de végig zavarban volt. Kaszparov azonban ki tudta használni a számítógépek hagyományos hiányosságait. Kissé változta­tott például a jól ismert nyitá­sok lépéseinek sorrendjén. Ezt a gép nem tudta összevetni az adatbázisával és képtelen volt megfelelő folytatást találni - írja a Time magazin. Viszont Kaszparov ki tudta tapintani a gép prioritásait és ezekhez igazította a saját játé­kát. Visszafelé azonban ez nem történhetett meg. S bár a sakk­világbajnok láthatta a gépben az intelligencia bizonyos jeleit, a komputer különös, kevéssé hatékony és rugalmatlan "intel­ligenciájának" köszönhetően bizton reménykedhet, hogy még néhány évig megmarad trónján. Már a régi magyarok is használták a hangszert Tárogatós találkozó A tárogatósok találkozóját ren­dezték meg Szerencsen, a „Vendégségben Magyarorszá­gon” rendezvénysorozat része­ként. A rendezvény a Millecen- tenárium jegyében zajlott, mégpedig az ősi magyar hang­szer, a tárogató újjászületésé­nek 100. évfordulója alkalmá­ból. A tárogató elődje egy ősi türk-iráni eredetű népi fúvós­hangszer, melyet egész Ázsiá­ban használnak ma is. Minden bizonnyal Árpád népe is is­merte és használta. Nem igaz az az állítás, miszerint az oszmán törökök közvetítették hozzánk. 1222-ből ismeretes már egy személynév: Ladislaus Sypus. Őseink tehát jól ismerték e kü­lönféle sípokat, köztük a táro­gató ősét. A tárogató elnevezés már az 1550-es évek elejétől ismert, s nemcsak a kuruckor szóhasználata, mint azt sokan vélik. A ma ismert tárogató az ősi kettős nyelvű sípok megúju­lása, Schunda és Stowasser hangszerkészítők nevéhez fű­ződik, az 1800-as évek végétől. Ettől kezdve - az ősi formát megőrizve - klarinétszerű fú­vókával szólaltatják meg a hangszert. Fejlődése folyamán billentyűzettel szerelték fel. A szerencsi találkozón - számos érdeklődő részvétele mellett - több, mint 30 tároga­tós fújta a korábban „kihalásra ítélt” hangszert, az ország min­den részéből. E 30 tárogatós azonban csak töredéke annak, akik ismerik és játszanak e hangszeren. Számos előadás hangzott el a tárogató múltjával és jelenével, sőt jövőjével kap­csolatosan. Többek között e cikk írója is tartott előadást a magyar népzene őstörténetéről, annak keleti eredetéről és a honfoglalók hangszereiről. Az előadás után nagy sikerrel mu­tatta be a hangszer különféle já­tékstílusait, a mélabús kuruc kesergőktől - a hangszer tech­nikai lehetőségeit felcsillantva - a virtuóz Bercsényi tobor- zóig, melyet Kodály Zoltán is feldolgozott a Háry János c. daljátékban. Csajághy György zenetanár-kutató, Egy ötéves kisfiú gondjai Ötéves korára minden gyerek tudja a saját keresztnevét. Egy ötéves svéd kisfiú azon­ban megérdemli, hogy kivétel legyen ez alól a szabály alól. Bár a keresztnevét Albinnak kell ejteni, a kisfiú szülei úgy határoztak, hogy így kell leírni: Brfxxccxxmnpcccclllmmnprx cím nckssqlbbl 1116. A különös történet a dél­svédországi Halmstadban kez­dődött, amikor egy körzeti bí­róság 5 000 korona pénzbünte­tésre ítélte Albin szüleit, amiért nem adtak keresztnevet a kisfi­únak - jelentette a TT svéd hír- ügynökség. A bíróság nem volt hajlandó elfogadni a bejegyzésre java­solt nevet, jóllebet a szülők sze­rint az „művészi kifejezésnek tekinthető magvas expresszio­nista képződmény”. A kisfiú szülei közölték, fel­lebbezést nyújtanak be, mivel szerintük nem tartozik a bíró­ságra, hogy művészeti kérdé­sekben ítélkezzék. Fényözön V akon, bántóan erőteljes, mégis tébolyítóan üres a délelőtti nap. A fény, mint anyag, lehengerli a lelke­ket. Fénymatéria. Átizzítja a testet, vágyakat, érzelmeket, gondolatokat indít el, amelyek estére elfáradnak. Ám ki gon­dol ilyen fényözönben erre? Ömlik a mindent szögle­tessé, kontúrossá rajzoló vilá­gosság. Rajzol a nagy ceruza. De félrerajzol, és megtéveszt. Mert ott vannak most is a csil­lagok ama nagy fényfüggö­nyök mögött, és ott vannak ők, akik a szíved mélyén ... Ott van Ő.. . Ott szunnyad mindaz, ami valaha is történt és történni fog. Az egész uni­verzum. De a fény ceruzái be­satíroznak mindent. Most megkérdőjelezhetetlen való­ságként látsz minden követ, kavicsot, homok- és porsze­met. Meggyőzetek ez van. Ez a valóság. És nincs más. A többi kitaláció. Most ezt hiszed. Igen. Ahogy így belehunyorogsz, tán már magát a fényt sem érzéke­led igazán roppant ereje miatt. Meg sem fordul a fejedben, hogy mindenhatóságát csak be- lehazudja a látásodba, a tuda­todba. Hogy mindez csak „csel”. Nem. Itt vagy, és ál- mélkodol. Kiteszed néki arco­dat. Kigombolod az inged. A lelked? Ó a lelked .. . Úgy ér­zed, mindig erre sóvárgott. Erre a kristályos ragyogásra. De várj csak! Pár órácskát mindössze. Míg túlhalad a Nap a delelőn. Amikor a fénysuga­rak beléd mélyesztik éles kör­meik, körmöcskéik. És akkor tudatosul benned: maradni szeretnének. Árnyak? Eddig észre sem vetted, hogy ilyenek is volná­nak. Pedig, ahogy a fény kör­möcskéi elengedik a bőröd, vagy beletömek, beleszakad­nak arcvonásaidba, lassan elő­lopakodnak az árnyak is. Elő­ször csak szolidan állingóznak a fák törzsei mellett, a házfalak mentén és a bokrok alján. Szo­lidan, mégis várakozástelin. És figyelnek, mint a jól álcázott, lapuló ellenség. És ott is, a szemgödreidben, a ráncaid mé­lyén, a szakálladban, a hajfona­tod takarásában. Ott is jelen vannak már. A kabátod vagy a blúzod gallérja, hajtókája mö­gött ... Egy ideig lappanganak. Mig nem ... Kitörnek, mint egy vá­ratlan betegség. Előjönnek rej- tekeikből. És „rendszerváltá­suk” ellen mit sem tehetsz. Át­veszik a hatalmat. Félhomály jövel. Kontúrtalanság. Aztán a fény teljes kiszorulása, vere­sége: a sötét. Kinyújtod a kezed, és meg­keresed a másikat. Villanyt gyújtasz. Csinálsz majd vala­mit. Vacsorázol, tévézgetel, olvasgatok Talán lesz ott más is. Szót váltotok. Szeretkeztek, vagy éppen átkozzátok egy­mást. Netán csak üldögéltek valami meghitt polgári langy- melegben. Fenntartjátok és fo­gyasztjátok a mesterséges fényt. Úgy vélitek, jobb mint az eredeti. Mert ez nem vakít. Nem égeti a szemeteket. Azonban mindez mégis az igazi fény hiánya lesz. Azt fogja valaki a füledbe suttogni: egyedül vagy. Aztán beleü- völti: nincs senkid! Hiába pu- szizkodol éppen a hozzád leg­közelebb állókkal, asszony­káddal, kicsinyke porontyaid­dal. Netán boldog is vagy. An­nak hiszed, vallód magad. Mégis, mégis azt mondja majd az a hang neked, hogy vége. Vége a fénynek, a napnak. Ez a hang a tudatodban marad. Mint vég-tudat.{ Ennyi - mondaná a rendező.) Ám e fényözönben mindez meg sem fordul a fejedben. Iszod, habzsolod. Nem tudsz betelni vele. Hamarost azon­ban dél lesz. Harangoznak majd. A harangszót talán meg sem hallod. Mert megszoktad. Az árnyak serege eddig fi­gyelemre sem méltatott kato­náinak azonban olyan ez, mint az eskütétel. A harangszó szá­mukra a harcba hívó jel is. Ed­dig csak játszadoztak. Ettől kezdve azonban számukra sza­bad préda a fény. Lassú lép­tekkel indul a támadás. Az ár­nyéksereg offenzívája kezdetét veszi. Észrevenni mindezt, az életbölcsesség kezdete csupán. Mire megokosodnál, úgyis este lesz. És az este a veszteseknek fáj nagyon. Este vesztesnek lenni? Kevesen viselik ef. Pe­dig velük van tele a földteke. S az este. Az áldott, az elnyugvó - minden este. A E ragyogó délelőttön hogyan vehetnéd számba ezeket a dolgo­kat? Iszod a fényt. Szürcsölöd. Habzsolod. Részegre iszod magad vele. Elébe tartod az ar­codat. Elébe tárulkozol. Még, még, még! Soha nem elég! És csak özönlik feléd. Beborít, be­takar. Magába szív. Fölemel és a végtelenbe repít. Az áldott fény. A fényözön. Bebesi Károly 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom