Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)
1995-09-20 / 257. szám
8 Dünántúli Napló Honismeret 1995. szeptember 20., szerda Százötven kilós harcsák manapság (1896) már ritkán foghatók Halászat a Dráva mentében Zsolnay-alkotások Budapesten Gondokkal terhes, rohanó életünkben, jártunkban-keltünk- ben érdemes olykor felfelé is pillantani. Erről győzött meg a „Tájak-korok-múzeumok” klubban Mattyasovszky Zsol- nay Tamás előadása „Kerámia díszítő-elemek Budapest épületein” címmel. A Várostörténeti és Munkásmozgalmi Múzeum zsúfolásig megtelt kis termében hallgattunk rövid ismertetőt a Zsolnay gyár történetéről, fogalmat alkothattunk a terrakotta és a majolika különbségéről. A szerző módszeresen gyűjti a közel 100 budapesti épületet díszítő Zsolnay-ke- rámiák „összeírását”. Színes diafelvételeken mutatta be a páratlanul precíz kivitelű csodálatos szépségű homlokzatokat, gipszelemeket, konzolokat, kőfaragvá- nyokat, oszlopfőket. Sajnos sok esetben elhanyagoltan, romosán, lefestve. „Az utókor feladata, hogy értékelje és megőrizze a századforduló építészeinek, szobrászainak, keramikusainak gondos munkával készült alkotásait, ne semmisítsék meg, ne fessék be, színezzék a tégla, terrakotta díszítő elemeket. A festéssel elvész a díszítő elem kerámia jellege, megsemmisül az alkotók elképzelése”. - E szavakkal zárta a szerző nagyobb nyilvánosságot is megérdemlő előadását. K. T. A. Híres pécsi főrabbik Ehrlich Ede (1863-1874) Védett növényeink: Lapos korpafá Közeli rokonától - a kapcsos korpafűtől - elsősorban lapított hajtásaival különbözik. Erre utal magyar és tudományos (Diphasium complanatum) neve egyaránt (planus = lapos). A ha- rasztokhoz tartozó növényritkaság 10-25 cm magas törpe fácskához hasonlítható. Termőfüzérei szárának csúcsán találhatók. Spóráit júliustól szeptemberig érleli. Az északi félgömb hideg-mérsékelt éghajlatú területeinek növénye, s elsősorban hegyvidékek magasabb régióiban él. Magyarországon igen ritka. Legtöbb lelőhelye a keletalpesi hatás alatt álló Nyu- gat-Dunántúlon (Kőszegihegység, Őrség, Vend-vidék), és az Északi-Kárpátokkal érintkező Zemplénihegységben van, míg a Mátrában és a Bakonyban már csak egy-egy lelőhelye ismert. A múlt században a Nyu- gat-Mecsek két pontján is élt (Pálirtás, Kisrét) de újabban nem került elő. Mészkerülő növény, ezért erősen kilúgozott, savanyú talajú erdei fenyvesekben, mészkerülő lomberdőkben, valamint nyíres és csarabos fenyéreken fordul elő. Eszmei értéke: 10 000 Ft. Dr. Kevey Balázs Rajzd: dr. Békefi Irén Az ormánsági lápok-vizek világát, a vizet járt emberek különféle készségeit nagyszerű leírások őrzik az utókor számára. A különböző áradások után visszamaradt halban gazdag vizekről szóló elbeszélések pedig a megszépítő mesz- szeség ködén át egyenesen paradicsomi állapotokat idéznek. A vizek gazdagsága A Dráva és mellékvizei kicsorduló árjával rengeteg hal került a csapadékvíz által is táplált mélyedésekbe. Az ősz óta szárazon álló ideiglenes vízfolyások mélyedéseit fokozatosan töltötte az ár, s a sekély, langyos vízben, senkitől sem zavartatva ívhattak a halak. Ez a paradicsom valójában az ő birodalmuk volt! A gyepes, jó talajú, friss területen rengeteg táplálék akadt. Mire elmúlt a nyár, a szülőpárok meghízva, az ivadékok megerősödve kerülhettek vissza a folyóba, s ugyanakkor tömegével maradtak a falvak határában mindenütt megtalálható ártér mélyedéseiben is. A vizek járásába tevékenyen beavatkozó, azok hasznát növelő, kártételeit csökkentő középkori vízhaszonvételről közvetlen ormánsági forrásaink nincsenek, de gazdag kárpótlást kínál a kéziratos térképek földrajzinév-anyaga. Egész gyűjteményt lehet ösz- szeállítani a vizek ki-befolyá- sát szabályozó, az állóvizeket megújító fokokról. A cúni határban lévő „feneketlen” Pusi tó mellett a XVIII. század legelejéről származó térképek is feltüntetik a „Czigere” fokot. Máriánál a Foki-mezőn volt kifolyása a hajdani Bő-tónak. Akadtak vízelvezető árkok is, amelyeken át úgy eresztették át a vizet, hogy egyúttal elre- kesztették a halak útját, mint a szabolcsi Nagy és Kis-tó között, vagy a vajszlói Feketevíz és a régi meder közötti Rekesz határrész bizonyítja. Az osztó földközösség idején nemcsak művelésre alkalmas ormokat, hanem halászó helyeket is találunk egy-egy gazda kezén. Hiricsen 1806-ig a Szép Ander tó kínálta gazdájának a halat. Viszlón a Cso- moroknak árka, a Kósáknak berke, az Imrőknek „vőggye” volt. A halászatból nyert gazdag zsákmányt a jobbágyok a természet ajándékának tekintették. Nedves években a felesleget szárították, disznókkal etették, vagy egyszerűen otthagyták a vadak és madarak prédájául. A mocsári embereknek ezt az archaikus értékrendjét már a XVIII. század derekán sem értették a káptalani uradalmak tisztjei, hanem lustáknak és igényteleneknek nevezték a falu-leírásokban a jobbágyokat, mert nagyobb gondot fordítottak a rekeszté- keikre, mint az állattartásra és a földművelésre. A Dráva elvesztése Ez a régi világ azonban már a XVIII. század derekán kezdett bomladozni ebben a vonatkozásban is. A kemseiek például 1763-ban kértek a Pécsi Káptalantól engedélyt varsáik szabad felállítására, de az azzal utasította el őket, hogy a vadászat és halászat földesúri jog, így annak hasznosítása az uradalom fontos jövedelmi forrása. Álláspontjának kézzel fogható bizonyítéka, hogy a Zehi- pusztához tartozó Griscsai tavat a Dráván túli szagyavicai- aknak évi 60, a szentmártoni tó halászatát pedig a moszlavina- iaknak évi 80 forintért adták bérbe. Rosszabbul jártak a kis- szentmártoniak, akiknek a határában lévő tavat a mellettük lévő Dráva-szakasszal együtt az uradalom 1816-ban bérbe adta Posztpihaly Ferencnek 250 forintért. Posztpihaly szerződésében találkoztam először a könyörtelen mondattal: „.. . a Drávában való halászás az egész Dráva menti jobbágynak kemény büntetés alatt tiltatik.” A halászati eszközök után fizetendő árenda leszállítását kérve írja Naszvadi Sámuel nótárius a Vajszlói Uradalomhoz tartozó hídvégiek (és 4 társközségük) nevében már 1814-ben: „... az halászatnak soha sincsen valami jó módja . .. csak éppen az szükségben, magunk élelmére holmi apróságot foghatunk.” Ez a lehetőség is csak a telkes jobbágyoknak adatott meg. A tájban otthon lévő jobbágyok azonban a halászati jog pécsi, vagy éppen szlavóniai bérlőjének megkárosításában roppant találékonyak voltak. A siklósi uradalom árendása, Simíts Imre pécsi polgár 1832- ben 10 drávapalkonyai jobbágyot jelentett fel, mert „Minden engedelem nélkül a Drávában halászni bátorkodtak.” A felestársa pedig, aki érdekeit képviselte volna, elemelte egy „gyönyörű” harcsáját. Hogy az idézett hal mekkora lehetett, nem tudhatjuk. De a kitűnő szakember, Kovács István fél évszázad múlva is sajnálkozással írja a „Baranya múltja és jelenje” című ismert műben, hogy „darabonkénti 110-150 kilós harcsák manapság (1896- ban) már ritkán foghatók.” Simíts Imre egyébként név szerint is említ egy drávacsehi özvegyet, aki széthordta jégvermét, ahova halászai a halat szokták rakni, sőt két csehi polgárt is, aki távollétében szétszedte a talpas technológiával készített kunyhóját. A földesurak a halászatból a Drávát és a nagyobb tavakat kivéve nem zárták ki a jobbágyokat, de a Vajszlói Uradalom jobbágyai a halászó eszközök, a Pécsi Káptalan népei pedig a halászati jog élvezetéért fizettek növekvő összegeket, miközben a vízszabályozások térhódításával egyenes arányban sorvadt a halászat lehetősége. Dr. Kiss Z. Géza Dr. Hirschfeld I. H. volt az utolsó a sorban, akit a megye és Pécs város főrabbijának is megválasztottak. A Pécsi járás, Dárda, Mohács, Pécsvárad, Sásd, Siklós, Szentlőrinc hitközségének képviselői 1863. február 2-i gyűlésükön határozatot hoztak a megyei főrabbi tisztségének létesítéséről, mivel időközben a hívek száma a megyében megszaporodott, s befizették a rabbisági kvóta hátralékát. Pécsett a helyi képviselőtestület és a hitközségi tagok nagy része 1863. május 27-én jött össze értekezletre, hogy megválasszák az utódot. A pesti rabbiság javasolta Ehrlich Edét, aki azelőtt 1843-tól 1848-ig Lengyeltótiban, 1848-tól 1853-ig Somogy- szilen és 1853-tól 1863-ig Debrecenben működött. Ehrlich Ede a pécsi hitközség tagjainak So- vuausz ünnepén mutatkozott be, s mivel elnyerte a közösség tetszését, megválasztották. A hivatalát júüus 23-án foglalta el. Ehrlich Ede működése mérföldkő a pécsi hitéletben. Az ő nevéhez fűződik az állandó magyar nyelvű szónoklat az istentiszteleteken. „A nyelv azon magasztos szalag, amely a honpolgárokat összeköti.” Korának stílusában így érvel a magyar nyelv mellett és buzdít annak ápolására. Installációjakor, a mohácsi zsinagóga fölavatásakor és I. Ferenc József születésnapján szintén magyarul szónokolt. Jellemző, hogy a somogy- szili iskolában a Bach-korszak éveiben is magyarul tanított, s ezt a vidéki iskolát a környék legjobbjává emelte. Városunkban ekkor az ortodox vallásosság jócskán visszaszorulóban volt, de hogy nem múlott el teljesen, azt az a tény is mutatta, hogy néhány prédikációjába beleszóltak, vitáztak véle. Ez botrányt kavart, ami viszont ismét újabb hívekkel csökkentette a tradicionális hívők körét. A várható konzervatív támadások elkerülésére az óvatos, magába forduló Ehrlich tudományos kutatásainak eredményét nem publikálta sem itt, sem következő állomáshelyén, Nagyváradon, ami nagy kárára vált a zsidó tudománynak. Pécsi működését a kiváló oktatási tevékenység jellemezte. Bővítette az iskolai héber oktatást, ugyanis az elődje által alapított Talmud Tóra ekkorra már rendeltetését nem tölthette be a nézeteltérések miatt, s helyette az elöljáróság héber óvodát hozott létre. Ehrlich hitközségi támogatással új Talmud Tórát hozott létre „Chinuch Neorim” elnevezéssel, és ez az intézmény évi 800 forint hitközségi támogatással hét éven át állott fönn. Ot nyelven beszélt és írt. Hitbéli, tudósi, magánéleti kiválóságával csakhamar számos hívet állított maga mellé. Amikor áttette működésének székhelyét Nagyváradra, a hitközségi tagok még sokáig „Áron példája szerinti békeszerető pap és kedves, közvetlen férfiúként” emlegették. Korszakos jelentőségű utóda, dr. Kohut Sándor pedig barátjaként, kortársaként és sokban tanítójának is említette, mint aki a modem európai nyelvek ismeretét a mélyen- szántó zsidó teológiai tudással egyesítette, s „a szövevényes döntvényirodalomnak élő szótára volt.” Dr. Vargha Dezső Herman Ottó rajza Egy emlékezetes ősbemutató Amikor 1947 őszén ismét dr. Székely György került a Pécsi Nemzeti Színház élére, szeptember 27-én Móricz Zsigmond addig színpadon be nem mutatott művének, a Boszorkánynak ősbemutatójával kezdődött az évad. Az Új Dunántúl akkori kritikusa így fogalmazott: „Az a színházi év, amelynek Móricz Zsigmond Boszorkánya a prológusa, végre a Pécsi Nemzeti Színház jelentőségéhez méltó fajsúlyt ígér és sejtetni engedi, hogy a színház nemes hivatását a lehetőségig betű szerint értelmezve igyekszik követni, s legfőbb célja, hogy műsora kifejezetten irodalmi és művészi szempontból abszolút érték legyen.” Az évadnyitó előadás művészi értékét növelte, hogy a kísérőzenét Maros Rudolf komponálta, aki akkor a pécsi zenekonzervatórium tanára volt. Fábry Zoltán és Ütő Endre ragyogó díszlete, Rökk Edit korhű kosztümtervei mindmind a történelmi hangulatot emelték ki, mélyítették és mindenek előtt Székely György rendezői munkája, aki e bemutatóra így emlékezett vissza: -A darab nyersanyaga az Erdély-trilógiában található meg. Maga Móricz Zsigmond állt neki, hogy ennek egy igen izgalmas epizódját, Bethlen Gábor életének döntő fordulatát színpadi játék keretében mutassa be. E mű érdekessége az volt, hogy Bethlen Gábor törökországi hadjáratának indokait tárta fel. Ugyanakkor volt benne persze egy nagyon szép szerelmi történet is, és az én rendezői problémám az volt, hogy ezt a két szálat, az egyéni élet konfliktusait és a közélet nagy elhatározásait hogyan lehet egyensúlyba hozni. Két szép főszerepe volt ennek a darabnak. Az egyiket a címszerepet, a Boszorkányt a nagy író leánya, Móricz Lili játszotta. Bethlen Gábor fejedelmet pedig az azóta Kossuth díjas művésszé emelkedett Bessenyei Ferenc. Az Új Dunántúl kritikusa elismeréssel állapította meg, hogy Móricz színjátéka az emberi lélek nagy mélységeit feltáró munka. Dicsérte Móricz Lilit, akinek tisztaszemű Annáját remek művészi alakításként értékelte. „Minden szava visz- szafojtott könny, minden mozdulata eleven fájdalom. Felejthetetlen a legdrámaibb jelenete, amikor választania kell férje és a fejedelem között... Bessenyei fejedelme a harmadik felvonásban érik monumentálissá. Mély és erős drámaisága pompásan tetőzte be az addig is vonásról-vonásra mélyebbé teljesedő lélekrajzot.” Az elmúlt évek során alkalmam volt beszélgetni Móricz Lilivel az akkor bemutatott Móricz-drámáról.- A darab, hogy pontosan mikor született, nem tudom. - emlékezett vissza a Pécsi Nemzeti Színház akkori művésznője. - Úgy gondolom, a harmincas évek elején és talán Si- monyi Máriának készült, aki apám második felesége volt. Aztán mindenféle kalandos utak után a Nemzeti Színházba került. Bajor Gizi nagyon beleszeretett a darabba. O volt az, aki elérte, hogy minden évben megígérték bemutatását. Hogy aztán ki volt az, aki mégsem teljesítette ezt, már az oknyomozó történelemre tartozik. Amikor 1937-ben, a rettenetes sebek, kínok, fájdalmak után elkezdtünk éledni, Székely Gyuri barátom meghívott a Pécsi Nemzeti Színházba, engem és a darabot. Ez rendkívül fellelkesített, különben is fiatal, dühös színésznő voltam. így ért az a megbecsülhetetlen szerencse, hogy öt évvel édesapám halála után én játszhattam el először Báthory Annát magyar színpadon, kiváló előadásban. Turgonyi Pál volt a férjem, Jósika báró és Bessenyei a fejedelem. Bessenyei Ferenc így emlékezett vissza a Pécsett töltött évadra:- Abban az időben nagyon jó társulat volt Pécsett, Székely Gyuri igen magas műveltségű színházat hozott létre. Mondhatom, hogy színésszé érésemnek a pécsi színház olyan állomása volt, amelyből még ma is sok esetben táplálkozom: azoknak az előadásoknak az emlékeiből, az ott szerzett tapasztalatokból. A kollégákkal való együttműködés családias, magas művészi fokon történt és mi ott csodákat akartunk természetesen véghezvinni. El voltunk zárva ugyan, nem jártak le Pestről újságírók, de ez egy kicsit jó is volt. Kevesebb butaságot beszéltek rólunk. És mi szépen csinálhattuk a dolgunkat. Nagyon jókat játszottunk, nagyon jó ízűén. Az a generáció, aki ott volt akkor, nagyon előkelő helyet foglalt el azóta a pesti színházak életében, társulataiban. Én Pécset azért is nagyon szerettem, mert hallatlanul magas szintű értelmiségi közönséggel rendelkezett. Értő szeretettel nézte a mi művészi fejlődésünket, néha megbocsátóan is, időt hagyva nekünk, nem türelmetlenül és agresszíven ápolta, mint sajátját, színházát a város. Erre nekünk, színészeknek, semmi mással nem lehetett válaszolni, meghálálni a város nagylelkűségét, törődését, csak azzal, hogy minél tisztább, nagyszerűbb előadásokat hozunk a pécsi közönség örömére, mint amilyen Móricz Zsigmond drámája, a Boszorkány volt - fejezte be visszaemlékezését a 100 éves Pécsi Nemzeti Színház egyik kiemelkedő ősbemutatójának évfordulóján Bessenyei Ferenc. Dr. Nádor Tamás ( ( <
