Új Dunántúli Napló, 1996. március (7. évfolyam, 59-89. szám)
1996-03-14 / 73. szám
1996. március 14., csütörtök A Mai Nap Dunántúli Napló 3 A Pécsi Rádió hétvégéje A Pécsi Rádió szombat délelőtt 9-től 11-ig tartó „Jó pihenést!” című magazinműsorának szerkesztője ezúttal Zsoldos László, aki annyit már most elárul az aktualitások jegyében mindig is nyitott műsor programjáról, hogy abban nemzeti ünnepünk, március 15-e eseményei és a Pécsi Stúdió előző napi 15 és fél órás adásának mini-összefoglalója is helyet kap. A műsor második órájában pedig a szerkesztőműsorvezetőnek a közelmúltban Erdélyben tett látogatása alkalmával készített riportjait hallhatjuk: többek között az első' magyarországi irányítható léghajó készítőjével, valamint a Sásd által még a rendszerváltás előtt testvérvárossá fogadott Kőrösfő polgármesterével. Szólnak arról a frontáttörésről is, melyet a Magyar- Román Baráti Társaság segítségével a Muzsikás együttesnek és a napokban Grammy-díjat kapott népdalénekesnőnek Sebestyén Mártának sikerült elérni: nevezetesen, hogy az erdélyi és m'ezőségi népzenét előadó muzsikusok - akik eddig nem léphettek fel zenészként Romániában - most szabad utat kaptak Erdélybe. A műsor zenei szerkesztője, Koszits Attila többek között erről is faggatta Sebestyén Mártát a vele készített exkluzív interjúban. A megbocsájtás is lehet böjt - ez a vezérfonala műsorunknak - mondja a Pécsi Rádió fél 9-kor kezdődő Vasárnapi magazinjának szerkesztője, László Lajos. Szalay Lajos református lelkésszel arról beszélgetünk, hogy a bűnös nő, aki Jézus lábánál könyörgött bocsánatért felismerte a megigazulás útját. Fiatal színházi rendezővel, Soós Péterrel beszélget az általa Pécsett rendezett darabok társadalmi mondanivalójáról a műsor zenei szerkesztője: Kovács Attila. Akik megtalálták a fel- emelkedés útját - szorgalmukkal. Egy német családdal beszélgetnek küzdelmeik eredményéről. Az „igazi” polgárról történetiségében és mai megjelenési formáiban dr. Páva István történésszel elmélkednek. „A milleniumi Pécs” című a közeljövőben megjelenő könyvet a szerző dr. Szirtes Gábor mutatja be. E fél 9-től fél 10-ig tartó program után 10 óráig dr. Nádor Tamás színes zenés összeállítását hallhatják. Szentlőrinc címere - Elkészült a baranyai nagyközség, Szentlőrinc falucímere. Novák Tamás miskolci grafikusművész a község templomának védőszentjét Lőrinc barátot, valamint a területen kétszáz évig gazdálkodó Eszterházy család címerállatát, egy griffmadarat ötvözött egységes alkotássá. A település jelképe most a polgármesteri hivatalba kerül, de tervezik rendszeres használatát köziratokon, pecséteken, a községi zászlón és táblákon is. fotó: laufer László Üjság a történelmi változások hatásában Fél évszázad Ha valaki veszi a fáradtságot és áttekinti, elolvassa a Magyar Sajtó Napjára nemrégiben megjelent Fél évszázad című könyvet, érdekes betekintést nyerhet megyénk politikai napilapjának útjába, közelebb kerülhet tevékenységének megértéséhez. Egy megyei újság nem formál történelmet, de az nagy hatással van rá, ezért tükrözheti mindazokat a változásokat, melyek a környezetében lévő emberek életére befolyással vannak. Nem könnyű feladat egy ilyen lap fél évszázados tevékenységének áttekintését egy szerény terjedelmű könyvben közreadni anélkül, hogy a szerkesztők tévutakra ne tévednének. 1944 decemberében jelent meg az Új Dunántúl, melyet lapelődjének tekinti a folyamatosságot később felvállaló Dunántúli Napló, Szabad Dunántúl és az Új Dunántúli Napló. Pártok, tulajdonosok, szerkesztők cserélődtek e fél évszázad alatt, mind arra törekedve, hogy tájékoztatási elképzeléseit, a lapnak a lakosságra általuk igényelt hatását érvényesíthessék. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre egyértelműen érzékelhető az a mindvégig fellelhető törekvés, hogy ez a megyei lap együtt akart élni az emberek gondjaival, örömeivel, tudósítani kívánt mindenről, mely előre vitte Baranya megye gazdasági, kulturális, társadalmi fejlődését, kitekintést biztosított az országra, a világra. A lap munkatársai mindig ott voltak, ahol a megye életében fontos események történtek, bemutatva az alkotó, a kezdeményező, a minőségi munkát végző embereket, arra törekedtek, hogy képet adjanak a politikai viszonyokról, a társadalmi rendszer változásairól. Ezzel magyarázható népszerűsége, példányszámának emelkedése. Mindezt úgy tudta az újság megvalósítani, hogy az elmúlt fél évszázadban a szakma kiválóságait tudta magához vonzani. Nem indokolt, hogy most e helyütt neveket említsünk, de aki áttekinti a könyvben közölt válogatott írásokat, olyan publicistáktól olvashat, akik e szerkesztőségből indulva országos hírnevet szereztek maguknak, állami-, irodalmi- és sajtódíjakat kaptak, nem kis örömünkre egykori munkatársunk éppen ez évben, a Magyar Sajtó Napján, Kossuth díjat! A könyv szerkesztői örömmel vállalták, hogy a címlapra a pécsi Martyn Ferenc rajzát helyezzék el, aki életében igaz barátja volt a lapnak, s kinek halála 10. évfordulója egybeesik a kiadvány megjelentetésével. A Fél évszázad a múltra tekint vissza, nem értékelni, minősíteni akar, hisz ez nem szerkesztőinek feladata. Visszapillantást nyújt egykori és mai munkatársainak segítségével a történésekbe, vállalva, hogy a múlt arra kötelezi napjaink újságíróit, hogy munkájukat hozzáértéssel, szakmai elkötelezettséggel végezzék, megőrizve a lap olvasóinak megbecsülését, ragaszkodásukat megyénk közéleti újságjához. A Fél évszázad c. könyv a nyomdából való kikerülése után bizonyára sok örömet szerez majd, mint sajtónapi ajándék, az írott és az elektronikus médiáknál dolgozóknak, de a tervek szerint a közeljövőben az érdeklődők a könyvterjesztő hálózatban is megvásárolhatják. (Kiadta: az ÖKONOKVALITÁS Bt.) M. E. Márciusi apostolok Az idő megkoptatja az ünnepeket is. Kompromittálódnak a sokak által sokszor használt jelszavak, amelyekbe unos-un- talan becsomagolják a csak napi időszerűségű politikai árut. S netán kompromittálódnak - ünneplőik értelmezései miatt - a megünnepelt eszmék és történelmi események is. Amelyik sok évtizedes efféle viszontagságok után is élő tud maradni a nemzet, a nép emlékezetében, az már valóban pirosbetűs nemzeti.ünnep. Március 15 ilyen. Mindent kibír. Kiállta 1948/49 vezéreinek, majd az „örökösöknek” a vetélkedését, a nyílt és a burkolt üldöztetések, valamint a csalódások próbáját is. Döbbenetes, hogy például 1900. március 15-én már ilyen keserű összegzést írt a pesti Esti Újság: „Az eszmékből, amelyek testvériséget és világszabadságot hirdettek, szabadel- vűség lett és párturalom, valamint a honvédségből közös hadsereg, és a népet, amelyet az alkotmány sáncaiba befogadtak a nagy törvényhozók, a kis törvényhozók kirekesztettek az alkotmányból. Idővel így fajult el március tizenötödike, s a népszabadság tavaszából a szabadság ősze lett. Fáradt, erőtlen, kételkedő, aki nem bízik senkiben, sem magában, sem másban, s haszonleső inkább, mint önfeláldozó; ez most az ember. Ifjak, a múltat nézzétek, ne a jelent, ha a huszadik században az emberiség haladását s a magyar nemzet boldogságát kívánjátok. ” „Boldogok, akiknek egy új század int, új eszmékkel, amelyek még nincsenek kompromittálva. ” A szemlézett vezércikk a jövőt illetően nem volt pesz- szimista, de nem is volt jóstehetséggel bíró. Az ifjaknak szóló tanácsának azonban igen lényes igazságmagva van: csak az 1848. márciusi körülmények ismeretében lehet érteni Március 15-ét. Akik az azóta eltelt időben megpróbálták kisajátítani saját céljaik szolgálatára ezt az ünnepi emléknapot - netán kotta szerint másolni is -, azok alighanem félreértették jelentőségét és jellegét. Eszmék, politikai és társadalmi folyamatok olyan ösz- szegződése s annyi egy időben munkálkodó, kimagasló képességű személyiség ráhatásával, amely ettől tökéletesen egyedi, ismételhetetlen. Amit 148. esztendeje Petőfiék köre, a márciusi ifjak megvalósítottak, az egy folyamat csúcsa volt és egy új korszak kezdete: az adott pillanattól elszakítva eltorzul, ha nem általános eszményeket keresünk benne. A magyar liberális nemesség és az értelmiség két évtizedes politikai harcának követelései sorakoznak a „Mit kíván a magyar nemzet?” hires 12 pontjában - és Petőfi Nemzeti dalában -, ám olyan határozott megfogalmazásban, amely felülmúlt minden korábbi kezdeményezést: „1./Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését! 2.1 Felelős minisztériumot Buda-Pesten. 3.1 Évenkénti országgyűlést Pesten.4./ Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben 5./ Nemzeti őrsereg. 6./ Közös teherviselés. 7./ Úrbéri viszonyok megszüntetése. 8/ Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján. 9.1 Nemzeti Bank 10./ A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat nem vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. 11./ A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak. 12,/Unió” (Erdéllyel). Az pedig félelmetesen helytálló intuíciónak nevezhető, hogy a márciusi ifjak képesek voltak felismerni és megragadni hirtelen támadt történelmi szituációban rejlő lehetőséget. Még pedig az események folyamatában is, hiszen eredetileg csak sajtó- szabadság kikényszerítését tűzték ki a forradalmi megmozdulás céljának - hogy a követelések egyáltalán ismertethetők legyenek -, ám mire leszállt a forradalom fáklyagyújtásának estje gyarapodó erőiket és az ellentábor zavarát okosan felhasználva a 12-ből másik két pont megvalósítását is elérték Pesten: kiszabadították a politikai fogoly Táncsi- csot és kimondatták a nemzetőrség azonnali szervezését. Az 1900. március 15-i ünnepen Jókai Mór - akkor már egyedüli élőként a márciusi if- jak közül - a íjjy jellemezte hajdani társait: „akik a korszakkezdő jelszavakat kimondták”. S mint egykori főszereplő - miként a jelen utókor is - szinte beleborzongott az 1848 márciusi tett páratlan merészségébe és hatásába, amilyeneket nagyon ritkán kapcsol össze a legszigorúbb kritikus, a történelem: „Bizonyára, ha a magyar nemzet az ő hívó szavukra, mint egy ember talpra nem áll, ezek a fiatal apostolok vagy a budai vérmezőn , vagy a bécsi bolondok házában végezték volna életüket. Most már alusznak valamennyien. Megérdemlik, hogy sírjukra a nemzet nagy életfájáról egy ágacskát letörjünk". S megérdemlik, hogy az utókor ne kompromittálja eszméiket. Dunai Imre A hírlapíró halála A rthur Miller ügynöke jutott eszembe a minap. Derékban némileg megtört figura, hitében talán kevésbé gyengülőn. Kiszolgáltatott, szenvedő? Rokonszenves és sajnálnivaló? Mindig a középpontba vágyó, ám oda soha nem kerülő ember. Komikus-tragikus hős. Hős? Végzi a dolgát. Akár a hírlapíró. Minden nap újra kezdi, s minden nap meghal egy kicsit. Szép szakma. Hivatás és gyötrelem együtt. Ott lenni mindig, ahol valami történik, a tűzközelben, s a tudósítás megfogalmazásakor a lehetőséghez képest megpróbálni kézenfogni az olvasót, s őt is odavezetni, az események kellős közepébe. Tájékoztatni. Véleményt igazítani, formálni. Szárnyalni ha kell, s kibírni számyaszegetten vergődni is. Mert nem lehet véletlen, hogy az újságírók átlagéletkora oly megdöbbentően alacsony, hiszen feszültség és rohanás a mindennapjaik hoza- déka, versenyben az idővel, a lapzártával, versenyben a konkurenciával, s közben loholás a megélhetésért. Van úgy, hogy nem ebédelek, s észre sem veszem. Azért ugye szép szakma? Azt hinni időnként, hogy az írás maradandó, hogy életem riportja ez. Pedig erről szó sincs. A régi helyébe mindig újabb lép, s mondom: a tegnapi hír, a tegnapi riport már semmire sem jó, haszna csak annak a papírnak van, amelyen megjelent. A sajtónap is csak egy, az év 365 napjából. Ennyi jár, vagy ennyi se. Ünneplés magunk között. A laptulajdonos, a kiadó, a nyomda, a terjesztő és az újságíró. Ünnepi egy-másfél óra, amibe oly sok minden belefér: mert oly sok minden megtörtént már melyről szabadon szárnyalhat az emlékezés. Csak az elmúlt néhány év. Ott voltunk, ahol újra temették Nagy Imrét és megjártuk Kenderest, Horthy Miklós hamvainak útját. Temettük Kádár Jánost és Antall Józsefet. Fémollóval nyírtunk vasfüggönyt, döntöttünk várost választó falat. Jártunk fegyverropogás és golyócsapódások közepette falhoz lapulva Temesváron, felénk kúszott a déli háború is, s bámultunk Eszéken kilőtt harci repülőgép jugoszláv felségjelére. Nyitottunk menekült- táborokat. Perlekedtünk politikusokkal, pártvezérekkel, nyílt teret adtunk egymással ütköző gondolatoknak és véleményeknek, tudósítottunk fennkölt álmokról, s feledhetetlen ünnepekről. Konvojjal vittünk segélyszállítmányokat Marosvásárhelyre és Orasjébe, s volt akinek megadatott Groznijban - aknára lépni. A sajtó pokoli dolgokat él meg: a világ szeme előtt zajlanak forradalmak, háborúk (évszázad riportjai, az a bukaresti tv-szoba vagy az öböl háború vihara az éteren át), s még azt is megéljük, ha a közvetítő vonalba hiba csúszik, átmenetileg békét kötnek majd a harcoló felek, nehogy bárki lemaradjon fontosabb és sorsdöntő pillanatokról. S persze ebbe az is belefér, hogy végignézhetjük amint operatőr kollégánk kezéből kifordul a kamera. Ugye?! S ugye időről-időre kiadják a statisztikát: hol, merre, hány újságíró vesztette életét a világ válságzónáiban. Tavaly 347-en haltak. Mondom: szimfónia több tételben. Olykor hegedűre, olykor ütőhangszerekre. Most, hogy ünnep van, a vonósoké a fő szerep; szükséges volna, de jó volna (?) valami andalító, szép melódia. Jubileumot ünnepiünk lapunknál, az Új Dunántúli Naplónál is: ötven év nagy idő. S amit nem gondoltam, nem mondtam ki: találtunk örökérvényű, tegnapi, tegnapelőtti írásokat, szép gondolatokat, szép mondatokat. Olvasom őket, s mondom, nincs tökéletesebb kábítószer, mint egykor ismert, szeretett (hol vagytok már, régi barátok?) kollégát újra felfedezni, s miatta újra hinni, hogy érdemes volt és érdemes ma is. Nincs tökéletesebb öröm. Főleg nekünk, akik még itt vagyunk elődeink kézfogásával és (írógépeivel), érezzük az a miliőt, ami a régi és az új újságírást elválasztja (vagy ösz- szekapcsolja) egymástól, s általuk megnyugszunk a megvál- toztathatatlanban: ahogy a világ változik, úgy változik a szakma, s ahogyan régen meghalt már Miller ügynöke, régen nem él a hírlapíró sem. Ma ünnepiünk, de holnap újra kezdjük, folytatjuk. Nekünk ez az életünk. Tőlünk senki se kéije, nekünk nem lehet a tollat a kezünkből kivenni. Ha eljön az idő, mi magunk ejtjük el azt. S akkor is marad néhány gondolat, sárguló papíron vagy az asztalfiókba zárva. Mert kell, hogy maradjon valami. Kell, hogy ne legyen hiába. Különben mi értelme volna? Kozma Ferenc
