Új Dunántúli Napló, 1995. november (6. évfolyam, 298-327. szám)
1995-11-18 / 315. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. november 18., szombat Mustfokoló A „Mediterrán Ősz” idei rendezvényeinek része volt a Villány-Siklósi Borút Egyesület szervezésében létrejött programsorozat, a Mustfokoló. Ennek keretében Palkonyán, Vil- lánykövesden, Siklóson, Villányban és Pécsett rendeztek nagy érdeklődéssel kísért programokat. Bor- fesztiválok, halászléfőző verseny, borásztalálkozó, szakmai előadások és bor- palack-szépségverseny jól megfért egymás mellett. Szó esett a térség gazdasági problémáiról, a szőlő- és bortermeléssel kapcsolatos kérdésekről. Az idén 50 éves Pannon Volán Bartók Béla Férfikar immár harmadízben volt gazdája és vendéglátója az Európai Bordalfesztiválnak, melynek fellépő kórusai most is hatalmas sikert arattak. A Pécsi Nemzeti Színházban megtartott gálaestjükből, a palkonyai szakmai tanácskozásból és a Mustfokoló színes programjaiból ad ízelítőt az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának Itthon című műsora november 21-én, kedden 18.13-kor a TV2-n Bük- kösdi László rendezésében. A Művészetek Háza ajánlatai „Te is más vagy, te sem vagy más” címmel rendezvénysorozatot szervez az Amrita OBK Egyesület. A pécsi Művészetek Házával közös eseményre november 18-án és 23-án kerül sor. Szombaton 15 órakor kezdődik a program, melynek keretében Schiffer Pál két filmjét láthatják a nézők, s beszélgethetnek a rendezővel is. Csütörtökön 17 órától a másságról s a multikulturális oktatásról pedagógusok, szakemberek cserélnek eszmét, közben a témához kapcsolódó tankönyveket is bemutatnak. A Házban más típusú szórakozást is kínálnak: 21-én, kedden, 19 órakor napjaink meghatározó jazz-zenésze, Binder Károly zongoraművész lép fel. Kínai napok Kulturális és gazdasági programmal tarkított Kínai napokat szervez az Oriental Travel Kft. Az eseménysorozat november 24-e és 26-a között az Angol Korona étterem és Jazz kávéház helyiségeiben zajlik. Pákolitz István: Pepitafüzetemből Potyavendég A fuszulykafalvi kocsmában hetenként háromszor, hétfőn, szerdán és pénteki napon menetrendszerűen megjelent Grigonyecz András csendőrbiztos. Megérdeklődte, mi a helyzet, történt-e valami rendellenes „ténydolog”, ahogy ő mondta. A kocsmáros, Kondor Gyula, hétről- hétre, napra-nap ugyanazt válaszolta:- Nem szók itten semmise történni. Megnyugtató tájékoztatásával egyidőben odatette a mindig lucskos bádogpultra a két deci vöröset. Tisztán. A káplár úr lehajtotta az italt, még véletlenül se köszönte meg soha; lezséren szalutált, ahogy a vasutasok meg a hajóskapitányok, és kivonult az ivóból. A kocsmahivatal vezetője unni kezdte potyaleső vendégét. Az újabb látogatáskor kicsinyég fölvizezte a csend őrének kétdecis járandóságát. Grigonyecz András szokása ellenére nem egyből húzta le, hanem lassudan belekortyolt, ám a második nyelet után rájött a köhöghetnék. Kérdőn bámult a kocsmárosra, tüntetőén lekoppantotta poharát a pultra és torkaköszörülve elhagyta a helyiséget. Kondor Gyula törzskuncsaftjai sorába tartozott a szaladj-ide-szaladj-oda Dadogós Józsi, a fuszulykafalvi Szegényház örökös tagja, lakodalmak, disznótorok és pasziták (keresztelő utáni lakoma) rigmusfaragó igrice. A házi poéta fölajánlotta szolgálatát Gyula úrnak, olyan formán, hogy rittyent valami elmés klapanciát a bugris potyavendég okulására. Másnap jókora röhögések közepette kirajzszögeztek a kármentő lécfalára egy papundeklire rótt versezetet: „Ki a borát meg nem issza, / Kutya fingját tolja vissza!” Mikor a zsandár - két heti távolmaradás után - újfent belépett a kocsmába. Kondor Gyula azonnal kimérte a két deci vöröset. Tisztán. A potyavendég, naná, kicsilabizálta az öklömnyi betűkkel írt szöveget. Elértette a célzást, azaz inkább a találatot; pulykavörösre lobbant a fizimiskája, nem is nyúlt a pohárhoz; vasvillaszemmel meredt Kondor Gyulára, szó nélkül kimarsolt a kocsmából, mintha legalábbis rohamra csörtetne. A kocsmaküszöb-koptatók hahotája közben Dadogós Józsit háromszor fölhajították a plafonig. Féllitert bort is kapott, tisztán. Kondor Gyula mást kapott. Egy hét múltán megjött címére a Sasbehívó. A kocsmáros megjárta a Don-kanyart. Öt esztendő után vergődött haza a hadifogságból. Újból kinyitotta a kocsmát. A csendőrt többé senki se látta. Tanulmányút A tanítás befejeztével hazafelé térültem biciklivel, rövidnadrágban. Kutya meleg volt, május közepe. A Cseresznyés-pusztai iskolától Pakson, Dunakömlődön át igyekeztem Mado- csára, ahol feleségem az óvodát vezette. Innét jártam ki a pusztára, naponta 42 km-t kerékpároztam; a selejtes külső és belső gumikat folyton foltozni, ragasztani kellett. A leromlott pénzzel nem tudtunk mit kezdeni, kénytelenek voltunk szó szerint termelni; feleségem kötötthorgolt lisztért, babért, krumpliért; csibéket tartottunk, kacsát, libát neveltünk. Tisztemhez tartozott, hogy minden másnap szállítottam egy papzsákra való nadár-1 (orvosi, v. fekete nadály), amit apróra összevagdosva, korpával keverve tálaltunk az aprójószágnak. Kömlőd és Madocsa között a kiserdei szakaszon jó lelőhelyem akadt; megtöltöttem a zsákot, felkötöttem a saráglára, vagyis a bicikli csomagtartójára, aztán irány haza. Dunakömlődön javában zajlott a svábok kitelepítése. Madocsa felől, az út mindkét oldalát elfoglalva, szembe jött két lovas. Egyikük rendőri egyenruhában, a másik civilben. Ahogy közelembe értek, neszeltem, hogy a rendőrt látásból ösmerem; a civil jobbjával a lókantárt tartotta, baljában kocsikerék- nyi rózsacsokor volt. Kapatos lehetett, imbolygód a nyeregben. Lépésben jöttek, csak az út közepén, kettejük között tudtam elkerekezni. Gyerekként arra neveltek, hogy a fiatalabb- nak kötelessége az idősebbet köszönteni, akár ismeri, akár nem. A jóneveltség legfőbb ismérve a köszönés volt. Midőn a két lovas között elkarikáztam, Jónapotkívánok-kal köszöntem, arra nem emlékszem, hogy elfogadták-e. A rózsacsokros utánam kiáltott: Hová-hová kiskomám!? - Visszafordulva a kerékpárnyeregből ezt rikkantottam: Kiskoma az öregapja! - A civil „megálljt” parancsolt s egy éppen ott kapálgató parasztembert utasított: állítson meg. Leszálltam, gyalogosan odatámolygott a civil is; rózsacsokor helyett revolvert szorongatott a jobbjában. Fegyverével az orrom előtt hadonászva kikérdezett, mit csinálok, honnét jövök, hová megyek, mit csempészek a biciklin, voltam-e katona, hol, melyik fronton, mikor, hol estem fogságba, mikor, hogyan jöttem haza. Igazoltam magamat, a kérdéseire rendre és tisztességes hangon válaszoltam. Ő is bemutatkozott kitelepítési kormánybiztosként; vakszememre szorította revolverét, kioktatólag rohadt fasisztának nevezett, lekurvázta az édesanyámat öt-hat pofon kíséretében. Fegyvere csövét az orromhoz nyomva kezet nyújtott:- Remélem, nem haragszol. Egyébként nem szeretem, ha barátságos kérdésemre frehhen és barátságtalanul válaszol valaki, mint pl. te is. Örülj, hogy nem kötlek a lovam farkához. Villanásnyira átfutott rajtam: ha visszaütök, lepuffant. Ott esz meg a fene az útmenti árokban. Heu me, miserum! Vae victis! Hétszeres jaj a fegyvertelennek! Tehetetlenségemben hazáig bőgtem. Az otthoniak se, mások se akarták elhinni, hogy csak azt válaszoltam a kormánybiztosnak, amit följebb írtam. Gyanúsítgattak, hogy a részeg civil öregapjának egyéb holmiját is emlegethettem, emiatt volt a cirkusz. A paksi Rendőrkapitányságon égedelem dühbe gurult a panaszomat fölvevő hadnagy; tömören úgy fogalmazott, hogy ez a részeges disznó rosszabb, mint három gauleiter együttvéve. Fölvették a jegyzőkönyvet. Elküldték-e, nem-e, ki tudja. Soha nem kaptam választ. Hat esztendeig vajúdtam belső emigrációmban. Nyugtatgattak, hogy esetemet nem a demokrácia negatívumaként kell felróni, hiszen egyértelmű a dolog: a kormánybiztos „őfelsége” egyéni túlkapásáról van szó. E hűvös tárgyilagossággal nemigen tudtam mit kezdeni, mert a porbatipró megaláztatást, a teljes kiszolgáltatottságot a fegyvertelen kis senkinek, az embernek kellett elviselnie. A begőzölt vadállat nyugodtan visszaélhetett hatalmával, megengedhette magának, hogy szánt-szándékkal félrehallja szavamat, hogy semmivé degradáljon embervoltomban. Nem vigasztalt, hogy a történtek után menesztették hivatalából a riherongyot, sőt, be is kasztliz- ták, mert összeharácsolt mindent a sváb vagyonból. Tanulmányútam végső tanulságát akként foglaltam össze, hogy nem egyéni túlkapásról volt szó, hanem arról az elméletről-gyakorlatról, melyben az erőszak módszeres alkalmazásával megfélemlítik az emberek millióit, miközben népuralomról papol és kéjeleg a hatalomban néhány gazember. Kulturális örökségünk Otven éve jött létre a pécsi Batsányi Társaság A két világháború közötti pécsi irodalmi élet vezető tömörülése a Janus Pannonius Társaság volt, amely utolsó ülését 1944. októberében tartotta, és ekkor jelent meg utoljára folyóirata, a Sorsunk is. Az élet megindulásakor, 1945-ben föltámadt az igény az újjáalakításra. A kor szellemének megfelelően névadóként a forradalmi hangú költő, Batsányi János nevét vette föl a társaság az 1945. november 18-i alakulásnál. Mivel minél szélesebb tömegeket akartak az irodalmi alkotásokkal megismertetni, és az írókat-költőket közelebb akarták hozni az olvasókhoz, a Vigyázó Szem című első körlevélben ezt határozták meg célként. Törekvés volt még az is, hogy a provincializmus veszélyét kikerülve a helyi irodalmi értékeket be kell kapcsolni az országos irodalmi életbe, különös tekintettel a dunántúli régióra, ugyanakkor a magyarság egyetemes kultúráját, a múlt és a jelen értékeit is föl akarták mutatni. A vármegyeház kis tanácstermében tartották alakuló ülésüket: a társaság a magyar kultúra jeleseit tömörítette. Elnöknek Várkonyi Nándort, társelnöknek Illyés Gyulát, Sásdi Sándort, ügyvezető titkárnak Csuka Zoltánt, titkárnak Csorba Győzőt, az igazgató tanács elnökének dr. Boros István főispánt, társelnöknek Bárdosi Németh Jánost, Kardos Tibort választották meg. A társaság tiszteletbeli tagjai voltak Kodály Zoltán, dr. Boros István, Dombay János, Keserű János, Maros Rudolf, Martyn Ferenc, Takács Jenő, Tolnai József polgármester, Szabó Pál Zoltán, Veres Péter, Záhonyi Tivadar újságíró. A tagok között találjuk dr.Angyal Endrét, Berze Nagy Jánost, Dénes Gizellát, Fejtő Ferencet, Fülep Lajost, Jankovich Ferencet, Keresztury Dezsőt, Kodolányi Jánost, Lovász Pált, Makay Gusztávot, Németh Lászlót, Nikelszky Gézát Sőtér Istvánt, Székely Györgyöt, Takáts Gyulát, dr. Vörös Mártont, Weöres Sándort, Zsikó Gyula újságírót. A társaság életében nagy szerepet játszottak a felolvasó estek, ahol a legújabb alkotásokkal ismerkedhettek meg az érdeklődők, és találkozhattak az alkotókkal is. A társaság részletes terveket dolgozott ki a dél-dunántúli etnográfiai vidék módszeres földolgozására, a gyűjtőmunka megindítására. Kiadta folyóiratát, a Sorsunkat, rendszeres könyvkiadást szervezett, vidéken, a dunántúli városokban is rendezett irodalmi esteket, megjelentette évkönyvét, a Magyar Látó-t, az alkotókat megismertette az olvasóközönséggel. Országos visszhangja lett a kultúrnapoknak, 1946 őszétől ismeretterjesztő sorozatot indítottak, a Kárpát-medencében élő népek alkotásait mutatta be a Sorsunk „Dunatáj” rovata. Volt olyan irodalmi est, ahol Miroslav Krleza horvát és Misko Kranjee szlovén író is szerepelt. A társaság képes volt a megújulásra, a Dunántúl nagyobb városaira is kiterjesztette működését. Egyre több személyt vont be munkájába, a pécsi egyetem több tanára szintén alkotótársnak szegődött a folyóirat számaiban. Olyan költőket fedeztek föl, mint Fodor András vagy Simon István. A politikai helyzet éleződésével a polgári értékek elleni támadás időszakában, 1948 májusában, működésének virágjában adminisztratív intézkedéssel szüntették meg a többi hasonló jellegű tömörüléssel együtt a társaságot, évekre megakasztván ezzel az egészséges irodalmi élet fejlődését. V. D. Ascher látogatásai Ascher Tamás, a kaposvári Csiky Gergely Színház Kos- suth-díjas főrendezője, már a múlt évadban színre akarta vinni Dürrenmatt Öreg hölgyét. Betegsége keresztülhúzta terveit. Most azonban bemutatta a társulat a darabot. Ascher szerint egy művet akkor kell színpadra állítani, ha talál hozzá megfelelő főszereplőt. Molnár Piroskát szemelte ki a milliomoshölgy címszerepére. Számos darabban dolgoztak már együtt. Ascher a Kossuth-díjas színésznő minden rezdülését ismeri. A Jelenetek egy kivégzésből című Howard Barker-da- rabért mindketten megkapták a Kritikusok díját. Alfred Ilit kettőzve játssza Bezerédi Zoltán és Kulka János.- Mi következik A milliomosnő látogatás után? - kérdeztük Ascher Tamást.- A kaposvári premier után Budapesten, a Katona József Színházban rendezek egy darabot, tavasszal pedig a Katona kamara színházában. Az évad végén Helsinkiben dolgozom majd, ahova évek óta járok. Futnak A Képek JEGYZET S zép új világ! Ülünk majd a komputerek előtt, információs autópályákon „száguldozva”, internet-adatbázisok ólom- és élménymentes üzemanyagával. A könyveket lassanként elfelejtjük, de a képernyőn szabadok vagyunk, vírusokat űzünk védőprogrammal, szoftverekkel s két deci fogalomkészlettel becsüljük magunkat. így lesz-e? Talán nem. Mindez azért jut eszembe, mert a moziban mostanában elszaporodtak a komputerizált társadalommal kapcsolatos negatív utópiák. A Hálózat csapdájában (The Net) című film tehát igen aktuális témát feszeget. Hősnője, Angela Bennett, akit a Féktelenül című produkcióban feltűnt Sandra Bullock alakít, a számítógépek és floppyk megszállottja. Programokat készít reggeltől estig, még a pizzát is Két szék között „hű társa” billentyűivel rendeli meg. És egyszer véletlenül végzetes információk birtokába jut. Ettől kezdve rettegés az élete: megfosztják mindenétől, elveszik a nevét és személy- azonosságát, és meg akarják ölni. Mert egy „pretoriánus” társaság meg akarja kaparintani az információs univerzumot. És csakugyan, miért is ne? Hiszen testünk-szellemünk „adatolva” van, az adatok pedig birtokba vehetők, sőt ellophatok és manipulálhatók. És mi van akkor, ha a tolvajnak még küldetéstudata is akad, de csupán annyi a gátlása, mint egy láncfűrésznek. A téma tehát jó. A film nem az. Legfeljebb közepes. Mert amilyen időszerű és jövőbe tekintő a kérdés, olyan molyrágta és múlt idejű a felelet. A rendező, Irwin Winkler, egy régimódi krimi komótos lassúságával dolgozik. Körülményesen fog neki a dolognak, nehézkesen bonyolítja a cselekményt, toporog. A külső felvételek eléggé szegényesek, az akciójelenetek nyikorognak. És feltűnően kevés a figura: ezt a történetet négy-öt szereplővel nem lehet a téma szintjén izgalmassá tenni, különösen, ha a hálózatot ilyen ügyetlen alakok képviselik. Furcsa ellentmondást érzékelünk. A filmbeli képernyőkön a legmodernebb technika villog, miközben a vásznon egy elavult látványvilágot szemlélhetünk. Ahol a mesebeli legkisebb fiú, aki most lány, egyes- egyedül, tarisznyájában hamuban sült floppyjával, nekivág, s birokra kel a hétfejű sárkánynyal. Le is győzi. Szép régi világ ... Mi pedig itt ülünk két világ, két szék között. És a film legérdekesebb figurájára gondolunk, a hősnő Alzheimer-kóros édesanyjára, aki már a lányát sem ismeri meg, de akinek elhomályosult szeméből időnként mégis olyan fény sugárzik, amit a komputerek nem képesek érzékelni. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk? Nagy Imre Hollywood új üdvöskéje, Sandra Bullock * A A V