Új Dunántúli Napló, 1996. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1996-02-09 / 39. szám

8 DUnántúli Napló Kultúra 1996. február 9., péntek Német népdaléneklési verseny A Baranya Megyei Peda­gógiai Intézet, a Baranyai Német Önkormányzatok Szövetsége és a Lenau-ház meghirdeti a IV. Megyei Német Népdaléneklési Versenyt általános iskolai tanulóknak. A versenyre 1996 május 17-én kerül sor a Lenau- házban. A versenyen szólista és páros (duett) léphet fel. (Egy iskolából több tanuló is részt vehet a versenyen.) Az egyéni versenyzőknek 10, a párosoknak (népi többszólamúságban) 5 né­met gyermekdalt, népdalt kell tudniok hangszerkísé­ret nélkül, amelyekből egyet a versenyzők válasz­tanak ki, és egyet pedig a zsűri jelöl ki - közvetlenül a verseny előtt - elének- lésre. A versenyre április 1- jéig lehet jelentkezni. Cím: 7621 Pécs, Munkácsy M. u. 8. A jelentkezés tartal­mazza a tanuló(k) nevét, osztályát és a felkészítő ta­nár nevét. A versenyen résztvevő német nemzetiségi általá­nos iskolák egy-egy tanu­lója és felkészítő tanára március 8-án (pénteken) 11.00 és 15.00 óra között felkeresheti a Lenau-ház- ban dr. Várnai Ferenc ének-zenei szaktanácsadót, aki meghallgatja a tanulók éneklését, és tanácsot ad a dalok előadására vonatko­zóan. Hetvenéves lenne az idén Mensáros László és Pécs Száműzték ebbe a városba, mégis megszerette Az időpont: 1957, 1958. A helyszín: Gyűjtőfogház, Kozma utca 13. Az 56-os forradalom számtalan résztvevője tölti itt hosz- szabb-rövidebb büntetését, köztük a pécsi Weinhardt Béla. És a fogolytársak? Déry Tibor, Ilosfalvi Ró­bert, Göncz Árpád, Mécs Imre, Darvas Iván, Zelk Zoltán és Mensáros László. Természetesen mindenki dolgozik, ki a fordítóirodán, mint Göncz, ki a Telefongyár odatelepí­tett üzemrészében, mint Mensáros. Weinhardt Béla minderre a következőképp emlékszik vissza:- Mensáros a forrada­lom idején a debreceni Csoko­nai Színház tagja volt, és szót emelt, hogy tűi sok sematikus szovjet darabot játszanak, sőt ennél nagyobb bűne volt, hogy szavalt az „ellenforradalmá­roknak” és mindenféle rend- szerellenes kijelentést tett. Ezért kapott két és fél évet. Ám szerencséjére a börtön fizikai­lag nem viselte meg, s tartotta benne a lelket - mint a többiek­ben is -, hogy a börtön színját­szó csoportjában kéthavonta fölléphetett. Az előadást elő­ször mindig az őrségnek, illetve családjaiknak mutatták be, az­tán azoknak az elítélteknek, akik dolgoztak. Én pont ezek­nek az előadásoknak a kapcsán kerültem szorosabb kapcso­latba a színészekkel, mert vil­lanyszerelőként segédkeztem nekik. Mensáros László 1958-ban, rabtársa, Weinhardt Béla pedig csak 1960 áprilisában szabadult börtönéből.- Nem engedték a színpadra, ezért évekig a Margitszigeti Nagyszállóban pincérkedett. Jól megélt, mert mindenki is­merte, és busás borravalókat kapott, ám egyben szigorú volt: színészkollégától egy vasat sem fogadott el! A két volt rabtárs végül újból egy fedél alá került, ezúttal kel­lemesebb és otthonosabb kö­rülmények között, Pécsett. Pe­dig Mensárost, a színészt ide is száműzetésbe küldték.- Megmondták neki, újra játszhat, de kikötötték, hogy csakis Pécsett - ehhez Aczél ragaszkodott. (Egyébként, mi­kor évekkel később, a Kos- suth-díj átadásakor gratulált Mensárosnak, mert kénytelen volt, állítólag azt mondta, „Látja, olyan erősek vagyunk, hogy még az ellenséget is ki­tüntetjük!”) 1962-ben jött Pécsre, igazából csak epi­zódszerepeket játszott, egy darabra emlékszem is, az volt a címe, „Szerelvény a hátországban”, de a kö­zönség imádta. Az első hónapban nálunk lakott a Doktor Sándor utcában, a másfél szobás lakásunk­ban, és sokszor ette felesé­gem által főzött kedvenc ételét, a csülkös bablevest. Ha késő éjszaka kimaradt, ami meg-megesett, mert szeretett presszókba, az akkori Évába, a Színész­klubba járni, inkább haza sem jött reggelig, hogy ne zavarjon, a Petőfi Mozi lépcsőin várta barátai kö­rében a virradatot. Mensáros László fél év pécsi színészkedés után visszakerült a fővárosba, a Madách Szín­házba. De az a kis kiruccanás nem múlt el benne nyomtala­nul, és a későbbi években is gyakran jött Pécsre. Elsősorban önálló estjeit láthatta a közön­ség, a „XX. század”-ot és a „III. Richard”-ot, illetve 1985-ben Tolnay Klárival a „Kedves ha- zug”-ot. A Tüdőszanatórium­ban, ahol a régi barát, Wein­hardt Béla (vagy ahogy ő emle­gette, ha jegyet tetetett félre számára: „pécsi rokona”) dol­gozott, egy hétig pihente ki fá­radalmait, amit szintén egy est­tel hálált meg.-Megszerette ezt a várost. Különösen a Mecseken sétált szívesen. Ott egyedül volt, és ettől megnyugodott. Mensáros László az idén lenne hetven éves. Méhes K. Eletműsorozattal ünnepük a 90 éves Vasarelyt Az idén 90 éves Victor Vasa­rely életművének méltatására világszerte kiállítások nyílnak meg rövidesen a művész alko­tásaiból - közölte az El País című spanyol napilap. A sort a lausanne-i Olimpiai Múzeum nyitja Ötven évnyi alkotás című rendezvényével, amely 40 festményt állít ki a magyar származású művész legjobbjai közül, visszatekintve Vasarely művészetére a kezdetektől a legújabb, absztrakt kompozíci­ókig. A lausanne-i kiállítás feb­ruár 25-ig tart nyitva, de bemu­tatókat rendeznek Németor­szágban, Franciaországban, Spanyolországban, sőt Mexi­kóban és Venezuelában is. Újra működik az Aix-en-Provence- ban székelő Vasarely alapít­vány is, amelyet a mester 1976- ban hozott létre, ahogy ő fo­galmazott, a különböző művé­szeti irányzatok központosítá­sára és a napi élet és a művészet összeolvasztására. Az alapít­vány hamarosan múzeumként működik tovább. Az El País interjút készített a festő menyével, Michelle Vasa- relyvel, aki többek között el­mondta, hogy a 90. évét taposó mester egész életét a művé­szetre áldozta. Vasarely hajlott kora és betegsége ellenére még mindig hajnali ötkor kel, és legalább három órát dolgozik. Nem éppen csekély jövedelmét csaknem az utolsó garasig az alapítványra fordította. Vasa­rely követendő művészideálja mindmáig az maradt, aki mint­egy mérnöki pontossággal dol­gozza egymásba a művészetet és az életet. A pécsi születésű művész ­1906. április 9-én látta meg a napvilágot - megszakított or­vosi tanulmányai után a Bau­haus iskolához szegődött. 1930-ban költözött Párizsba, és nem sokkal később a figurális művészetről áttért máig jelleg­zetes, absztrakt stílusára. Vasa­rely a forma megszállottja, mű­vészetének forradalmi újítása a festészet ábécéjének megalko­tása. Mint menye elmondta, Vasarely mindvégig azt gon­dolta, hogy a világot egységes formákká lehet leegyszerűsí­teni. Sokáig nagy bánata volt, hogy úgy érezte, minden művé­szetnek megvan a saját ábécéje, kivéve a festészetnek. Mintegy ezer alakzattal és 12 alaptónus­sal így maga alkotta meg ezt az alapvetést, amellyel elsőként az 1955-ben készített Kiáltvány sárgában című festményét „írta”. A cikk szerint ez volt az a műve, amellyel megvetette saját szóhasználatával kinetiz- musnak nevezett művészetének alapjait. Ebben az időben még főként fehérrel és feketével dolgozott, 1960-tól vezette be már említett színskáláját. Michelle szavaiból az is ki­derül, hogy a kinetizmus kizá­rólag száraz geometrián alapuló ágának későbbi megjelenése Vasarely lírával teli művésze­tének félreértelmezése volt. Vasarely ugyanis a festészetet kizárólag kézműves jelleggel tudta elképzelni. Soha nem dolgozott modem technológiá­val. A számítógéphez nem ért - mondta róla Michelle. Éppen ezért - tette hozzá - amikor sa­ját műveinek úgymond ipari szemléletű kritikáit olvassa, egy kukkot nem ért belőle ... Ünneplő közösség Ünnepeljük Magyarország ezeregyszáz éves fennállását. Ünneplő közönséghez intéznek beszédet, nekik szól a zene, ünnepi műsor, képek, körkép­től egyszerű hírekig. Közönség és közösség kö­zött különbség van. A közön­ség alkalmi csoportosulás, a közösség együtt élők tömege. A közönséget fel lehet mérni, lehet vizsgálni számát, hangu­latát, összetételét is. Ez a kö­zönség bármilyen jellegű és ní­vójú rendezvényen, előadáson, ünnepen, gyűlésen, teremben vagy utcán, akár felvonuláson a közösségből vált ki. Akár kedvvel, szabadakarattal, akár kényszerből jelenik meg, ül, áll, vonul, zenére-dalra lépést tartva vagy anélkül, zászlókkal vagy jelszavas táblákkal. Min­denre volt és van példa közeli és régmúltban egyaránt. Ezt a Magyar Köztársaság határai között élő közösséget fel lehet mérni szám szerint és különböző szempontokból is Jól esik hallani, még ha néha különösen is hangzik, hogy ezerszáz éve vagyunk itt. Mondják ezt azok is, akiknek semmi közük nem lehet sem Árpád apánkhoz, sem a hon­foglalókhoz. A Kárpát meden­cébe jöttek nem éppen Verec- kén, hanem sok más ifányból, akár már itt is voltak, vagy ide vándoroltak a szomszédból vagy messziről. Akár hivatal­noknak küldték őket, vagy itt próbáltak szerencsét, új hazát találni. Ez a közösség nem csak személyazonossági igazolvá­nyával, útlevelével, de öntudat­tal is vállalja magyarságát és az ezeregyszáz évet. A nyelv és a kultúra tartja össze, nem a név, amelyet örökölt, vagy válasz­tott jelezni kívánva nemzeti hovatartozását. A név mögött elfér a szolidaritás egy otthont és kenyeret adó országhoz és a származás szerinti nemzet kul­túrájának örökségként őrzött tisztelete, tehát hűség a hazá­hoz és néphez egyaránt. A kettő együtt ezeregyszáz éve a hazát és annak közösségét erő­síti, ha öntudatossá válik a személyben és elfogadottá a közösségben. Magyarországi németekre, szlávokra, zsi­dókra, cigányokra gondolok és el tudok képzelni kínait és ara­bot is. Mindenki beszélhet és álmodhat a maga nyelvén, dú­sítják, erősítik a közösség szél­nek, viharnak feszített vásznát, amely viszi előre a hajót, melyben együtt hullámzunk ta­rajos, örvényes vizek felett. Az ünnep habja alatt rohan a víz, viszi hajónkat új századok felé. K. T. A. Régen és most Régen, ha valakinek felfedez­ték a sikkasztását, másnap szé­gyenében agyonlőtte magát. Ma a sikkasztó másnapra agyonlövi azt, aki felfedezte. Régen a tanár behívatta a ne­veletlen tanuló apját, aki a tájé­koztatás után nyakonvágta a fiát. Ma a neveletlen tanuló be­küldi az úgyszintén neveletlen apját, hogy üsse nyakon a ta­nárt. Régen az iskolatáska alig volt egy kiló. Ma öt-tíz kiló. Hogy tízszer többet tudnak-e a tanulók, annak megmondhatója az a tanár, aki annak idején még egy kilós táskát hordott. Régen a tanuló vitte az isko­latáskát. Ma a nagymama. Régen azt mondták: olyan csúnyaszájú vagy, mint a ko­csis, vagy jutási őrmester. Most azt mondják: olyan csúnyán be­szélsz, mint egy tinédzser lány. Régen 3 millió koldus orszá­gának nevezték hazánkat. Ma 3 millió nyugdíjasának. Régen a választások idején a politikusok mindent megígér­tek és valamit adtak. Ma is mindent megígérnek és valamit mutatnak. Régen az emberek az ébresz­tőórára keltek. Ma az ablak alatt parkoló Trabant beindítá­sára. Régen a fodrászok hajat szőkítettek, a halászok halat fogtak. Ma a zavarosban halá­szok olajat szőkítenek és palit fognak. Régen a lótolvajok más em­berek lovát kötötték el. Ma az autótolvajok saját autójukat lopják el és aztán mennek pén­zért a biztosítóhoz. Régen először a sonkát, sza­lonnát sózták be. Ma a járdát. Régen azt mondták, hogy húzzuk össze a nadrágszíjat. Ma nincs nadrágszíj. Régen, ha szerenádoztak, az egész utca kinyitotta az ablakot, hogy hallgassa a zenét. Ma ré­mülten lehúzzák a redőnyöket, hogy ne hallják a részeg ordíto- zást. Régen a rablógyilkost fel­akasztották. Az újságok megír­ták mit evett, ivott vacsorára utoljára. Ma a rablógyilkos írja meg az emlékiratait, kritizálja a kosztot, a TV műsort és kará­csonykor szabadságra megy, hogy családi körben énekelje a „mennyből az angyalt.” Régen a hölgyek szemelték ki maguknak a mit sem sejtő, gyanútlan férfit. Ma is. Dr. Szalai István Tévéprivatizáció A politika utóvédharca Demszky Gábor a Nemzeti Színházról A Fővárosi Önkormányzat grá­tisz biztosítja a területet a Nemzeti Színház számára, mondta csütörtökön Demszky Gábor, miután a kormány az­napi ülésén három helyszín kö­zül az Erzsébet teret választotta az új Nemzeti Színház felépíté­sének helyszínéül. A főpolgár­mester szerint közlekedési szempontból a legjobb alterna­tívát választotta a kormány. Rövidesen megkezdődik ugyanis a Főpolgármesteri Hi­vatal Károly körúti oldalának átépítése, ahol 800 gépkocsi be­fogadására alkalmas mélyga­rázst hoznak létre, ami a szín­ház látogatóinak kényelmét is szolgálja. A színházépítéssel összefüggő konkrét kérdések­ről, a beruházás kezdetéről március végén dönt a kormány. „Végjáték a Szabadság téren” címmel újabb központi napilap rögzítette a minap a lassan va­lamennyiünk számára nyil­vánvaló tényt, a magyar és a kelet európai televíziózás ős­korszaka véget ért, az új kor­szak új profikat kíván, s a poli­tika kénytelen kivonulni az elektronikus média jelentős ré­széből, mivel az informatika társadalmának televíziójáról annyit már biztosan tudni le­het, hogy sokkal inkább gazda­sági, mint politikai manipulá­ciókra fogékony. A politika persze szívós utóvédharcokat folytat. A kis­gazdák most az Alkotmánybí­róságon próbálják megakadá­lyozni a médiatörvény elfoga­dását. A pártok médiatanácsa­dói pedig abban a hitben oszt­ják a helyeket a közszolgálati televízió felügyelő bizottsága­iban, hogy embereik jelenléte tartós, az ő szavuk pedig sú­lyos lesz 1998-ban, a választá­sok évében. Lehet, hogy utol­jára még így lesz, de már ez sem biztos. A csehországi piacot leta­roló Nova televíziót működ­tető amerikai cég, a CME helyi alkalmazottja, aki jól ismeri megbízóinak magyarországi marketing terveit, 20 száza­lékra becsüli a TV-1. lehetsé­ges részesedését a hazai tévé­piacon azt követően, hogy a TV 2, illetve az országossá bő­víthető 58-as csatorna privati­zálásra kerül. E becslés szerint Magyarországon a piac vala­mivel tagoltabb lesz a csehor­száginál, de nálunk sem kép­zelhető el, hogy a szakember- gárdáját és reklámbevételei ja­vát egyszerre elveszítő köz- szolgálati adó megőrizze jelen­legi nézettségének döntő há­nyadát. A privatizálást köve­tően a TV-1 ki lesz szolgáltatva a nagyobb szaktu­dással, jobb technikával és több pénzzel működtetett, fel­tehetően külföldi többségi tu­lajdonban lévő adók kényé- nek-kedvének. Utóbbiaknak szerencsére nem lesz érdeke a közszolgálati televíziózás megfojtása, hisz azt a parla­ment védőintézkedései követ­hetik. Az informatika társadalma akkor is beköszönt a tulipános ablakon, ha előzőleg kirúgják az ajtón. Ennek a társadalom­nak a televíziója pedig depoli- tizált, legalábbis a pártoskodás szintjén. Mert a tömegkom­munikáció természetesen nem lesz politikamentes, amig világ a világ. Az üzeneteket azonban többé nem a naponta megszó­laló, minden reggel kínpadra ültetett pártelnökök és minisz­terek ajkáról halljuk majd, ha­nem rövid híradásokból, me­lyek a pártok és vezetőik nyi­latkozatai helyett intézmények, pártok és emberek teljesítmé­nyeiről szólnak a lényegre kor­látozva a politikában természe­tes szóözönt. Ebből a szempontból szinte közömbös, hogy ki privatizálja a hazai televíziózást. A szak­ismeret a fontos. A további év­tizedes nyüglődések elkerülé­sének egyetlen módja a megfe­lelő szaktudás,a technika és persze az anyagi háttér. Hazai vállalkozók csak gyártókként, segítő partnerekként jöhetnek szóba. A tőkeerős külföldiek közül is jó volna olyanokat vá­lasztani, akik nem ma kezdik tanulni a televíziózást. Ki le­hetne zárni közülük azokat, akik most vagy a későbbiek­ben monopolizálhatják a kelet­európai televíziózást, kisajátít­hatják lelkeinket. Van lehetőség véget vetni a kisszerű marakodásnak, s meghívni azokat, akiket tech­nikailag, anyagilag, erkölcsi­leg és persze szakmailag a vi­lág legjobbjai közé sorolnak. Nem sokan vannak a négy leg­nagyobb amerikai tévétársaság mellett csak a BBC, a RAI és a két vezető német adó érdemel említést. Az összes többi földi és égi ■jelentkező gáttalan kommersz és a felesleges kísérletezés további évtizedeit igén a ha­zai televíziózásnak. Az pedig vajúdott most már eleget. Jókai Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom