Új Dunántúli Napló, 1995. október (6. évfolyam, 268-297. szám)
1995-10-17 / 284. szám
1995. október 17., kedd Társadalom Dunántúli Napló 11 Adózó nyugdíjak? Néhány éve finn nyugdíjasok jártak Pécsett, s nekem jutott a feladat, hogy beszélgessek velük életkörülményeikről. Amikor elmondták, hogy ők bizony adóznak a nyugdíjuk után, előbb megdöbbentem, s a beszélgetésről tudósítván megjegyeztem: csak a Kupa úr meg ne tudja ezt. Mivelhogy az időtájt éppen ő volt a pénzügyi tárca soros ura, s gondolni lehetett arra, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer kidolgozójaként esetleg a nyugdíjak megadóztatására is gondol, ő nem gondolt rá. Aztán jobban átgondoltam, amit a finnektől hallottam, s arra a következtetésre jutottam, amit egyébként évek óta konok következetességgel nem vesznek tudomásul nálunk a mindenkori illetékesek. Ez esetben jelesül arról van szó, hogy az a nyugdíj nem ez a nyugdíj. Vagyis a finn nyugdíj értéke olyan, hogy ha azt megadóztatják, még mindig jól meg lehet belőle élni. A finn vendégek is ezért tarthatták teljesen magától értetődőnek, hogy hozzá kell já- rulniok az állam fenntartásához. Arról van ugyanis szó, hogy nálunk is meg akarják adóztatni a nyugdíjakat. A nulla kulcsos adósáv tervezett megszüntetése és a 110 ezer forintos adómentesség ugyancsak tervezett eltörlése szolgáltat ehhez a feltételezéshez alapot. Azt hinnék, hogy az itthoni nyugdíj adóztatása egy az egyben ugyanaz, mint mondjuk a fejlett kapitalista országokban? És még csak tévedésből sem merülne fel a gondolata annak, hogy az ottani jövedelmi viszonyok - a nyugdíjasok esetében is - azért valamiképpen igazodnak a megélhetési viszonyokhoz. Mert nálunk nem így van. Hadd emlékeztessünk: míg az „átkosban” kialakult támogatási rendszer szinte teljesen megszűnt, a lakossági jövedelmek nem változtak ezzel arányosan. Sőt! Persze mielőtt túlzottan belemerülnénk ebbe a nyugdíjadózási micsodába, az ér szögezzük le: ma még csak beszélnek róla. Bár ha valamiről beszélnek, az többnyire nem szokott szófia beszéd lenni. Csak az lenne a furcsa, hogy ez estben tipikusan az egyik kéz ad a másik elvesz esete forogna fenn. Látszat szerint ugyan a TB adja a nyugdíjat, s az állam kasszírozza be az adót, de jól tudjuk, hogy a TB mindmáig nem rendelkezik igazi vagyonnal - vajon miért nem? jó kérdés! - , így amit ad az valójában a költségvetésből származik, onnan, ahová az adó befolyik, Miniszterelnökünk az Idősek Világnapján meleg szavakkal emlékezett meg a nyugdíjasok áldozatkészségéről, bízván abban, hogy megértéssel fogadják a kormány stabilizációs törekvéseit, amely - úgymond - őket is érintik. Nos igen! Ez a mostani nyugdíjasgeneráció úgy élte le az életét, hogy valamiért és valami miatt mindvégig le kellett mondania (és nem is kevésről, hiszen az életformájává lett a lemondás), és máig elkísérte Rákosi Mátyás híres madara, az aranytojást tojó tyúk, amit „bölcs tanítómesterünk” intelme szerint nem szabad megenni. De már-már az aranytojást nem tojó tyúk is elképesztően ritka vendég a nyugdíjasok asztalán. Hársfai István Elérhetetlen utókezelés Három évvel ezelőtt érte az infarktus. Azóta a legfőbb kívánsága, hogy csak legalább így maradjon az egészsége, ne rosszabbodjon az állapota. Szedi a gyógyszereket, betartja az utasításokat és nagyon várta a határozatot a rehabilitációját segítő szanatóriumi kezelésről. Meg is jött a három rendeletre hivatkozó értesítés, melyben azt is közölték, hogy e rendeletek értelmében fizetnie kell a kezelésért. Ha 14 napot tölt a soproni szanatóriumban, akkor 36 400 Ft-ot, ha 21-et, akkor 54 600 Ft-ot. Neki 12 878 Ft a nyugdíja, a férjéé 14 112 Ft. Ő harmincöt, a férje negyven éves munkaviszony után kap ennyi nyugdíjat. Szeptemberben, kellett dönteni, hogy hogy megy-e, vagy sem. Goják Mihályné nem ment, pedig úgy gondolja, hogy szüksége lett volna, illetve lenne az utókezelésre, de nem tudja megfizetni. Azóta nem tud megnyugodni. Azért, mert tudja, hogy számára mindez ilyen áron egyszer s mindenkorra elérhetetlen. Szüreti mulatság Helesfán Idén is megrendezték a hagyományos szüreti bált a Helesfa- Rigópusztai Szociális Otthonban. A szakmailag és gazdaságilag egy irányítás alá tartozó, de egymástól távol eső két épület lakói számára külön-külön szervezték a mulatságot. Először a helesfai lakók mulathattak, akik vendégeket is hívtak: a község idősek napközijének tagjait. A mesejáték előadását, a néptánccsoport bemutatóját bál követte. A Rigó-pusztaiak ugyancsak szórakoztató programmal kezdték a múlt heti szüreti mulatságot, amit bállal fejeztek be. A játékban, mókában mindenki részt vett A rakoncátlan . . . Idősek hónapja Októberben szinte minden napra jut valami külön program a pécsi, Tímár utcai Szociális Otthonban. Az idősek hónapja hagyományos rendezvény sorozat náluk is, melynek keretében szüreti bál, egészségügyi előadások, vetélkedők, kirándulások gazdagítják a napjaikat. Ellátogatnak hozzájuk a Malomvölgyi úti Szociális Otthon és a Pécsi Nyugdíjas Egyesület népdalkörének tagjai, a Nagy Lajos Gimnázium tanulói. E hónapban tartják az ételbemutatót is, melynek lényege, hogy olyan ételt készítenek, amilyet eddig még nem főztek az otthonban, s ameny- nyiben a többségnek ízlik, akkor rendszeresítik. A napokban rendezték azt a sport vetélkedőt, melyen a felvételeink is készültek. Fotók: Müller Andrea ... és a simulékony labda A nyughatatlan ember Hetven éve gyűjti a képeslapokat Tizennyolc éve élvezi a nyugdíjas életet Borsy Károly, aki szívügyének tekinti a pécsi nyomdaipar történetének megörökítését. Az eddig megírt és megjelent monográfiáját szeretné folytatni. Vallja, hogy „a nyugdíjas ne * haljon meg az élete vége előtt". Ehhez pedig tevékeny életvitel kell, ami teljes értékűvé teszi 78 évesen is. Rendszeresen eljár a MTESZ szeniorok rendezvényeire. Érdekli a világ, együtt él a fejlődéssel. Amíg a Pécsi Szikra Nyomdában dolgozott, 3000 könyv megszületését követte végig. Tisztelet övezte szaktudásáért, munkaszeretetéért. Bár sietnek az évek, erősebb az őt körül vevő barátság. A napokban tartotta jubileumi, 25. előadását és kiállítását messze földön híres képeslapgyűjteményéről. Bármelyik képeslap kerül is a kezébe, mindegyikről őriz valamilyen érdekességet, és már is mesél, mesél...- Hetven éve kezdtem el gyűjteni a képes levelezőlapokat. 119 országból több mint százezer darabot őrzök. A 25 ezer magyar képeslap közül 4 ezer a budapesti és 1800 darab ábrázolja szeretett városomat, Pécset. Ennyit sikerült eddig összegyűjtenem, de van még időm - mondja, és elmosolyodik, miközben régi különlegességeket tesz ki az asztalra. Sokszögűek, kerek lapok, kicsik, nagyok, nem szabványosak. Mind különlegesség. 297 magyar festőtől 1400, míg 1890 külföldi művésztől 4500 képeslap található Borsy Károly rendszerezve, dobozokban tartott gyűjteményében. Az 1800-as évekbeliektől a hanglemez-képeslapokig, a havasi gyopárral díszítettől a hangot adó macis, mozgó szemű cicás és sörivós lapokig, az illatostól a parafából készültekig Borsy Károly a könyvek örök szerelmese fotó: Müller sok féle érdekesség. Külön vakoknak szóló levelezőlapok is vannak. A rengeteg városképi mellett tábori lapok, természettudományos, irodalmi és művészeti, képzőművészeti, történelmi, humoros, az életünket bemutató és különböző üdvözlő lapokban gyönyörködhetünk. Rézlemezlap 1901-ből, és 1903-as pneumatikus csőposta- lap Bécsből, amellyel egyik kerületből a másikba leveleztek, és 1-2 óra alatt kézbesítették a vacsora- vagy randevú meghívásokat. Hajdani magyar királyi postai válasz-levelezőlapok. Ma már szinte ismeretlenek. Valamennyi képeslap külön- külön kincs, mind emberi kapcsolatokat őriz. Borsy Károly azzal bátorítja nyugdíjas társait, hogy aktív életet éljenek, keressenek értelmes elfoglaltságot maguknak, tervezzék a napjaikat, osszák be az idejüket. A tartalmas élet elkergeti a felhőket. Rozvány Gy. A zöldségespult mögött A zöldségesstand környékén pezseg az élet. A filigrán, idős elárusító hölgynek mindenkihez van egy-két kedves szava. Emmi néni, Kardos Józsefné immár negyven éve zöldséges. Tíz éve nyugdíjas, de alacsony nyugdíját kiegészítendő dolgozik két műszakban a FEMA áruházban.-Tanítónő szerettem volna lenni - meséli mosolyogva, de a középiskola után nem volt lehetőségem tovább tanulni. Szolnokról kerültünk Pécsre a második világháború idején. Édesapám fogságba esett, szűkös anyagi lehetőségeink arra kényszerítettek, hogy korán dolgozni kezdjek. Voltam szobalány, gyermekgondozó, majd a Zöldértnél találtam munkát. Több pécsi üzletben helyettesítettem, közben elvégeztem az eladói tanfolyamot, utána a közgazdasági technikumot. Többször ajánlottak más munkakört, de én itt, a vásárlók között érzem jól magam. Számomra az a legnagyobb elismerés, ha a vevő visszatér hozzám. A hatvanhatodik évében lévő Emmi néni sokak számára kedves színfoltot jelenthet rohanó, gépies világunkban. Erre utalnak a vevők köszönő szavai, telefonüzenetei. Közülük az egyik legkedvesebb története a következő: a fiatal hölgy így köszönt el tőle: asszonyom, mint szakmabéli nagyra értékelem a türelmét és a segítőkészségét. Megkérdezte tőle, hogy melyik zöldségüzletben dolgozik, mire a hölgy nevetve válaszolta: én pszichológus vagyok. B. A. Az emlékek hatalma Barátaim szelíd korholásának vagyok kitéve olykor-olykor, amiért írásaimban szüntelenül emlékeimet idézem. Nem tehetek róla. Azok vesznek körül, belőlük táplálkozom, rajtuk keresztül élem újra világom és életem. Szedett-vedett ez az emlékhad, még arra sem gondolok, hogy rendszerezzem őket, csak hagyom, hogy felburján- zanak, hogy elhódítsanak, visz- szavigyenek egy soha vissza nem térő múltba, simogatások, rózsaszínű emlékek közé, fiatal, sőt gyermekkorom pillanataiba. Amikor írok, nem egyszer friss, jéghideg sör illatozik mellettem, agyagpohárban, hogy soká tartsa hűvösségét, s hogy felforrósodó emlékeimet öntözhessem véle. így juttatja eszembe gyermekkorom nyári aludttejeit, a hűs pincéből elővarázsoltál, agyagköcsögben, friss kenyérrel, melyet talán Mami gyúrt, talán Bözsi, de az illatuk az életet lehelte, ízük pedig a mai napig itt bujkál szám szegletében. Kukacvirágok özönére emlékszem, amelyek a kaputól az ámbitusig elborítottak minden téglaközt, az ember rajtuk lépkedve perzsaszőnyeget képzelhetett a lába alá. Színük és illatuk - mert hihető-e vagy sem, illatuk volt - kiváltképpen estefelé beitta magát emlékeimbe, s ilyenkor ha látom és érzem őket, mindent látok, ami köröttük volt. A kerítés mellett gazdag bokrokban pompáztak az ibolyák. Nem holmi ibolya- epigonok, hanem igenis ibolyák. Szirmaik nagyok voltak, színük haragosan kék, illatuk hódító. Sohasem mertem letépni belőlük, csak hasra fekve szagolgattam őket, ha otthon lehettem. A kerti lugas még ma is eltölt valamiféle félelemmel. Már rég nincs meg, de ha hazamegyek, hogy Édesanyámat látogassam, még mindig kissé megborzongok, ha hűlt helyére nézek. A lugas öt vagy hat cölöplábon állt. Oldalát benőtte az ampe- lopsis. Egy kis padra s egy cseppnyi asztalkára emlékszem. Sokszor bujkáltam ott, s azt hittem, senki nem tudja, tudhatja, hol vagyok. De azért bárhogy sütött is a nap, egy picit mindig féltem az egyedülléttől, az elhagyatottságtól. Mint ahogy mindkettőtől félek ma is. Még élt mindkét diófa, ma már egyik sem vet árnyat. Én a déli diófát tiszteltem. Merthogy picit attól is féltem. Ágai merevek voltak, egyenesen törtek az ég felé, terpeszükben nem volt semmi hívogató. Rideg volt, Méltóságteljes. Nem is emlékszem, másztam-e rá valaha is. Mi minden ötlik elő, jut eszembe még. Pedig csak gyermekkoromból mazsoláztam. Abból az otthonból, amely ma már csak emlékeimben építhető fel újra. Amelyben Mami meleg szeretete ölelt át. Öregedésemben meg-megújuló érzékenységem és szeretetéh- ségem vágyát ebben az otthonban, ebben a szeretetben gyöke- reztetem. Most megint ősz van. Vagy az készülődik. Nem tudom, miért nem nézek előre, miért nem színezem jövőm horizontját hazug és félhazug színekkel. Miért a régmúlt halo- vány emlékeibe törölközöm? Mert az emlékeknek erőt adó, soha el nem gyengülő hatalma van, amelyre e világ elviseléséhez múlhatatlanul szükségem van. Bokrétás András í \ t i i
