Új Dunántúli Napló, 1995. december (6. évfolyam, 328-356. szám)

1995-12-12 / 339. szám

1995. december 12., kedd Társadalom Dlinántúli Napló 11 Milyen jó érzés lehet sok pénzt keresni?! Ünnepi üzenet A boldog, bensőséges ünnep legfőbb forrása, éltetője, a sokféle gondunk, bajunk biztos enyhítője a szeretet. A szeretet, amely körülvesz bennünket a családban, amit társunktól, gyermekeinktől, unokáinktól kapunk és adunk nap, mint nap. A sze­retet segít megélni a hét­köznapokat és különös fénnyel ragyogja be az ün­nepet. Kívánom minden nyugdíjas társamnak, hogy legyen szép ünnepük, s hogy a boldog karácsonyt jobb esztendő kövesse. Bleyer Jenő elnök a Nyugdíjasok Egyesületei a Országos Szövetsége Meleg étel Mikor jön az- ebéd? Aki még nem találkozott a környezeté­ben olyan idős, vagy egészségi állapota miatt önmagát ellátni képtelen emberrel, az bizonyára nehezen tudja elképzelni, hogy milyen forítos Céhet ez a kérdés: Sokan vannak, akik kimozdulni sem tudnak otthonukból, egy tál meleg étel elkészítése ugyancsak erejükön felüli fel­adat. A Xavér utcai Egyesített Szociális Intézmény gondozási központjaiban dolgozóknak az is a tevékenységükhöz tartozik, hogy az ilyen helyzetben lévő­kön segítsenek. Naponta 550- 600 adag ételt juttatnak el azokhoz, akik az ő gondozási területükön laknak. Mivel nagy a terület - a belvárostól Hirdig terjed - több gépkocsival szál­lítják házhoz. Ezek a gépko­csik, a nagy igénybevétel miatt, hamar elhasználódnak. Ezért je­lent nagy segítséget, hogy a Vá­rosi Vagyonkezelő Kft. a kö­zelmúltban gépkocsit adott, ételszállítás céljára. Xavér utcai Egyesített Szociális Intézmény vezetősége A minap az egyik honatya az országgyűlés kérdés-felelet já­tékában azt találta kérdezni, hogy sértett-e titkot a minisz­terelnök, amikor kikottyantotta, hogy a rádió jelen elnökének a havi jövedelme 500 000, illetve idén már 540 000 forint. Az igazságügyi minisztertől tud­hattuk meg, hogy voltaképpen nem történt titoksértés, bár a dolog személyiségi jogokat sérthet. Mivelhogy kinek, mi köze ahhoz, hogy valakinek mennyi a fizetése. Talán egy ici-pici mégis van annak, aki 10 000 forint körüli nyugdíjból, nettó keresetből, munkanélküli segélyből tengő­dik, és azt számolgatja, hogy nevezett vezető egy hónapban annyi jövedelmet vág zsebre amennyi őt 50-54 hónap, 4-4,5 év alatt illeti meg. Hát hogy van ez kérem? - kérdezi az egyik il­lető a másik jövedelmi viszo­nyain meditálva. Hát nem egé­szen így van, mondhatjuk erre, s jóindulatúan magyarázhatjuk az egy héttel ezelőtt hajnalba nyúlt országgyűlési szavazás ismeretében, hogy nevezett úr - s vele még sok-sok úr és hölgy - végeredményben nem is lehet olyan boldog az említett félmil­liótól, vagy többtől, hiszen an­nak körülbelül csak a fele üti a markát, a többit elviszi, illetve vissza veszi Bokros és Pitti urak képében az állam. Tetszik tudni, az az állam, amely haj­dan bőkezűen osztogatott, ma­napság meg évek óta inkább csak fosztogat. Igaz, az érde­künkben teszi, arra számítván, hogy így előbb-utóbb rendbe hozhatja a szénánkat. A címben foglalt óhaj az előbbiekre utal. Azt lenne jó tudni, milyen érzés is az, ami­kor az ember havi fizetés gya­nánt nem hogy félmilliót, ha­nem „csak” negyedet vesz fel. Hát ezt bizony nehéz dolog megtudni. Egyszerűen lehetet­len! Ha nem, hát nem! De azért meditálni csak lehet?! Például azon, hogy manapság, amikor milliók vegetálnak a létmini­mum vidékén, várva a biztosan megjövő újabb és újabb terhe­ket, etikus-e állampolgárok egy viszonylag nem túl nagy köre részére mamut-jövedelmeket biztosítani, kivonva őket ezáltal az átalakulással járó terhek megismerése alól. Azt mond­ják: etikus, illetve, hogy ennek semmi köze az etikához, mert ez - és ilyen - piacgazdaság. Milyen piacgazdaság az, amelyik még mindig késleke­dik (vagy minek nevezzük) ki­lökődni az alagútból az ország vonatát? Milyen piacgazdaság az, amelyik csak egy vicináli­Nyugalom árad belőle. Valami szelíd csendesség, ami azonnal bizalmat ébreszt iránta. Való­színűleg így lehettek vele a be­tegek és azok az ápolónők, aki­ket egykor oktatott. Különben nem köszönnének rá az utcán, nem állítanák meg legalább egy röpke mondatra: dolgozik még Kató néni? Nem is oly rég, azt válaszol­hatta Tanó Istvánná, hogy igen, még néhány hétig, aztán itt a pihenő idő. Harminc év munka után talán már várta is, de leg­alább ennyire szerette volna ki­tolni ezt a percet. Mert hiába érzi, hogy minden porcikájának nehezére esne már ugyanezt a tempót felvennie, amit a munka diktál, a pálya, örömei mélyen megmaradtak benne. Ügy kezdett, hogy rögtön megméretett. A szülésznő­képző utolsó heteiben pályáz­niuk kellett az állásokra és ő a megyei kórház szülészetét je­lölte, amely akkor a Honvéd Kórházban működött. Nyolcán pályáztak. Az osztályvezető fő­orvos beült meghallgatni a ké­pesítő vizsgájukat, az alapján döntött. Őt választotta. Később műtősnő lett, átme­netileg dolgozott a fertőző osz­tályon, aztán visszatért a szülé­szetre.-Nem véletlenül választot­tam ezt a szakmai területet - mondja. - Ma is úgy vélem, hogy kevés olyan egészségügyi munkakör van, amelyben annyi örömöt élhet át az ember, mint ebben. Szerencse, hogy nap, mint nap ebben volt részünk, s csak elvétve fordult elő tragé­dia. Mert én ma is annak érzem azt az esetet, amikor karácsony este azért kellett megoperálni egy fiatalasszonyt, mert elhalt a kilenc hónapos magzata. És azokra a lányokra, asszonyokra is emlékszem, akik a szigorú abortusz rendelet miatt angyal­son utazókat vitt már ki az Isten szabad, napsütéses ege alá? Minderre jöhet most a gú­nyos replika: ez nem más, mint a kádári egyenlősdi vissza sí­rása. No nem! Csak arról volna szó, hogy a sokat emlegetett, és úgy látszik csak az úgynevezett alsóbb néposztályokrá (ezt a régi „szép” kifejezést még nem hozták vissza!) kötelező meg­szorításoknak általános érvé­nyűiknek kellene lenniük! Mert ugyan mit érezhet a meg­szorításokból az, aki nettó ne­gyedmilliókat rak havonta a zsebébe, s igazán érdekelt-e a gödörből való kikecmergés- ben? Hársfai István Tanó Istvánná fotó: Tóth csinálókhoz fordultak, s amikor hozzánk kerültek, már nagyon kévésén tudtunk segíteni. Szerette a munkáját és sokat vállalt. Azok közé tartozott, akik vették a fáradtságot, hogy önállóan gyűjtsenek ismerete­ket, tapasztalatokat a tevékeny­ségükről, hogy aztán a külön­böző megyei és országos szak­mai találkozókon tovább adják. Ez a hozzáállás változást is ho­zott a munkájában: 1986 janu­árjától a kardiológiai rehabili­tációs osztály főnővére lett. Itt dolgozott a nyugdíjaztatásáig, amikor - tovább gyarapítva a számos elismerést - a Népjóléti Miniszter Díszoklevelét kapta. Sokat változott az élete. Ott­hon van, a háztartás köti le és az az igyekezet, hogy minél kellemesebbé tegye a már szin­tén nyugdíjas férje napjait, aki­vel együtt várja a harmadik unokájuk érkezését. Mind a másik kettőnél, az ő világra jöt­ténél is ott szeretne lenni. T E. Ünnepi várakozások FOTÓK: LÄUFER, LÖFFLER, MÜLLER Karácsonyt várva Számolgatják a napokat. Amennyire lehet, igyekeznek elfelejteni, hogy a forintokat is számolgatni kell. De ez az ün­nep semmilyen mással nem összemérhető. Ez a melegség, a szeretet, a család ünnepe, amelyből az idősek közül sok­nak már csak az emlékek alap­ján jut. De akinek nem, azok készülnek rá. Maguk kötötte, hímezte, faragta apró ajándé­kokkal, hogy tudjanak adni, vagy kiegészítsék azt, amire ki tudja mióta gyűjtögették a rá- valót. Készülnek és remény­kednek: megint együtt lesz a család, Mindegy, hogy náluk, vagy ők mennek a gyerekek­hez, csak így legyen. És ké­szülnek azok is, akiknek már nincs hova menniük, akiket nem vár senki. Ők a közös ün­nep fényétől remélnek meleg­séget, amit minden idősek klubjában és szociális otthon­ban megtartanak. Pályázott a szülésznői állásért Búcsú a betegágyaktól Felmentési kérvény Tekintetes Mindenhatóság! Alulírott tisztelettel kérem felmentésemet az alól a vád alól, miszerint haszontalanul fogyasztottam el egy emberöl- tőnyi életet. Kérésem indoklásául az alábbiakat hozom fel: Az Életnek tiszta lappal in­dultam neki. Eleinte mások kí­vánságait és akaratát teljesítet­tem. Szófogadó ember voltam, kérem szépen, evés előtt min­dig imádkoztam azért, aki ételt, italt adott, s a tanítás megkez­dése előtt kinyilvánítottam hi­temet Magyarország feltáma­dásában. En, kérem szépen, az iskolában is csak azért lestem bele dolgozátírás közben a Vili munkájába, mert nem tudtam, hogy a jelzőt vagy a főnevet kell-e tárgyesetbe tennem. Én, kérem szépen, sohasem dugtam el a diáksapkámat, csak egy­szer, amikor rózsát loptam. De én kérem akkor nagyon szerel­mes voltam és nem volt egy fil­lérem sem, hogy Neki virágot vegyek. Én, kérem szépen, mindig átadtam a helyem a vil­lamoson az öregebbeknek és ha idősebbek megszólítottak mindkét kezem középső ujja a nadrágvarrásomhoz simult, ahogy azt a leventében tanítot­ták nekünk. Azt a májusfát is csak azért loptam el, kérem, mert azon a napon ballagtunk, s nekem olyan jó kedvem volt. És az érettségi bankett után is csak azért ugrottam bele vado­natúj ruhámban a Hullámfürdő medencéjébe, mert a Pista nem akarta elhinni, hogy meg me­rem tenni. És őrségben is, ké­rem szépen, csak azért aludtam el, mert féltem a sötétségtől. Igen kérem, katona létemre fél­tem, és mert úgysem mertem volna használni senki ellen fegyveremet, inkább bebújtam az istálló szegletébe és elalud­tam. Tessék kérem megkérdezni Kass őrnagy urat, aki rám talált, de jóságos szíve miatt nem ci­tált hadbíróság elé. Én kérem szépen, azokat a csókokat nem loptam, azokat úgy kaptam ké­rem, és mind vissza is adtam szíves örömest. így e tekintetben is nullszal­dós vagyok. És én, kérem szépen, gyer­mekeimmel is csak azért men­tem hétvégeken nyakig sárosán haza, mert olyan jókat tudtunk nevetni, ha a márévári patakban kilométereket futottunk egy­mást fröcskölve. És én, kérem szépen, nem kivagyiságból ettem meg egy- ültőhelyemben három adag fa­tányérost, csak azért, mert Ja­nival fogadtunk, s ő elvesztette a fogadást. A majdnem százfo­rintos cehhet is neki kellett áll­nia, kérem. És én hitet ková­csoltam üres ígéretekből és igyekeztem úgy viselkedni, ahogy azok mondták nekem, akik nem is ismertek engem, kérem. Én szerettem a munká­mat, kérem szépen, és kedvvel csináltam minden feladatomat. Én sohasem mondtam ellent, én megtettem, amit kértek tőlem, s csak most látom, mennyivel többet is kérhettek volna. Én ebből a hitből táplálkoztam, ké­rem szépen, és amiatt volt, hogy jól éreztem magam, s hogy azt hihettem, magam is fontos alkatrésze vagyok egy világnak. És én, kérem szépen, elhit­tem, könnyes szemmel nyug­táztam mindazt, amit búcsúzta­tásomkor elmondtak nekem. Elhittem, kérem, hogy én egy korszak voltam, hogy mindig szükség lesz tapasztalataimra, s hogy időnként, ha múlhatatla­nul szükség lesz rám, számíta­nak ismereteimre. S ha csak egyszer, egyetlen egyszer kérem, azóta is érezhet­tem volna ezeknek a szavaknak a hitelét, tán még most is hin­nék bennük. De nekem most az ég kékjé­ben, a virágzó fa pompájában az erdő rejtelmes susogásában kell gyönyörködnöm. És én ezt, kérem szépen, nagyon boldo­gan teszem. Miközben értetle­nül és kerekre nyílt szemmel figyelem mások acsarkodásait, a fröcskölődő gyűlöletet. De én nem félek, kérem szé­pen, mert nincs mitől félnem. Igaz, leéltem egy emberöltőnyi életet, tán az is igaz, nem sok haszonnal mások, mindenki számára, de én, kérem szépen, szelíden csak azt tettem, amit elvártak tőlem. Nem voltam lázadó, elége­detlen, kérem szépen, belesi­multam a Nagy Közösségbe, s ha van bűnöm, tán csak az az egyetlen, hogy most, amikor mások időnként ezt számon ké­rik tőlem, nem értem meg őket. Tekintetes Mindenhatóság! Fentiek alapján kérem meg­értő bocsánatukat és remény­kedem megérdemelt felmentő ítéletükben. Tisztelettel: Bokrétás András i K t >

Next

/
Oldalképek
Tartalom