Új Dunántúli Napló, 1995. november (6. évfolyam, 298-327. szám)

1995-11-18 / 315. szám

6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. november 18., szombat Mustfokoló A „Mediterrán Ősz” idei rendezvényeinek része volt a Villány-Siklósi Bo­rút Egyesület szervezésé­ben létrejött programsoro­zat, a Mustfokoló. Ennek keretében Palkonyán, Vil- lánykövesden, Siklóson, Villányban és Pécsett ren­deztek nagy érdeklődéssel kísért programokat. Bor- fesztiválok, halászléfőző verseny, borásztalálkozó, szakmai előadások és bor- palack-szépségverseny jól megfért egymás mellett. Szó esett a térség gazda­sági problémáiról, a szőlő- és bortermeléssel kapcso­latos kérdésekről. Az idén 50 éves Pannon Volán Bartók Béla Férfikar im­már harmadízben volt gazdája és vendéglátója az Európai Bordalfesztivál­nak, melynek fellépő kó­rusai most is hatalmas si­kert arattak. A Pécsi Nem­zeti Színházban megtartott gálaestjükből, a palkonyai szakmai tanácskozásból és a Mustfokoló színes prog­ramjaiból ad ízelítőt az MTV Pécsi Körzeti Stúdi­ójának Itthon című műsora november 21-én, kedden 18.13-kor a TV2-n Bük- kösdi László rendezésé­ben. A Művészetek Háza ajánlatai „Te is más vagy, te sem vagy más” címmel rendez­vénysorozatot szervez az Amrita OBK Egyesület. A pécsi Művészetek Házával közös eseményre november 18-án és 23-án kerül sor. Szombaton 15 órakor kez­dődik a program, melynek keretében Schiffer Pál két filmjét láthatják a nézők, s beszélgethetnek a rende­zővel is. Csütörtökön 17 órától a másságról s a mul­tikulturális oktatásról peda­gógusok, szakemberek cse­rélnek eszmét, közben a té­mához kapcsolódó tan­könyveket is bemutatnak. A Házban más típusú szórako­zást is kínálnak: 21-én, ked­den, 19 órakor napjaink meghatározó jazz-zenésze, Binder Károly zongoramű­vész lép fel. Kínai napok Kulturális és gazdasági programmal tarkított Kínai napokat szervez az Orien­tal Travel Kft. Az ese­ménysorozat november 24-e és 26-a között az Angol Korona étterem és Jazz kávéház helyiségei­ben zajlik. Pákolitz István: Pepitafüzetemből Potyavendég A fuszulykafalvi kocsmában hetenként három­szor, hétfőn, szerdán és pénteki napon menet­rendszerűen megjelent Grigonyecz András csendőrbiztos. Megérdeklődte, mi a helyzet, tör­tént-e valami rendellenes „ténydolog”, ahogy ő mondta. A kocsmáros, Kondor Gyula, hétről- hétre, napra-nap ugyanazt válaszolta:- Nem szók itten semmise történni. Megnyugtató tájékoztatásával egyidőben oda­tette a mindig lucskos bádogpultra a két deci vö­röset. Tisztán. A káplár úr lehajtotta az italt, még véletlenül se köszönte meg soha; lezséren szalu­tált, ahogy a vasutasok meg a hajóskapitányok, és kivonult az ivóból. A kocsmahivatal vezetője unni kezdte potya­leső vendégét. Az újabb látogatáskor kicsinyég fölvizezte a csend őrének kétdecis járandóságát. Grigonyecz András szokása ellenére nem egyből húzta le, hanem lassudan belekortyolt, ám a má­sodik nyelet után rájött a köhöghetnék. Kérdőn bámult a kocsmárosra, tüntetőén lekoppantotta poharát a pultra és torkaköszörülve elhagyta a he­lyiséget. Kondor Gyula törzskuncsaftjai sorába tartozott a szaladj-ide-szaladj-oda Dadogós Józsi, a fu­szulykafalvi Szegényház örökös tagja, lakodal­mak, disznótorok és pasziták (keresztelő utáni la­koma) rigmusfaragó igrice. A házi poéta fölaján­lotta szolgálatát Gyula úrnak, olyan formán, hogy rittyent valami elmés klapanciát a bugris potya­vendég okulására. Másnap jókora röhögések kö­zepette kirajzszögeztek a kármentő lécfalára egy papundeklire rótt versezetet: „Ki a borát meg nem issza, / Kutya fingját tolja vissza!” Mikor a zsandár - két heti távolmaradás után - újfent belépett a kocsmába. Kondor Gyula azon­nal kimérte a két deci vöröset. Tisztán. A potya­vendég, naná, kicsilabizálta az öklömnyi betűk­kel írt szöveget. Elértette a célzást, azaz inkább a találatot; pulykavörösre lobbant a fizimiskája, nem is nyúlt a pohárhoz; vasvillaszemmel meredt Kondor Gyulára, szó nélkül kimarsolt a kocsmá­ból, mintha legalábbis rohamra csörtetne. A kocsmaküszöb-koptatók hahotája közben Dado­gós Józsit háromszor fölhajították a plafonig. Fél­litert bort is kapott, tisztán. Kondor Gyula mást kapott. Egy hét múltán megjött címére a Sasbehívó. A kocsmáros megjárta a Don-kanyart. Öt esz­tendő után vergődött haza a hadifogságból. Újból kinyitotta a kocsmát. A csendőrt többé senki se látta. Tanulmányút A tanítás befejeztével hazafelé térültem bicik­livel, rövidnadrágban. Kutya meleg volt, má­jus közepe. A Cseresznyés-pusztai iskolától Pakson, Dunakömlődön át igyekeztem Mado- csára, ahol feleségem az óvodát vezette. Innét jártam ki a pusztára, naponta 42 km-t kerékpá­roztam; a selejtes külső és belső gumikat foly­ton foltozni, ragasztani kellett. A leromlott pénzzel nem tudtunk mit kezdeni, kénytelenek voltunk szó szerint termelni; feleségem kötött­horgolt lisztért, babért, krumpliért; csibéket tartottunk, kacsát, libát neveltünk. Tisztemhez tartozott, hogy minden másnap szállítottam egy papzsákra való nadár-1 (orvosi, v. fekete nadály), amit apróra összevagdosva, korpával keverve tálaltunk az aprójószágnak. Kömlőd és Madocsa között a kiserdei szakaszon jó lelőhe­lyem akadt; megtöltöttem a zsákot, felkötöttem a saráglára, vagyis a bicikli csomagtartójára, aztán irány haza. Dunakömlődön javában zajlott a svábok kitelepítése. Madocsa felől, az út mindkét oldalát elfoglalva, szembe jött két lo­vas. Egyikük rendőri egyenruhában, a másik civilben. Ahogy közelembe értek, neszeltem, hogy a rendőrt látásból ösmerem; a civil jobb­jával a lókantárt tartotta, baljában kocsikerék- nyi rózsacsokor volt. Kapatos lehetett, im­bolygód a nyeregben. Lépésben jöttek, csak az út közepén, kettejük között tudtam elkere­kezni. Gyerekként arra neveltek, hogy a fiatalabb- nak kötelessége az idősebbet köszönteni, akár ismeri, akár nem. A jóneveltség legfőbb is­mérve a köszönés volt. Midőn a két lovas kö­zött elkarikáztam, Jónapotkívánok-kal köszön­tem, arra nem emlékszem, hogy elfogadták-e. A rózsacsokros utánam kiáltott: Hová-hová kiskomám!? - Visszafordulva a kerékpárnye­regből ezt rikkantottam: Kiskoma az öregapja! - A civil „megálljt” parancsolt s egy éppen ott kapálgató parasztembert utasított: állítson meg. Leszálltam, gyalogosan odatámolygott a civil is; rózsacsokor helyett revolvert szoron­gatott a jobbjában. Fegyverével az orrom előtt hadonászva kikérdezett, mit csinálok, honnét jövök, hová megyek, mit csempészek a biciklin, voltam-e katona, hol, melyik fronton, mikor, hol estem fogságba, mikor, hogyan jöttem haza. Iga­zoltam magamat, a kérdéseire rendre és tisztes­séges hangon válaszoltam. Ő is bemutatkozott ki­telepítési kormánybiztosként; vakszememre szo­rította revolverét, kioktatólag rohadt fasisztának nevezett, lekurvázta az édesanyámat öt-hat pofon kíséretében. Fegyvere csövét az orromhoz nyomva kezet nyújtott:- Remélem, nem haragszol. Egyébként nem szeretem, ha barátságos kérdésemre frehhen és barátságtalanul válaszol valaki, mint pl. te is. Örülj, hogy nem kötlek a lovam farkához. Villanásnyira átfutott rajtam: ha visszaütök, lepuffant. Ott esz meg a fene az útmenti árokban. Heu me, miserum! Vae victis! Hétszeres jaj a fegyvertelennek! Tehetetlenségemben hazáig bőgtem. Az otthoniak se, mások se akarták elhinni, hogy csak azt válaszoltam a kormánybiztosnak, amit följebb írtam. Gyanúsítgattak, hogy a részeg civil öregapjának egyéb holmiját is emlegethet­tem, emiatt volt a cirkusz. A paksi Rendőrkapitányságon égedelem dühbe gurult a panaszomat fölvevő hadnagy; tö­mören úgy fogalmazott, hogy ez a részeges disznó rosszabb, mint három gauleiter együtt­véve. Fölvették a jegyzőkönyvet. Elküldték-e, nem-e, ki tudja. Soha nem kaptam választ. Hat esztendeig vajúdtam belső emigrációm­ban. Nyugtatgattak, hogy esetemet nem a demok­rácia negatívumaként kell felróni, hiszen egyér­telmű a dolog: a kormánybiztos „őfelsége” egyéni túlkapásáról van szó. E hűvös tárgyila­gossággal nemigen tudtam mit kezdeni, mert a porbatipró megaláztatást, a teljes kiszolgáltatott­ságot a fegyvertelen kis senkinek, az embernek kellett elviselnie. A begőzölt vadállat nyugodtan visszaélhetett hatalmával, megengedhette magá­nak, hogy szánt-szándékkal félrehallja szavamat, hogy semmivé degradáljon embervoltomban. Nem vigasztalt, hogy a történtek után menesztet­ték hivatalából a riherongyot, sőt, be is kasztliz- ták, mert összeharácsolt mindent a sváb vagyon­ból. Tanulmányútam végső tanulságát akként fog­laltam össze, hogy nem egyéni túlkapásról volt szó, hanem arról az elméletről-gyakorlatról, melyben az erőszak módszeres alkalmazásával megfélemlítik az emberek millióit, miközben népuralomról papol és kéjeleg a hatalomban né­hány gazember. Kulturális örökségünk Otven éve jött létre a pécsi Batsányi Társaság A két világháború közötti pécsi irodalmi élet vezető tömörülése a Janus Pannonius Társaság volt, amely utolsó ülését 1944. októberében tartotta, és ekkor jelent meg utoljára folyóirata, a Sorsunk is. Az élet megindulá­sakor, 1945-ben föltámadt az igény az újjáalakításra. A kor szellemének megfelelően név­adóként a forradalmi hangú költő, Batsányi János nevét vette föl a társaság az 1945. no­vember 18-i alakulásnál. Mivel minél szélesebb töme­geket akartak az irodalmi alko­tásokkal megismertetni, és az írókat-költőket közelebb akar­ták hozni az olvasókhoz, a Vi­gyázó Szem című első körle­vélben ezt határozták meg cél­ként. Törekvés volt még az is, hogy a provincializmus veszé­lyét kikerülve a helyi irodalmi értékeket be kell kapcsolni az országos irodalmi életbe, külö­nös tekintettel a dunántúli régi­óra, ugyanakkor a magyarság egyetemes kultúráját, a múlt és a jelen értékeit is föl akarták mutatni. A vármegyeház kis tanács­termében tartották alakuló ülé­süket: a társaság a magyar kul­túra jeleseit tömörítette. Elnök­nek Várkonyi Nándort, társel­nöknek Illyés Gyulát, Sásdi Sándort, ügyvezető titkárnak Csuka Zoltánt, titkárnak Csorba Győzőt, az igazgató tanács el­nökének dr. Boros István főis­pánt, társelnöknek Bárdosi Németh Jánost, Kardos Tibort választották meg. A társaság tiszteletbeli tagjai voltak Ko­dály Zoltán, dr. Boros István, Dombay János, Keserű János, Maros Rudolf, Martyn Ferenc, Takács Jenő, Tolnai József pol­gármester, Szabó Pál Zoltán, Veres Péter, Záhonyi Tivadar újságíró. A tagok között talál­juk dr.Angyal Endrét, Berze Nagy Jánost, Dénes Gizellát, Fejtő Ferencet, Fülep Lajost, Jankovich Ferencet, Keresztury Dezsőt, Kodolányi Jánost, Lo­vász Pált, Makay Gusztávot, Németh Lászlót, Nikelszky Gé­zát Sőtér Istvánt, Székely Györgyöt, Takáts Gyulát, dr. Vörös Mártont, Weöres Sán­dort, Zsikó Gyula újságírót. A társaság életében nagy szerepet játszottak a felolvasó estek, ahol a legújabb alkotá­sokkal ismerkedhettek meg az érdeklődők, és találkozhattak az alkotókkal is. A társaság részletes terveket dolgozott ki a dél-dunántúli etnográfiai vidék módszeres földolgozására, a gyűjtőmunka megindítására. Kiadta folyóiratát, a Sorsunk­at, rendszeres könyvkiadást szervezett, vidéken, a dunántúli városokban is rendezett iro­dalmi esteket, megjelentette évkönyvét, a Magyar Látó-t, az alkotókat megismertette az ol­vasóközönséggel. Országos visszhangja lett a kultúrnapoknak, 1946 őszétől ismeretterjesztő sorozatot indí­tottak, a Kárpát-medencében élő népek alkotásait mutatta be a Sorsunk „Dunatáj” rovata. Volt olyan irodalmi est, ahol Miroslav Krleza horvát és Misko Kranjee szlovén író is szerepelt. A társaság képes volt a meg­újulásra, a Dunántúl nagyobb városaira is kiterjesztette mű­ködését. Egyre több személyt vont be munkájába, a pécsi egyetem több tanára szintén al­kotótársnak szegődött a folyói­rat számaiban. Olyan költőket fedeztek föl, mint Fodor And­rás vagy Simon István. A politikai helyzet éleződé­sével a polgári értékek elleni támadás időszakában, 1948 má­jusában, működésének virágjá­ban adminisztratív intézkedés­sel szüntették meg a többi ha­sonló jellegű tömörüléssel együtt a társaságot, évekre megakasztván ezzel az egész­séges irodalmi élet fejlődését. V. D. Ascher látogatásai Ascher Tamás, a kaposvári Csiky Gergely Színház Kos- suth-díjas főrendezője, már a múlt évadban színre akarta vinni Dürrenmatt Öreg hölgyét. Betegsége keresztülhúzta ter­veit. Most azonban bemutatta a társulat a darabot. Ascher sze­rint egy művet akkor kell szín­padra állítani, ha talál hozzá megfelelő főszereplőt. Molnár Piroskát szemelte ki a millio­moshölgy címszerepére. Szá­mos darabban dolgoztak már együtt. Ascher a Kossuth-díjas színésznő minden rezdülését ismeri. A Jelenetek egy kivég­zésből című Howard Barker-da- rabért mindketten megkapták a Kritikusok díját. Alfred Ilit ket­tőzve játssza Bezerédi Zoltán és Kulka János.- Mi következik A millio­mosnő látogatás után? - kér­deztük Ascher Tamást.- A kaposvári premier után Budapesten, a Katona József Színházban rendezek egy dara­bot, tavasszal pedig a Katona kamara színházában. Az évad végén Helsinkiben dolgozom majd, ahova évek óta járok. Futnak A Képek JEGYZET S zép új világ! Ülünk majd a komputerek előtt, in­formációs autópályákon „száguldozva”, internet-adat­bázisok ólom- és élménymen­tes üzemanyagával. A könyve­ket lassanként elfelejtjük, de a képernyőn szabadok vagyunk, vírusokat űzünk védőprog­rammal, szoftverekkel s két deci fogalomkészlettel becsül­jük magunkat. így lesz-e? Talán nem. Mindez azért jut eszembe, mert a moziban mostanában elszapo­rodtak a komputerizált társada­lommal kapcsolatos negatív utópiák. A Hálózat csapdájá­ban (The Net) című film tehát igen aktuális témát feszeget. Hősnője, Angela Bennett, akit a Féktelenül című produkcióban feltűnt Sandra Bullock alakít, a számítógépek és floppyk meg­szállottja. Programokat készít reggeltől estig, még a pizzát is Két szék között „hű társa” billentyűivel rendeli meg. És egyszer véletlenül végzetes információk birtokába jut. Ettől kezdve rettegés az élete: megfosztják mindenétől, elveszik a nevét és személy- azonosságát, és meg akarják ölni. Mert egy „pretoriánus” tár­saság meg akarja kaparintani az információs univerzumot. És csakugyan, miért is ne? Hiszen testünk-szellemünk „adatolva” van, az adatok pedig birtokba vehetők, sőt ellophatok és ma­nipulálhatók. És mi van akkor, ha a tolvajnak még küldetéstu­data is akad, de csupán annyi a gátlása, mint egy láncfűrész­nek. A téma tehát jó. A film nem az. Legfeljebb közepes. Mert amilyen időszerű és jövőbe te­kintő a kérdés, olyan molyrágta és múlt idejű a felelet. A ren­dező, Irwin Winkler, egy régi­módi krimi komótos lassúságá­val dolgozik. Körülményesen fog neki a dolognak, nehézke­sen bonyolítja a cselekményt, toporog. A külső felvételek eléggé szegényesek, az akcióje­lenetek nyikorognak. És feltű­nően kevés a figura: ezt a törté­netet négy-öt szereplővel nem lehet a téma szintjén izgal­massá tenni, különösen, ha a hálózatot ilyen ügyetlen alakok képviselik. Furcsa ellentmondást érzéke­lünk. A filmbeli képernyőkön a legmodernebb technika villog, miközben a vásznon egy el­avult látványvilágot szemlélhe­tünk. Ahol a mesebeli legki­sebb fiú, aki most lány, egyes- egyedül, tarisznyájában hamu­ban sült floppyjával, nekivág, s birokra kel a hétfejű sárkány­nyal. Le is győzi. Szép régi vi­lág ... Mi pedig itt ülünk két világ, két szék között. És a film legér­dekesebb figurájára gondolunk, a hősnő Alzheimer-kóros édes­anyjára, aki már a lányát sem ismeri meg, de akinek elhomá­lyosult szeméből időnként mégis olyan fény sugárzik, amit a komputerek nem képesek ér­zékelni. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk? Nagy Imre Hollywood új üdvöskéje, Sandra Bullock * A A V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom