Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)
1995-09-28 / 265. szám
8 Diinántúli Napló Társadalom 1995. szeptember 28., csütörtök Ünnepi köszöntő Az Idősek világnapja alkalmából ünnepséget rendez a Pécsi Nyugdíjasok Egyesülete, melyre várják a város idős polgárait. Az eseményre meghívták dr. Kökény Mihály népjóléti államtitkárt. Az ünnepség szeptember 29-én, pénteken délután 3 órakor kezdődik a POTE aulájában. Konfliktustűrő nemzedékek Olyan párok, akiknek sikerül együtt maradniuk, megtanulják az évek során, hogy egyre jobban megértsék egymást, egyre harmoniku- sabban éljenek együtt. Ez a tapasztalata egy felmérésnek, amelyet három amerikai egyetem kutatói végeztek. A vizsgálat egyértelműen tanúsítja, hogy a korral egyáltalán nem gyengülnek az egymás iránti érzelmek. A felmérés során 156 kaliforniai párt kérdeztek ki. A középkorú párok - akiknél az átlagos életkor 44 év volt - legalább 15 esztendeje voltak házasok; az idősebbek - átlag 64 évesek - legalább 35 éve. Mindany- nyian első házasságukban éltek. A kutatók körülbelül 25 százalékukat boldognak, kiegyensúlyozottnak és érzelemgazdagnak találták. Akadtak párok, akik korábban válságos időszakot éltek át, ám sikerült együtt maradniuk, ezután pedig még inkább értékelték együttlé- tüket, figyeltek egymásra. A tanulmány szerint tehát a házastársi kapcsolatok az évek múlásával általában nem lesznek rosszabbak. A felek megtanulják értékelni a szerelem hatására kivirágzott szeretetet. Az idősebbeknél még konfliktusok esetében is sokkal több kiegyezési és harmónia iránti igény tapasztalható. Sokkal megfontoltabban reagálnak nekik nem tetsző helyzetekre, magatartásokra, nem kívánják pillanatnyi reakció miatt kockáztatni a tartós nyugalmat. Az általános vélekedéssel ellentétben tehát a házastársak nem föltétlenül veszítik el egymás iránti érdeklődésüket. Az ötvenes és a hatvanas években sokan úgy vélték, hogy a házasság az évek során egyre kevésbé elégíti ki a partnereket; elterjedt az a nézet, hogy a kor előrehaladtával csökkennek az érzelmek. Mostanában azonban egyre többen állítják, hogy az idősebbek érzelmi világa gazdag marad. Ami tulajdonképpen nem csoda, hiszen az évek múlásával, a tapasztalatokkal bölcsebbé, belátóbbá is válnak az emberek. A nagy, viharos érzelmek időszaka elmúlik, de sokan talán mélyebben, megértőbben képesek társukat szeretni. Idősek világnapja ’95 Az Idősek világnapját mindenekelőtt a számvetés napjának tekintjük. Az ünnep hangulata nem homályosíthatj a el panaszunkat, elégedetlenségünket. Bár 15 százalékkal emelkedtek ugyan a nyugdíjak, és értékeljük, hogy az ország vezetése ismeri, megérti gondjainkat, együtt éreznek az egyre rosz- szabb feltételek között élő nyugdíjasokkal, mégis úgy gondoljuk, hogy részükről ma már ennél többre volna szükség. Nem lehet tovább elodázni a helyzet romlását megakadályozó, a nyugdíjas részére jobb feltételeket biztosító gyakorlati lépéseket. A nyugdíjasok zöme megérti az ország nehéz gazdasági helyzetét, a stabilizáció szükségességét, a modernizálás tőkeigényes és áldozatokat is követelő lépéseit. De végre azt is tekintetbe kell venni, hogy ennek a mai nyugdíjas generációnak az egész élete az áldozathozatalban, a jövő Ígérvényei érdekében vállalandó lemondásban telt el. Most aztán sokunk eljutott egy olyan pontra, ahonnan a további korlátozás, visszalépés egyenlő önön megsemmisülésünkkel, helyzetünk ellehetet- lenedésével. Évről, évre - egyetlen kivételtől eltekintve - csökken a nyugdíjak reálértéke, az idén előreláthatólag hozzávetőlegesen 10 százalékkal. Ha azonban nem a fogyasztói árak általános emelkedéséhez viszonyítunk, hanem a konkrét nyugdíjas fogyasztás szerkezetének árnövekedését vesszük alapul, akkor a 10 százalékot is fölülmúlja a reálérték csökkenés. A stabilizációra, a modernizációra szükség van. Mindannyian azt kívánjuk, hogy minél sikeresebben valósuljon meg. De azért kérdés: arányos teherviselés, elosztás mellett folyik-e mindez. És további kérdéseink; egyáltalán lehetséges- e mondemizáció szociális biztonság nélkül? A politikának végre azt is el kell döntenie, hogy kevesek gazdagsága és sokak elszegényedése árán akar-e modernizálni? Ez a fajta politika nem fog széles tömegtámogatásra találni, közte a nyugdíjasok többségének szimpátiáját sem fogja elnyerni. Az idei Idősek világnapján azzal a reménnyel tesszük szóvá gondjainkat, a bennünket nyugtalanító jelenségeket, hogy a társadalom, a politika figyel a szavunkra. E gondolatok jegyében köszöntöm idős nyugdíjas társaimat, kívánok mindnyájuknak békét, nyugalmat, biztonságot és nagyon jó egészséget! Bleyer Jenő a Nyugdíjas Szövetség elnöke országgyűlési képviselő Gombostűt sem lehetett volna leejteni a jó hangulatú rendezvényen fotók: Müller Andrea Az örökijjú Jászai Joli mosolyt varázsolt (íz arcokra A jókedv napja Hagyományteremtő szándékkal rendezték a Pécsi Napok keretében azt a szórakoztató műsort az Ifjúsági Házban, amely kifejezetten az időseknek kínált egész napos kikapcsolódási lehetőséget. A Pécsi Nyugdíjasok Egyesülete már az elmúlt évben is külön napot rendezett a város időseinek. Mivel a tavalyi tapasztalatok rendkívül kedvezőek voltak, idén ismét megszervezték a találkozót. A TESZ elnökségével közösen idén már vendégeket is hívtak. Tolna és Somogy megyéből érkeztek nyugdíjas klubok, kultúrcso- portok képviselői. Miközben az Ifjúsági Ház előcsarnokában iparművészek alkotásaiból rendezett kiállítást láthattak az érdeklődők, a színpadon egymást váltották a műsort adó személyek, csoportok. Több száz idős ember vett részt a nekik rendezett szórakoztató programokon. Jól érezték magukat és örülnének ha többször lehetne részük ilyen napokban. Az idősek még őrzik a hagyományokat A nyugdíjas még egészségesebben fog élni Az elképesztő új húsárjegyzéket tanulmányozom a hentesnél; a legolcsóbb a csupa csont oldalas, ez is 500-on felül van már, a legdrágább persze, hogy a karaj és a comb, jóval a 600 fölött. S a pár éve még 20 forintos zsír ára is a tízszeresére emelkedett, ezzel újra megvalósulni látszik Tahi László feledhetetlen monológja a zsír áráról, anno 1945-1946. 100 forinthoz közelít már a cukor ára, s gondolom, a liszt, a kenyér sem marad sokáig a jelenlegi árszinten. Mindez abból az alkalomból késztetett gondolkodásra, hogy a postás meghozta a 4 százalékkal növelt szeptemberi nyugdíjat, s ígérte a visszamenőleges emelés közeli kézbesítését is. Ismét érvényesül hát az adok-kapok elv, soha nem hagyva csöpp kis szusszanásnyi időt, legalább a talmi illúzió kedvéért: végre több pénze van a nyugdíjasnak. Naiv gondolat! Hiszen az infláció természete szerint nem hagyhat szusszanni senkit. A nyugdíjast miért hagyná? A nyugdíjas egyszerűen tudomásul veszi ezt a tényt, évek óta hozzá is szokhatott ehhez; az egyik kéz ad, a másik meg azon nyomban elvesz, és nem tiltakozik, nem demonstrál, mert tudja: hiába is tenné. Mint ahogy kevés eséllyel demonstrálnak mások is, például az egyetemisták a tandíj ellen, hiszen a kormány, a pénzügyminiszter az Alkotmánybírósággal dacolva is véghez fogja vinni megszorító intézkedéseit. Mert úgy véli - hiszi? -, hogy a fel- emelkedés egyetlen „igazi” útja a lakosság végsőkig történő kizsigerelése. Vajon miért van az, hogy miközben okos közgazdák sokasága javasol más, lakosságbarát megoldási módozatokat a mostani válságra, a kormány (az előző is! - nehogy elbízzák magukat az urak mostani ellenzéki mivoltukban) makacsul, senkire nem hallgatva ragaszkodik a magaválasztotta úthoz, amivel csak az IMF ért egyet. Milyen izgalmas is lehetne egy e tárgybeli vita a kormány és az okos közgazdák között! Még talán valami jó is kisülhetne belőle, persze ha a kormány nem tekintené magát csalhatatlannak e kérdésben. No de ne távolodjunk el túlságosan a témánktól (de ki merné állítani, hogy az utóbbiak távol esnének tőle?), vagyis az elképesztő új húsáraktól és mindattól, ami ezzel összekapcsolható. Legközvetlenebbül az kapcsolható össze vele, hogy például a nyugdíjas ezután még egészségesebben fog táplálkozni, mert még kevesebb húst fog enni. A marhahúsról pedig már rég nincs szó, annak az ára most már a kilónkénti ezer forinthoz közelít. S a baromfiban sem lehet már bízni, hiszen szinte biztos ígéretünk van rá: annak az árát is emelni fogják. Ugyanis birtokunkban van már a jövő évi energia áremelés ígérete is, és nincs okunk kételkedni ezen ígéret szavahihetőségében. Csakhogy ... Ez az áremelés bevallottan étvágygerjesztésül szolgál az energiaipar privatizálásához. Muszáj ezt meglépni, mert a költségvetés hiánya megköveteli a privatizációs bevételt. Csakhogy ... Nem felejtettük még el, mennyi szó érte annak idején az A-B kormányok háza elejét, amiért a privatizációs bevételből - ahelyett, hogy a gazdaság élénkítésére fordította volna - a költség- vetés hiányait fedezte. És most? Már nem is csinálnak ebből titkot. Csak azt lenne jó tudni, ha a privatizációs bevételeket nem forgatják vissza a gazdaságba - az energiaipar 500 milliárdnál is nagyobb remélt bevétele igazán jól jönne ehhez! -, mikor virrad fel a prosperitás napja? Hársfai István Szívből táplálkozó életművészet Gergely pápa egykoron megreformálta a naptárt. Hatalma és oka volt, hogy megtegye. Nekem egyik sincs, mégis, ha tehetném, magam sem tennék másként. Október elsejét, az Idősek világnapját a Szívből Táplálkozó Életművészet világnapjává változtatnám. Mert ugyan mi mondhatna ennek ellent? Nem így kell-e tekintenünk azokra az idősekre, akik ma ünnepelhetik azt, hogy maguk mögött tudhatnak annyi évet, amiért összegyűjtött tapasztalataik, élményeik és a kiérdemelt szeretet okán ma különös figyelmet élvezhetnek. Ők azok, kik megélték e század minduntalan ismétlődő viharait, akiknek sohasem súgott a történelem, mit és miért kell tenniök. Eközben meg kellett őrizniök hitüket és a reményt, hogy érdemes tenniök, amiért elkötelezték magukat. És miközben homokórájukon hangtalanul peregtek a szemek, miközben a gondok súlyos redő- ket karcoltak homlokukra, egyre jobban elhatalmasodott bennük a szeretet, amelyet övéik iránt éreztek és tápláltak. Ők azok, akik görnyedt háttal csoszognak az utcán, de ha az unokákért kell menniök az óvodába, iskolába, kiegyenesedett derékkal, büszkén lépegetve sietnek. Ők azok, akik elnehezült ujjakkal kotorásznak pénztárcájuk alján, de akik gar- gantuai lakomát varázsolnak vasárnapi asztalra, ha jönnek a gyerekek. Ők azok, akiktől mindig kérni lehet, s aki zokszó nélkül adnak. Mindent, ami tőlük telik, s tán még ennél többet is. Szívük visszhangzik a szeretettől, mert tudják, hogy számítanak rájuk, hogy szükség van létükre. Ők azok, akik hitet kölcsönöznek meg-megfáradó gyermekeiknek, akik mindig mozgósíthatók, akik a legjobb pogácsa receptjét őrzik, akik garmadával tudnak gyermekverseket, amelyek emlékeik mélyéből bányásznak elő. ők azok, akik némán tűrik a velük szembe elkövetett kisebb-na- gyobb igazságtalanságot, akik sohasem kémek számon semmit, csak adnak, adnak, adnak. Ők azok, akik az unokák kezét fogva átszellemült arccal mutogatják a leszálló est nyomán keletkező narancsszínű horizont csodás csillogását. Ők azok, akik duzzadt bokával, nehezen hajló gerinccel bandukolnak hazafelé, karjukon dagadó nylonszatyorral, amelyben a közelgő ünnepek ajándékait rejtik. Ők azok, akik viszonyítanak. Mert ismerik az életet és tudják, hogy ami ma elviselhetetlennek, megoldhatatlannak tűnik, az holnapra már csak múló epizód lesz. Ők azok, akik szerényen felelnek segítséget, tanácsot kérő kérdésekre, akik támaszuk tudnak lenni azoknak, akiknek őket kéne támogatniok. ők azok, akiknek szíve megmelegszik egy „köszönöm”-re, akik elviselik a kicsik fékezhetetlen serte-fertélését, akik titkokat tudnak őrizni, melyeket utódaik szégyenkezve vagy merész har- sánysággal bíznak rájuk. Nekik mindent meg lehet mondani, tőlük mindig lehet kérni. A szív kapuja sohasem zárai be. Ők sugároznak meleget, szeretetet, reményt és biztonságot. Ők a szívből táplálkozó életművészek! Honnan ennyi erő? Meddig tarthat még? Honnan bukkan elő mindaz, ami a valóságot vizsgálva elérhetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnik? Október 1-jén ünnepeljük őket. Nem kívánnak csinnadrattát, félnek a kötelező ünnepek harsányságától. Menj el hozzájuk, fogd kezedbe fáradt kezüket, csókold meg őket, mondd meg nekik, hogy szereted őket s hogy nagyon nagy szükséged van rájuk. Szeresd őket, hogy egykoron te is erre a szeretetre válhass érdemessé. Bokrétás András <
