Új Dunántúli Napló, 1995. október (6. évfolyam, 268-297. szám)
1995-10-14 / 281. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. október 14., szombat Sárosi István: A halál lába nyomában Volt egyszer egy ország. Egy sosem volt ország. Nemlétéről avagy létéről (születéséről, megszűnéséről) a történelem művelői fognak még vitázni, minket nem érint (annyira), és nem érintett úgy, mint azt a sok százezer embert, akik így vagy úgy szenvedői, áldozatai voltak annak a bizonyos ideig mégis csak tartó létnek. Múlt időt használtam, de ez a múlt régmúlt, és a pusztulás, pusztítás is ezzel egy idős, a halál ekkor hagyta ott a lábnyomát. Zágráb világvárosi szépsége, kiállításokkal, vásárokkal, zajló, nyüzsgő életével mintha már mindent elfelejtett volna, az emlékeztető nyomokat szinte keresni kell az embernek. Aztán Karlovác felé mind borússabbá válik a táj, de a szemlélődő homloka is, mint lassan alászálló sötét köd, úgy üli meg a lelket a szorongás. Kísérőm, barátom negyedszer jár erre „azóta”, de a hangja és a szeme elárulja, ezt az élményt nem lehet feldolgozni. Karlovác belvárosába már visszatért az élet. De ez így nem jó. Visszatért valami, ami hasonlít az élethez-, vagy legalább is görcsös erőlködéssel próbál hasonlítani ahhoz, ami volt valamikor. Mert az életösztön ugyanaz, mint a talpra állás ösztöne, s ha az ember nem akarja a könnyebbik megoldást, a menekülést választani (akár a halálba is), engedelmeskednie kell neki. A központtól távolodva aztán még ez is megváltozik, az összeomlott házak mint megannyi sírhalom hallgatnak a té- petten nyújtózkodó fekete tűzfalak tövében. Erre a villanyvezeték már a földön fekszik, mozgás is alig van, gyanús árnyak suhannak az utcákra alig emlékeztető romnyiladékokban. A város szélén katonai őrhely („ideiglenes”), tömérdek homokzsákkal megerősített bódérendszer lőréséből élénk szemek figyelnek. Lassítunk, de nem kell megállni, a kint posztoló katona kezével jelez, mehetünk tovább. S innentől az élet más helyre költözött. Majorok, tanyák, falvak, mezők, rétek mellett, s között suhanunk. De élet sehol. Valamikor egymást érték a vendéglők, a kocsmák (lassú forgással sültek és pirultak a fiatal bárányok), útmenti pihenők, mindig és mindenütt jelen lévő árusok nyomuk, emlékük sem maradt. Hacsak nem az a füstösen lógó cégtábla ott a derékba tört falon, vagy az a kiszakadt, méterekkel arrébb repült ajtó, kettétört hintaágy. Festők paradicsoma, Slunj, vizek, vízesések, malmok, völgyek, tölgyek. - Már csak a fényképek és a vásznak színvarázsa emlékezik. A magaslaton mintegy félórás kényszervárakozás teszi lehetővé, hogy feldolgozzuk a pusztítás látványának élményét. Aztán tárcsájával jelez a katona, indulhatunk, a szembejövők után most a mi sorunk következik. Lépésben haladunk át a mélyben húzódó keskeny pontonhídon, a víz szinte centiméterekre örvénylik mellettünk, felettünk, a magasban mint két csonka kar nyújtózik egymás felé az, ami a történelmi hídból megmaradt. Rakovicából még a szellemek is elmenekültek. Egyetlen lakója sem maradt. A házak között bágyadtan ténfereg a délutáni szél, az égett, kormos ablaküregek mint koponyában az üres szemüregek bámulnak értetlenül felénk. Horpadt fazék, egylábú hajasbaba, székláb, ruhafoszlány, kibelezett sparhert, ruhaszántó kötél, rajta csipeszszel rögzített piros gyerek- zokni, egyedül, árván. A Plitvickai tavakat a világ egyik csodájának hívták, természetvédelmi terület, „emberiség öröksége” - katonák védik. Nem ellenünk, értünk: életveszélyes az útról bármerre letérni, még nem szedték fel az aknákat, a fel nem robbant lövedékeket. Katonák, ellenőrző pontok, kéksisakosok, újabb ellenőrző pontok („rendben, mehet!”), egyenruhások hevenyészve tá- kolt kiskocsin hűtőszekrényt tolnak (igazuk van, ez „ott” már minek), s ez már a második ilyen hűtőszekrény-zsákmá- nyoló egység ezen a szakaszon. És a motelek, hatalmas hotelek (Jezero, Plitnica, Lovec), megannyi tető- és ablak nélküli, kiégett kísértetkastély. Újabb falvak, tanyák (helyei, nyomai), újabb ellenőrző pontok, katonák fegyverrel, katonák elterülve (akár integetve), katonák a frissen zsákmányolt karosszékkel, majd (milyen furcsa ragály!) megint egy csoport, hűtőszekrénnyel. S végre egy ép ház! Fehér fal, sötétbarna szarufák, fadíszek, ablakok, korlátok, teraszán tömérdek virágú muskátli, alpesi vidám és meghitt hangulat - de csak az első odapillan- tás idejéig: oldala, hátulja a föld szintjében lapul, az a középen emelkedő kis dombocska a lezuhant emelet törmelék-maradéka. De a kert az tényleg ép! Rendezett sorok, meg- és felkötözött növények, piros paradicsom, érett paprika, az alma is, a dió is hullik már - csak kéz nincs, ami leszedje, felszedje és összeszedje őket. Több mint kétszáz kilométer van mögöttünk, és életnek még mindig sehol nyoma, látszata, mindenfelé feketéllő romok, árválkodó, de némán jajgató házmaradványok. Az út baloldalán oszlásnak indult, puffadt hasú disznó, oldalán fekete lyuk tátong, aztán arrébb (ó, végre „valami!”) magányosan kószáló, árva, bánatos tehén, megint arrébb néhány csapatba verődött öszvér, kettő már átment az úton, a többi megáll, ránk csodálkozik, aztán csak bámulnak némán utánunk. Barátom tudósítói fásultsággal magyaráz, ha a gránát felülről csapódik be, a tető és az épület felső részét rombolja szét.-Ha a menekülők, hogy ne kerüljön más kezére a ház, saját maguk robbantják fel azt, akkor a robbanás nyomait alul lehet látni. Még a felső falak is megmaradhatnak, de alul szinte semmi. Éles kanyar, tábla, méretes földhányás az úton, keresztbe, balra terelőút, előre csúszunk az ülésen, olyan hirtelen kell fékezni. Megállunk, és néhány méter után döbbenten nézünk a mélységbe. Maslenica hídja Horvátország (s a valamikori Tito-állam) legnagyobb hídjá- ból emlékeztetőül is alig maradt valami. Az utat mintha borotvával metszették volna el, s aztán a mélybe zuhanó partszakasz, s valahol egészen mélyen lent a szárazföld belsejébe húzódó tenger csillog, majdnemhogy gúnyosan. Némán ször- nyülködünk, a túlsó hídfőt hasonló barbársággal pusztította el a láthatatlan metszőkés, de ott még látható a vasszerkezet pirosas maradványa, a torz idomok között lezuhant, összezúzott autóroncs. Zadar már csak emlékezik. Sokezer halottjára, sebesültjeire, a félelem és az otthontalan- ság viszontagságaira. Szinte minden házon új tető, kérkedően vidám cserép, a talpra állás, újrakezdés ösztöne itt már virágba bontott mindent és termést érlel. Annál megdöbbentőbb, amikor az ember a pazar házak és gyönyörű villák között hirtelen, váratlanul találkozik egy felis- merhetetlen házronccsal, földből alig kiemelkedő romhalommal. Mint gyönyörű fogsorban meghúzódó odvas fogak. Nem hallgatnak, ordítanak. Ugljon szigete, Pasman szigete már túl van a tengeren, rézsút, szembe Zadarral. A ferences kolostor házfőnöke mintha el is felejtette volna a megrázkódtatásokat, hangjában már nincs is indulat. A szárazföld belseje felé, a messzi hegyekre mutat.- Látja, onnan fentről lőttek minket. Ágyúkkal, sorozatvetőkkel. Pedig tudták, hogy ez kolostor. Nem laktanya, nem gyár. És mégis lőttek. Rendszeresen, folyamatosan. Meg tudja mondani, miért? És egyáltalán! Miért kellett ez az egész? Mire volt jó? Miért? A Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett Jelenkor októberi száma Polcz Alaine Fodrozódik az élet és a tenger című írásával kezdődik, amelyben a szerző a női test erotikájáról gondolkodik. A szépirodalmi rovatban Villányi László, Schein Gábor, valamint Kovács András Ferenc és Tompa Gábor közösen írott versei, Márton László „népmeséje”, Karátson Endre elbeszélése és Kó'rösi Zoltán folytatásokban közölt regényének részlete olvashatók. Pataki Gábor művészettörténész Dobozvilág című írása Újházi Péter képzőművész alkotásairól szól. E lapszámot az Újházi különös dobozkompozícióit bemutató fotók illusztrálják. Az értekező írásokban gazdag lapszám egyik csemegéje a neves francia filozófus, Jacques Derrida Marx kísértetei című kötetének részlete. Kulcsár Szabó Ernő' A szépirodalom „újra- létesítése” című tanulmánya Esterházy Péter írásmódját és a nyolcvanas évek posztmodem nyelvhasználatát elemzi. Sándor Iván nagyívű esszéje a regény műfajának történetét, sajátosságait veszi nagyító alá. Boros János A filozófus az amerikai életben című, a pécsi Tanulmány Kiadó által megjelentetett kötet kapcsán a tengerentúli bölcselet kezdetét mutatja be. A kritikarovatban Jász Attila Villányi László Az alma íze című verseskötetéről, Schneider Gábor Kaszás Máté Korom és hó című novelláskötetéről, Forgách András a Hajnóczy Péternek emléket állító Én már nem utazok Argentínába című kötetéről szóló recenziója és Budai Katalin a Gergácz Berta képzőművész életművét bemutató albumról írott méltatása zárja. Kovács András Ferenc - Tompa Gábor Két balkezes A cannes-i bál (Leányálom) Pelyhes combok közt kószál Casanova, hisz öblöcskékben oly nedves Velence! Változna bátran magzatvízilóvá, mint kóbor ágyak elveszett lelence, kit rongyos ringyók nem tehetnek lóvá: nem fog ki rajta illatár, se kence, bár sok fruska szemérmét odatolná ... Oh, mennyi fürtös, parfümös szelence! E meddő görcsöket végképp mi oldja? Ha hű a hitves, irhádat kifoldja, a vessződre olykor két lapáttal rárak, mert nem lehetsz már Freud, se Don Giovanni, s a kisvárdai díj bizony nem cannes-i, bár lődözéstől ürülnek a tárak! Pusztába kiáltott szonett Szerezni fel most minden hímoroszlán! Habos csókokra vágyik itt a dzsungel, bár Afrikában vajmi ritka Gundel méláz a vándor bodzalét borozván, szemet legeltet rusnya vén csoroszlyán, s kívánja néki: „Most e percbe’ hunyj el!” Majd megfullad beléje, egyre úgy nyel: „Jól jönne tán egy félmolett porosz lány!” De nincs orosz táj, hogy trojkán poroszkálj! Ezt sínyli minden prémkucsmás korosztály hős prémvadászok, hars hatásvadászok, kik vad cselédet kergetnek a pusztán, s ravaszt húzgálnak férfias fapuskán, mert maradásra nem maradt már más ok! Futnak a Képek jegyzet Egy jenki Arthur király udvarában Lancelot (Richard Gere) és Guinevre (Julia Ormond) Ki tudná megmondani, hányszor filmesítették már meg Arthur király és a Kerek Asztal lovagjainak históriáját? Sokszor, annyi bizonyos! Es ez nem véletlen, hiszen a világ egyik leggazdagabb mesekincse, a kelta mitológia, dús tárháza mind a romantikus szenvedély, mind a vallásos-misztikus áhítat témájának. Az előbbit, mint tudjuk, Tristan, az utóbbit pedig Parzi- val képviseli. Legutóbb, még a nyolcvanas évek elején az Excalibur dolgozta fel a mondakört. Most pedig itt van Az első lovag (First Knight). E film főszereplője a titokzatos Lancelot, akinek sorsában a kelta fantázia kalandok iránti vonzalma mutatkozik meg. A nemes lelkű, gáncs nélküli hős, aki végzetesen beleszeret hű- bérurának, Camelott legendás királyának asszonyába, akinek szívében ennek következtében birokra kel a hűség és a vágy, időtlenül „aktuális” figura. Miként a két férfi közt őrlődő, hűt- len-hű Guinevra is az, sőt a király szintén, aki mindent birtokol, hölgyének álmait kivéve. A film éppen ezt a mítoszba ágyazott polgári drámát, ezt a szerelmi háromszöget állítja a bonyodalom tengelyébe, ami könnyen megmagyarázható, hiszen a mai átlagnézőnek e téren csak minimális históriai előképzettséggel kell rendelkeznie. A szereplők egyébként is felettébb „modem” stílusban, igen racionális tónusban beszélik meg dolgaikat. A rendező, Jerry Zucker ezáltal sajnos éppen attól fosztja meg a mesét, ami a kelta képzelet legfőbb jellemzője, s értéke: a titoktól, a sejtelmes mélységtől. Itt nincs Grál, nincs rejtélyes suhogás az éjszakában, s nem szerepel Merlin, a nagy varázsló. A Kerek Asztal is olyan, mintha egy bank tanácstermének bútorzata lenne, s Arthur király egy mai Los Angeles-i vezérigazgató célratörően hűvös stílusában vezeti a lovagok tanácskozását. Csodálkozunk, hogy nem kér föl senkit arra, szíveskedjék a jegyzőkönyvet vezetni. Lancelot pedig, a tipikusan amerikai Richard Gere alakításában, egészen olyan, mintha Mark Twain jenkije lenne, aki valamilyen csoda vagy félreértés következtében Arthur király udvarába keveredett, s nem nagyon tudja, mitévő legyen. A természetes mozgású, tehetségesnek látszó Julia Or- mondnak inkább elhisszük, hogy a kora középkorból lépett elénk. A gonosz Malagant megformálója ellenben nyilván összetévesztette a filmet valamelyik westemnel. Sean Connery mint Arthur király viszont az adott keretek közt becsülettel helytáll, drámai percei is vannak. A film legszebb pillanatait mégis Sir John Gielgudnak köszönhetjük, aki nagyvonalúan elvállalt a produkcióban egy nyúlfarknyi szerepet. Talán öt mondata ha van. De ezek az ő szájából emlékezetes eseményeket idéznek. És .. . És szépek a felvételek, a tájak, a csatajelenetek. S mindaz, ami a keltaságból megmaradt. Nagy Imre A * Sziráki Enrde rajza
