Új Dunántúli Napló, 1996. március (7. évfolyam, 59-89. szám)
1996-03-23 / 81. szám
6 Dünántuli Napló Kultúra - Művelődés 1996. március 23., szombat Kiss László György Kocsmazug Fröccsöm mérik. Könyöklők némán a söntés törött sarkán s várom az italom kevergetik a szódásan mámoros csopakim. Buborékon üldögélek lenge szomjúságom csillapítva kortyolok, mélázok hallgatok lazán borozok. Kicsi kocsmám asztalán leszegett toliamból kavarom tintám papírra. Füstös életem elfüstölt világát jól beszívom, karikába fújom s jó nagyot koccintok - egészség cimborák! Stonehenge rejtélye Az egyetemes világtörténelem egyik legnagyobb rejtélyének számító régészeti csoda, az angliai Stonehenge egy titokkal kevesebbet őriz: a nukleáris és matematikai ismereteket együtt bevető legújabb kormeghatározási technika felfedte a tudósok előtt a hatalmas kőmaradvány pontos korát. A legújabb - szakértők szerint véglegesnek tekinthető - adatok szerint a tört körívet formázó bazaltépítményt a legrégebbi egyiptomi piramisokkal hozzávetőleg egyidőben, mintegy 4950 évvel ezelőtt kezdték'kialakítani. Az építkezés meglehetősen hosszadalmas folyamatnak bizonyult: a radiokarbon-technikát egy új, matematikai elemzőprogrammal . vegyítő eljárás szerint a Walésből hozott súlyos kőtömbök közül aZ utolsók mintegy 650 évvel a munka kezdete után kerültek a helyükre. A tudósok eddig úgy tartották, hogy a komplexumot övező, 2,5 méter mély és három méter széles árokrendszer elkészítése is évszázadokat vett igénybe, az új módszer azonban felfedte, hogy a hatalmas földmunkával a korabeli építők 50 év alatt végeztek. Ez a tudósok szerint egyébként arra is bizonyítékul szolgál, hogy Stonehenge megálmodói a korábban feltételezettnél sokkal szervezettebb közösséget alkottak. Bármilyen modem is azonban a rég letűnt kor kőüzenetének évszámát meghatározó módszer, a tudósok továbbra is sötétben tapogatóznak, amikor keresik a választ az alapvető kérdésre: mi célt szolgált az egész gigantikus bazaltépítmény. Kertész Róbert Egy európai jelenség: Nicolás Pasquet „Nagyon jól érzem magam Pécsett” Nicolás Pasquet uruguayi származású muzsikus, a wei- mari, Liszt Ferencről elnevezett zeneművészeti főiskola professzora immár harmadik éve a Pécsi Szimfonikus Zenekar karmestere. Arról kérdeztük, hogy mik a tapasztalatai az itt eltöltött idő alatt.- Elsősorban a zenekarról vannak ismereteim. A közel három szezon arra volt jó, hogy megismerjük egymást. Ez másfajta munkametódust jelentett nekem is és a zenekarnak is. Magyarországon, összehasonlítva Németországgal, minden centralizált, s ami nem budapesti, az „vidékinek” számít, ennek valamennyi negatív kisugárzásával. Ez akkor is érződik, amikor új felvétel történik, a zenészek egy „vidéki” zenekarhoz jönnek próbát játszani, és nem egy zenekarhoz, amely különböző országokban lehet akár világhírű is, mint például a bambergi, a birminghami vagy a bostoni együttes. Németországban a zenekarok minősítve vannak, a különböző minőségi kategóriák pedig függetlenek attól, hogy a zenekar milyen jelentőségű településen működik. Az én célom az, hogy minél többet és minél jobban dolgozzon az együttes, e tekintetben maximalista vagyok.-Hogyan éli meg a zenekar ezt a maximalizmust?- A zenekarban egy kisebbség számára ez zavaró, de úgy gondolom, hogy a vidékiségből csak akkor lehet kikeveredni, ha minőséget tudunk felmutatni. Ha bebizonyítjuk, hogy magasabb szinten állunk, mint egy fővárosi együttes.- A pécsi zenekar szintje melyik németországi minőségi kategóriának felelne meg?- A muzsikusok száma alapján „B”, a minőség alapján a „B” és a „C” között, de közelebb a „B”-hez.- Milyen hasonlóságok és különbözőségek vannak Uruguay, Németország és Magyar- ország zenei élete között?-Három különböző világról van szó. Németországban a fegyelem, az anyagi támogatottság, a szociális biztonság, az igen jó életkörülmények megléte jellemzi a muzsikusokat, így minden energiájukat a maximális teljesítmény szolgálatába állíthatják. Uruguayban és Magyarországon rosszul keresnek a zenészek, ezért második vagy harmadik tevékenységre kényszerülnek, amelyből mindenféle kompromisszumok és fáradtságok adódnak, pedig a magyar muzsikusok zeneileg sokkal motiváltabbak, mint a németek.-Erez-e különbséget a három ország zenei oktatásában?-Uruguayban sokszor kérdezik, hogy miért európai zenét játszanak a zenekarok. Azért, mert nincsenek hagyományok, nincs saját zenei kultúra, csak import. Magyarország és Németország szerencsés, nagy hagyományokkal bír e tekintetben. Itt egyébként a mentalitás délibb, mint a német, a képzés hajlékonyabb, de slamposabb is. Uruguayban mélyponton van a zenei oktatás, egy tehetséges fiatalnak el kell hagynia hazáját, ha tanulni akar.- Kialakult-e valamiféle kapcsolat a weimari főiskola és a pécsi zenekar között?- Alapprobléma a karmesterképzésben az, hogy amikor a karmestemövendék először profi zenekar elé áll, nehéz helyzetbe kerül, hiszen addig csak szimulálta a mesterségét egy zongora előtt. Ezért a főiskola rendszeres kapcsolatban áll a jénai, a göthai és a pécsi zenekarral, és rendszeres kurzusokat rendezünk. Növendékeim már több alkalommal gyakoroltak, sőt koncertet is dirigáltak a pécsi zenekar élén, májusban pedig egyhetes kurzus után egy koncertet vezényel, tételenként váltva egymást, nyolc karmesterjelölt Pécsett, a POTE aulájában.-A nehézségek ellenére hogyan érzi magát nálunk?- Nagyon jól. Sok jó barátot szereztem, s nyugodtan mondhatom, az itt eltöltött néhány év kifejezetten pozitív volt számomra. Cseri László Ahogy a kritikus látja Nicolas Pasquet karmester és Pécs kapcsolata elég régi ahhoz, hogy a rendszeres koncertlátogató egyben-másban általánosítva mondhasson véleményt a művész munkájáról. A Pécsi Szimfonikus Zenekar március 11-i programját végighallgatva csak erősödött korábbi meggyőződésem, mely szerint Pasquet legnagyobb művészi tettei a későromantika vagy századunk első fele zenei világához kapcsolódnak, tehetsége legjavát e hetven-nyolcvan év kompozícióiban mutatja meg a közönségnek. A szóban forgó hangverseny nagyjából 1870 és 1930 közötti kalandozása tehát ismét jó alkalom volt arra, hogy a karmester alaposságát, összeszedettségét, hang- záskultúrabeli igényességét, sőt, zenekarépítő munkájának hatékonyságát tapasztaljuk. A műsor voltaképpen nem állt „nagy” művekből, ha nagyságon grandiózitást, reprezentatív és lehengerlő drámaiságot értünk: inkább lírai, epizodisz- tikus, lazán szőtt zenei anyaggal találkoztunk az estéén. Csajkovszkij Rómeó és Júlia- nyitányfantáziája és Rimszkij- Korszakov Seherezade szvitje egyaránt melódiavilágával, hangzási gazdagságával és érzelmi telítettségével hat a közönségre - és hatott a mostani szép előadásban is. A hegedűvirtuóz Sarasate Zigeunerweisen címmel játszott darabja teljesen más kategóriát képvisel. A szó szoros értelmében vett kompozícióként annyira kezdetleges és igénytelen, hogy koncertpódiumon csak a hegedűs-szólista személyes kisugárzása teheti szalonképessé. Tévedés volna e feladat kényességét „csak” a technikai nehézségek tömkelegében látni: legalább ilyen nehéz elkerülni „kocsma a koncertteremben” szindrómát, az előadói túlzásokat és modorosságokat, vagy éppen az ezektől való félelem szülte jelentéktelenséget. Nos, Vass Agnes személyében olyan muzsikus vette kézbe a feladatot, aki rátalált ama keskeny ösvényre, mely e zene sikeréhez vezet: határozott elképzelésével, alapos felkészültségével és kiváló diszpozíciójával valóságos jutalomjátékká változtatta fellépése perceit. Mellesleg!?) ezután - immár a koncertmesteri székben ülve - ugyancsak szólista-igényű feladatot oldott meg a Rimszkij- Korszakov műben. Aki számára az eddig említett kínálat túlságosan és egyoldalúan sziruposnak tűnt volna, az is ellenszert találhatott Milhaud ütőhangszerekre írott versenyműve révén. Szabó Ferencnek, a zenekar és a város vezető ütősének köszönhetjük a fanyar alaptónusú és roppant szellemes kompozíció magánszólamának - azaz (tekintettel a húszféle hangszer virtuóz kezelésére) inkább: magánszólamainak - megszólaltatását. A zenekar játékában komoly előrelépést éreztem ezen az estén részint a ritmika pontosságában és plasztikus voltában, részint a fúvósok együttes-játékában, amely most méltó volt önnön szólóteljesítményeik nívójához. Gönczy László Az V. Rzeszów-i Nemzetközi Színházi Plakátbiennálé anyagából nyüt tárlat a Pécsi Kisgalériában. Felvételünkön egy alkotás a kiállított művekből. fotó: müiaer andrea Nagy István Attila: Futó percek Futó percek futó órák napokban mért asszony-jóság fejem fölé bánat felhőit felhőszakadó szépség ernyők gyülekeznek várakoznak fenyegetnek nem riadnak mi lesz velünk hogyha tél lesz hideg csöndtől nagyon félek mi lesz majd ha gyönge vállad nem feszül az éjszakának? ki dobbantja meg a vágyad ha két kezem görcsbe fárad? hová készülsz messzi útra szemem elől szabadulva? haragodnak fenyvesében villámodnak ívfényében sápadt arcom holtra dermed lángos szavak térdepelnek negyven tölgyfa árnyékában idő-tenger morajában Utassy József: Feslő fák erejére Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz eget, földet, folyót. Kikeleti ág-ablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a feslő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! Futnak A Képek JEGYZET Desdemona szerepében: Irene Jacob Bűntény Cipruson Mintha egy újsághírt látnánk megelevenedni a moziban a rendőrségi rovatból. Valahogy így: Családi dráma! Egy féltékeny férj, velencei lakos, foglalkozására nézve katona, beosztását tekintve a ciprusi erőd parancsnoka, felindulásában megfojtotta fiatal feleségét, majd magával is végzett. Mint arra fény derült, az asszony valójában ártatlan volt, a hiszékeny férjet hamis bizonyítékokkal egyik beosztottja vezette félre bosszúból, aki titokban régóta haragosa volt főnökének. Ezt meséli el ez az új amerikai film. Még ha igaz is, hogy a történet nagyjából az Othello cselekményére hajaz, valójában igen kevés köze van Shakespeare remekéhez. Mert Oliver Parker, a produkció elsőfilmes rendezője, éppen abba az esetleges hétköznapiságba rántja vissza a történetet, ahonnét azt egykor Shakespeare költészete kiemelte. Itt nincs semmi líra. Csak indulatok vannak meg vér, egy ellopott kendő s egy balek, akit rútul becsapnak. Aztán egy hitvesi ágy halottakkal, amelyre végül Jago is ráfekszik, mintha kínpad lenne. Oliver Parker csak a sztorit látja, a bűntényt, s azon igyekszik, hogy ebből mindent megmutasson, olyant is, amit nem kellene, vagy ami benne sincs, mivel nem egyszer a szöveget is félreérti. Es nem veszi észre, hogy az Othello azzal kezdődik, amivel a szerelmi történetek végződni szoktak: a házassággal. Hogy ez nem egyszerű féltékenységi história, hanem a férfi és nő legbensőbb kapcsolatának, a szerelemnek és a házaséletnek a tragédiája, amely valójában a lélekben játszódik le. Az Othello hihetetlenül szókimondó dráma, azért, mert szembeszáll az előítéletekkel. Nem véletlen, hogy a szerző felcseréli a fekete és a fehér külsővel hagyományosan társított lelki tartalmakat. És közben olyan kérdéseket feszeget, amelyekre ma sincs érvényes válaszunk: hogy milyen erős (vagy gyenge) a szerelemben a bizalom, hogyan viszonyul egymáshoz az ösztön és az intellektus, s hogy az emberismeret képessége nem mindig a nemes létekhez társul, s mi történik, ha a gonoszt ruházza fel vele a végzet. Mint itt Jágót, aki dramaturgia arcátlan fölénye a morális értékrenddel szemben. Talán ez az Othello egyik titka, amit oly gyakran félreértenek. De, mint mondtam, a rendező ezekkel a kérdésekkel nem bajlódik. Ehelyett a Ponyvaregényből felfogadta Laurence Fishbume-öt akiről pedig lehetett volna tudni, hogy nyers stílusával és brooklyni dialektusával alkalmatlan a címszerepre. Kenneth Branagh inkább lehetne elfogadható Jágo, de játék helyett többnyire csak szemléltet, folyton a kamerába tekintve. Csupán a minap elhunyt Kieslowski felfedezettje, a szép Irene Jacob tetszett Desdemona szerepében. Egyedül ő sejtette, hogy mi is történt Cipruson. Nagy Imre
