Új Dunántúli Napló, 1995. november (6. évfolyam, 298-327. szám)
1995-11-09 / 306. szám
6 Dünántúli Napló Közélet 1995. november 9., csütörtök Kik a sztrájkharc katonái? Az SZDSZ elnöke Pető Iván szerint ne azok a munkások sztrájkoljanak, vagy fenyegetőzzenek a sztrájkokkal, akiknek viszonylag magas a keresetük. A viszonylag magas nem jelent jól keresőt, mert a viszonyítás azokhoz szól, akik annyit sem keresnek, amennyiből meg lehet élni. Ha csak a politikus és nem az általam nagyrabe- csült gazdaságtörténész szólt volna így, a kijelentést azzal nyugtáznám, hogy a politikus pártja szempontjából joggal tart a szakszervezetek megnövekedett politikai hatalmától. A rendszerváltás óta ugyanis a kormányok (különösen a jelenlegi) politikája alapvetően arra épül, hogy a bérekkel kell takarékoskodni. Ez pedig ellentétes a szakszervezetek érdekvédelmi céljaival. A történésznek azonban tudnia kell, hogy Európa minden jóléti állama, beleértve az Egyesült Államokat és Angliát is, nem is beszélve az igazán jólétiekről, annak köszönheti kialakulását, hogy annak idején politikájukban nagyon erősen érvényesült a szakszervezetek akarata. Azon lehet vitatkozni, hogy a jóléti államban jó-e, ha erősek a szakszervezetek. Ebben a tekintetben a tények nem mutatnak sem pozitív, sem negatív hatást. Azt azonban minden nyugati tömegpárt politikusa tudja, hogy nem okos dolog a szakszervezet-ellenessé- get hangsúlyozni. Ez demokrata körökben utoljára a múlt század liberális politikusai között volt divat. Fegyver a szolidaritás Erre még a nyugat-európai középjobb pártok sem kaphatók. Elég arra hivatkozni, hogy a jelenlegi középjobb francia kormány egyetlen szóval sem említette azt, hogy a szakszervezetek nem elég megértőek a monetáris politikájával szemben. Ott tudják, hogy a szak- szervezeteknek nem az a feladata, hogy a kormány pénzügyi bajait megértsék, hanem az, hogy a dolgozók érdekeit akkor is védjék, ha azt a kormány gazdaságpolitikusai irreálisnak deklarálják. Még kevésbé bírálják a francia szak- szervezeti stratégiát azért, hogy azokat küldi sztrájkharcba, akiknek a sztrájkja félelemet kelt a hatalomban. A magyar liberalizmus is sokkal többet köszönhetett történelme során a szakszervezeteknek, mint a szakszervezet politikai ellenfeleinek. Mégsem ezt szeretném a pártelnöknek magyarázni. De megkérdezném tőle: mi lenne, ha a parlamentben azzal állna elő, hogy ott csak azoknak van joguk a kisemberek érdekében politikai csatát vívni, akik a legrosszabbul fizetettek? Ilyen ugyanis ott nincs. Erkölcsi érzékünk viszont azt diktálja, hogy akkor is harcoljunk a szegények érdekeiért, ha magunkat nem soroljuk közéjük. Fokozottan így van ez a munkásmozgalomban, mindenek előtt a bérharcokban. A munkásoknak, a kistisztviselőknek is van annyi politikai érzékük, hogy azokat küldjék a politikai harcba, akiknek esélyük van a győzelemre. A nemzetközi szakszervezeti mozgalmak története pedig egyenesen arra tanít, hogy a gazdasági élet kulcspozícióiban dolgozóknak kell vezetniük a bérharcokat, mert az ő eredményes bérkövetelésük húzza majd maga után azok bérét is, akik hiába sztrájkolnának. A munkavállalók egymással szembeni szolidaritása ugyanis sokkal nagyobb, mint a politikusoké. Sztrájkolni, sztrájkokkal fenyegetőzni azoknak érdemes, akiktől félnek. A többi munkavállaló csak annyit lehet, hogy vállalja velük a szolidaritást. És éppen ezt akarják megtörni azok a politikusok, akik azt hangoztatják: ne azok sztrájkoljanak, akik viszonylag jobban vannak megfizetve, hanem azok, akiknek a sorsa a legmostohább, a leginkább romlott! Ezen az alapon a nyugdíjasoknak és a munka- nélkülieknek kellene sztrájkolniuk. Azt még elnézné a kormány is. Hiszen azt csak néznie kellene. A buzdítok erkölcse közelmúltban a könyvtári hét alkalmával győződtem meg arról, hogy a könyvtárosok bruttó átlagkeresete 26 ezer forint. Pető Iván logikája szerint a tényleges dolgozók közül nekik volna a leginkább okuk arra, hogy sztrájkoljanak. Ha ők tennék, oda sem figyelnének a politikusok. Könyvtár nélkül még lehet kormányozni az országot. De ha az áramtermelők, a mozdonyvezetők hirdetnek sztrájkot? És mindazok, akiknek a munkájára a politikai hatalomnak is szüksége van? Én az ő pártjukon állok. Van azonban a pártelnök logikájának helye az én világomban is. Csak azok biztathatják joggal a kisembereket egyre több áldozatvállalásra, akik maguk is szenvedői a rendszer- váltásnak, akiknek az elmúlt hét év során csökkent az élet- színvonaluk. Ha ez az erkölcs érvényesülne, nem lenne Bokros-csomagunk, nem lenne sztrájkveszély. Dr. Kopátsy Sándor Többek közt azért sem állt le teljesen a forgalom a síneken a vasutassztrájk idején, nehogy a lakosság szimpátiája elforduljon a bérük kiigazítását követelőktől fotó: Tóth László Menekülők Emberáradat lohol, vánszorog, viharsodrásba, valahonnan, valamerre. Látjuk képen, olvassuk hírekben az új nép- vándorlást, a lövedékek és szuronyok közt hajtott, görgetett, morzsolt szerencsétleneket elűzve onnan, ahol laktak, arrafelé, ahol majd továbbélniük kell. Fűtött szobában tévét néző számára sokarcú idegen a tömeg, ha tudja is, hogy szenvedő emberek. A képek szaladnak, új hír következik, más szenzáció, s utána reklám; válogathatunk jobbnál jobb és egyedül legjobb fogpaszta, betét, tisztítószer, ételízesítő között ... A múló képek mögött kitörölhetetlen emlék kísért. 1943 novemberében valahol Battonya környékén nehéztüzérségi lövegeinkkel résztvet- tünk a hajtóvadászatban. Ha valahol megállt a front, a túlsó oldalról hangzott felénk kegyetlen iróniával a búgó hang: „Hiába menekülsz, hiába futsz ...” Három könnyű harckocsink indult ellentámadásra a távolban feltételezett T 45- ösök ellen. Reménytelen akció volt, de meg kellett tenni. Paraszt-szekér indult utánunk. A bakon fiatalasszony, mellette tizenéves kisfiú, a karján néhány éves gyermek. A szegényes holmival megrakott kocsi után egy kutya loholt. Férje él-e? hal-e? hadifogoly? Mentek valahonnan valamerre. Se védelmet, se tanácsot nem nyújthattunk nekik. A fegyvereket messziről mozgatják, köztük sodródnak a „békés civilek”. Csendesen poroszkáltak tovább a bizonytalan messzeség felé, amíg kijutottak látótávolságunkból. Emléküket nem törli ezer menekülő látványa sem, talán mert magyar szekér volt, egy család belőlünk, a mi Alföldünkön. Alig-alig csituló harangok zúgnak - minden emberért... Konkoly-Thege Aladár Tanulmányi versenyt hirdetünk német nyelvből a gimnáziumunk iránt érdeklődő 8. I osztályosok számára. A verseny időpontja: 1995. november 25. szombat 9.00 óra. A verseny helye: Magyar-Német Nyelvű Iskolaközpont Gimnáziuma Pécs, Tiborc u. 28/1. A verseny írásbeli fordulóval kezdődik. Ötven fő feletti jelentkezés esetén csak a jó teljesítményt nyújtó tanulók vehetnek részt az azt követő szóbeli beszélgetésen. A versenyzők egyúttal magyar és matematika tantárgyakból is feladatlapot oldanak meg. A német nyelvből kiemelkedő tanulók felvételi mentességet kapnak, amennyiben magyarból és matematikából is megfelelő eredményt érnek el. Jelentkezési határidő: 1995. november 15. A jelentkezést írásban várjuk, de telefonon is elfogadjuk (72- 314-858). Nevezési díj: 200 Ft/fő, amelyet a helyszínen kell befizetni. 1 Károly úr, Feri úr! K ároly úr legyen kedves kétoldalt egy kicsit megritkítani, de elől csak keveset vágjon a hosszából.” Nem nehéz kitalálni, hogy kedves borbélyomról van szó. A keresztnév utáni úrázás teljesen más, mint a vezetéknév, foglalkozás vagy rang utáni megjelölés. Ez a megkülönböztető megszólítási forma csak nagyon keveseknek dukál, és ott sem használhatja mindenki. A „régi világban” így szólították meg a földesúr fiát, (míg meg nem nősült), a borbélyt és a pincért. Ennek kialakulásához hosszú, kölcsönös tiszteleten alapuló, később szinte bizalmassá váló kapcsolat kellett. A borbély iránti bizalom ősi eredetű, de a mi életünkben is döntő élmény gyermekkortól kezdve. A megszeppent kisgyerek füle mellett csattogó olló, a berregő, csiklandozó hajnyírógép keltette élmény örökre megmarad. Visszaemlékszem ezekre az időszakokra. Sötét nap volt életemben a havonta ismétlődő hajvágás és örömteli a nyári iskolai szünet elején történő kopaszra nyírás, mert három hónapig nem kellett hozzányúlni, hogy iskolakezdetre megnőjön. Gyermekeimen, unokámon keresztül ismét átélhettem ennek a különleges kapcsolatteremtésnek kezdetét. Kisebbik unokám látványos és főleg hallható jelenetére még a környék is felfigyel, amint „Dezső bácsi” (neki még nem „úr”) csattogtatja az ollóját. Becsületesen végigbömböli az aktust, aminek végeztével egycsapásra elhallgat, felszántja könnyeit, mosolyogva köszön. Mi már tudjuk, miként alakul át ez az élmény olyanná, hogy várjuk annak eljöttét. Igen, várjuk, mert ez egy esemény. Itt találkozók olyan ismerősökkel, akik mellett az utcán elrohanok. Itt olyan információkhoz jutok. amilyenről még az éppen hivatalban lévő kormányszóvivő sem tud és a Szonda Ipszosz itt sokkal reálisabb válaszokat kaphat, mint az „utca emberétől”. Miniszterek bukását jósoljuk (be is jön), államtitkárokat nevezünk ki, edzőket menesztünk, színházi előadást kritizálunk, szívátültetést értékelünk ..., egyszóval intézzük a világ sorsát. A borbélyműhely - ma fodrászatnak hívják - egy fórum, ahol eszméket cserélnek, hitvitákat folytatnak, panaszkodnak hivatali főnökre, házsártos feleségre, emésztésre, vérnyomásra. Mindenki mindenre megnyugtató választ kap a szép frizura mellett és - miután jól kibeszélgette magát - kiegyensúlyozottan távozik. így megy ez ősidők óta. Aki pedig a társalgást, hangulatot irányítja, ollóval, borotvával, vaddisznó- sörte kefével dirigálja, - az a „mester”. Fontos ember, bizalmi státusszal. Épp ezért borbélyát az ember nem váltogatja, s a kapcsolat addig tart, ameddig Isten kegyelme engedi. Kisfiú koromban apám elvitt a Till fodrászüzletbe, ahol a híres König „bácsi”-hoz kerültem. Keze alatt nőttem fel, s haláláig gondozta kezdetben rakoncátlan, későbbiekben engedelmes fürtjeimet. Született, ízig vérig borbély volt. Kis időre egy más szakmánál párttitkárságot vállalt, de suttyomban megtartotta régi vendégeit. S míg hivatalában „szabadság”- gal köszönt, este lakásunkon apámat így üdvözölte: „Alá- szolgája, igazgató úr". A földi világról való távozása után új mester után néztem. Szó szoros értelmében kinéztem magamnak munka közben a legborbé- lyabb külleműt és viselkedésűt. Természetesen a kifogástalan munka döntő volt. Károly úrnak hívták. így szólítottam meg: Károly úr! Mától kezdve addig nyír engem, míg mindketten életben vagyunk. Ennek idestova három évtizede már. Kölcsönösen számon tartjuk életünk eseményeit, aggódva figyeljük egymás egészségét. Tavaly ilyenkor hajvágás közben hosszan figyelt a tükörből, majd megszólalt: doktor úr, magának valami baja van, vagy volt. Az én szememet nem lehet becsapni. Teljesen igaza volt. Rajta kívül senki nem vette észre. Az igazi borbély egy kicsit orvos, egy kicsit pszichiáter, egy kicsit politikus és természetesen filozófus. Nagyokat szoktunk bölcselkedni a tükörből szembe, amikor intéz- getjük a világ sorsát. * Feri úr pincér. Pontosabban ő volt a Nádor egyik főpincére, szakmájának kiválósága. Hivatása, a pincérkedés éppoly bizalmi státusz, mint a borbélykodás. Megújuló örömeink között kimagasló helyet foglal el az evészet. A gyomor örömeinek ápolását, társadalmi eseményként való kezelését az ételek finomságán túl (mert az a szakács érdeme) a pincér végzi. Ismeri vendégének ízlését, kedvenc ételeit, tudja a diétás orvosi előírásokat és mindezek ismeretében tisztában van a konyhában található ételféleségek minőségével, finomságával és egyéb más tulajdonságával. Az igazi pincér nem csak ajánl, hanem lebeszél. Böngésszük az étlapot, s kiválasztunk valami különlegességet. Feri úr lehunyja szemét, kicsit felemeli fejét és nemet int. Van annyira lojális cégével, hogy nem indokol, legfeljebb annyit jegyez meg, hogy a kiválasztott étel nem felelne meg ízlésünknek. Ismeretségem a „pincérrel” szintén gyermekkorba nyúlik vissza. Ellentétben a borbéllyal, minden gyerek szereti a pincért, mert az olyan különlegességeket hoz, ami otthon általában nincs. Ilyen különlegesség volt számomra a málnaszörp, amit kizárólag vendéglőben ihattam (akkor még a gyerek vizet ivott otthon). Lajos bácsinak hívták kedvencemet a Baranya Vendéglő főpincérét, aki a málnaszörpön kívül olyan csodálatos világos „zsemleprézlivel” paní- rozott bécsi szeletet hozott, hogy Krúdy Gyula is írt volna róla, ha erre jár. Az italok ajánlata, kiválasztása, pohárba töltése már szertartás és ezt Feri úr kifinomult ízléssel végezte. Tudta, hogy aperítívként fehér édes Martinit kérünk. Megjegyezte ismeretségünk elején, - mikor szárazát ajánlott, én édeset kértem. Természetesen protekciósok voltunk, de egy kulturált pincérnél minden vendég úgy érzi, hogy ő most kivételesen jó kiszolgálást kap. Egyszer elfelejtettem asztalt foglalni egy bálba, mégis elindultunk, - majd Feri úr elrendezi - jeligével. Perceken belül előkerült egy kis asztal, amit Feri úr személyesen tett le a legjobb helyre, s mielőtt megszólalhattunk volna, már asztalon volt a megszokott aperítív. Mester Volt az asztalokkal való manipulálásban. Egy alkalommal - tánc végeztével asztalunknál két beszeszelt úr ült, akik semmiképpen nem voltak hajlandók felkelni székükről. Az ilyenkor szokványos vitát, hangoskodást, esetleges huzakodást Feri úr úgy kerülte el, hogy egy szempillantás alatt elvitte előlük az asztalt és a táncparkett másik oldalán letéve, két új székkel kiegészítve ismét helyet foglalhattunk. A két ismeretlen pedig asztal nélkül üldögélt a székén, mintha moziban lettek volna, aztán a vendégek hangos derültsége mellett elsompolyogtak. Míg az embernek egy borbélya van, a dolgok természetéből adódóan sok pincér szolgálja ki. Vannak és lesznek továbbra is más kiváló pincérek, akikhez szorosan kötődik és más keresztnévvel urazott kiválóságokkal teremt új kapcsolatot az ember. Feri úr már nem szolgál ki bennünket. Előre ment egy másik világba. A mi korosztályunk mind nagyobb érdeklődést tanúsít a túlvilág iránt. Sokszor elképzeltem már, mi- ' lyen lehet az ottani élet. Termf-j szetesen az igazi mennyországban csak olyannal szeretnék találkozni, aki nékem kedves (pénzügyminiszter nincs közöttük). Valahogy olyan életet képzelnék el, mint a földön, de kihagynám belőle a bút, bánatot, fájdalmat, a patkányt, szúnyogot, az éjszakai ordítozó bandákat és Iván bácsit, aki naponta két névtelen feljelentést ír. Remélem ott fenn már nem leszek közalkalmazott, és ez önmagában egy mennyország. Feltehetően a hajam is nőni fog, hisz a Képes Égi Magazinban Szent Pétert mindig szakállasán látjuk. Tehát borbélyra feltétlen szükség van. A Nádorba is szívesen elmennék (addigra talán elkészül). Egyszóval folytatnám földi életemből a kedvest, szépet, kellemeset, szórakoztatót. Természetesen felkeresném Károly úr égi műhelyét és hajvágás közben a tükörrel szemben megvitatnánk az arkangyalok és szeráfok frakciójának kérdéseit, elszörnyülködnénk a nagybaj szú Lucifer gonoszkodásain, megjósolva, hogy nemsokára letaszítják a mélybe. Aztán frissen kifrizu- rázva elmennénk Csaba vezér Nádor estjére, hol Feri úr Bánffy májat ajánl és előtte aperítívként természetesen édes Bianco Martinit. Dr. Szalai István A Magyar-Német Nyelvű Iskolaközpont versenyfelhívása
