Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember (6. évfolyam, 238-267. szám)
1995-09-16 / 253. szám
6 DUnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. szeptember 16., szombat Százéves a Pécsi Nemzeti Színház Az első állandó opera „Ez a műben az eszme... / Halljátok ime érvényre mint jut! / Jerünk, / kezdődjék a játék!” A Bajazzók híres prológ- ját idézte 1959. október 22-én a Dunántúli Napló hasábjain megjelent Prológjában Paulusz Elemér, a Pécsi Nemzeti Színház zeneigazgatója, akinek karmesteri intésére a színház öreg, néhol már megkopott falai között ezen az estén hangzottak fel először azok a trombiták, amelyek halk pianóval indítják a Rigoletto előjátékát. Ez az előjáték új korszakot indított Pécs zenei életében. Az első állandó opera születését jelezték e hangok. Későn, de nem elkésve született meg az új közösség, az opera. A városba érkezőknek gyakran feltűnik az a kis obe- liszk a Sétatéren, amelyet a zenét szerető közönség emelt két kiváló muzsikusnak, egy fuvola- és egy fagott-művésznek. Ők és sokan mások élesztgették Pécsett évszázadokon át a zene lángját, amely hol szíveket buzdí tóan lobogott, hol csak pislákolt, de megmaradt az utódoknak, akik számára 1959-ben vált valóra az állandó opera régi vágya. Sok reményteljes kísérlet és sok kudarc kövezte az idáig vezető utat. Már a 19. század elejétől vannak adataink a vándor szín- társulatok operajátszásáról, Asszonyi László társulatának lelkes, de anyagi bukást eredményező vállalkozásáról, a 30- as és 40-es évek utazó társulatairól. Az igényes pécsi közönséget azonban sohasem elégítette ki a staggione-rendszer, és bár tisztelte, nagyra értékelte a vendégszereplő művészeket, sohasem mondott le arról, hogy egyszer saját opera- társulatának tapsoljon, hogy megteremtse a pécsi operát. Lassan megindult az a folyamat, amely az öntevékeny Tosca bemutatásán, a különféle opera-keresztmetszetek (Varázsfuvola, Figaro házassága) előadásán keresztül végül is termőre érlelte a zenekultúra elvetett magját. 1959v június 18-án jelent meg a Dunántúli Naplóban az az interjú, melyben Katona Ferenc, a színház igazgatója, visszaérkezve budapesti tárgyalásairól elmondta, hogy ősszel minden valószínűség szerint megvalósul az állandó pécsi opera. A városi tanács végrehajtó bizottsága 117/1959. sz. határozatával már elfogadta a költségvetést. Az operaénekesek szerződtetése is folyamatban van - közölte Katona Ferenc. - Az opera létrejöttével mintegy 50 fővel emelkedik a színház létszáma. Ebben a számban az énekeseken, kóruson, zenekaron kívül a balettegyüttes tagjai is szerepelnek. Az 1959/60. évad műsortervében már négy opera és két balettest kapott helyet. Szeptemberben az évadnyitó Aranyember mellett Strauss Denevérje került színre. A kritikus „By” igen nagyra értékelte a vezénylő Paulusz Elemérnek, az énekeseknek, a kórusnak és zenekarnak munkáját. írását e gondolatokkal fejezte be: „Hosszú éveken keresztül nyitott kérdés volt városunkban: lesz-e operatársulat Pécsett, lesznek-e nívós operaelőadások. A Denevér meghallgatása után úgy érzem, hogy erre igennel felelhetünk. A Denevér a világon mindenütt az operaházak műsorában szerepel, s ha ez az előadás még% nem is számít operatársulatunk bemutatkozásának, az oroszlánkörmök már mutatkoznak . .. Kiváncsi szeretettel várjuk az opera- társulat bemutatkozását, melynek előrevetített fénye már ezt az előadást is besugározza.” Korabeli újságcikkből tudjuk, hogy „a magánénekesek augusztus óta tanulják, csiszolják, szépítik Verdi hallatlan dallamíveit. Az opera „meg- szállotjai”-t az a hit, az a tudat erősíti, hogy születőben van országunk negyedik operája. „Ehhez adták meg a lehetőséget az operát biztosító milliós költségvetéssel, abban a hitben, hogy Pécs méltóképpen fogadja Dunántúl első operáját.” Az önálló pécsi opera létrejöttében a fő érdem Paulusz Elemér karmester nevéhez fűződik, aki Szegeden Vaszy Viktor és Fricsay Ferenc mellett ismerkedett meg az operával. Bár egyéniségéhez a dallamos olasz operák álltak legközelebb, a későbbiek során részt vállalt a hagyományostól eltérő, a repertoár rendhagyó műveinek színreviteléből is. Méltó társa volt a rendező Németh Antal dr„ aki hosszú, kényszerű hallgatás után Pécsett kapott lehetőséget néhány országos feltűnést keltő, az operajátszás idejétmúlt hagyományait félreseprő rendezésre. A Rigolettóban színre lépett az alapító énekesgárda: Wágner József, Borsos Károly, Bedő István, Bárdos Anna, Illés Éva, Marczis Demeter, Tréfás István, Kabdebó Mária, Berczeli Tibor, Turza Imre, Hotter József, Boczán Béla, Rögöz Eszter, Söjtör Lepke, Fónagy Gertrud, Bo- nett Kálmán. A felkészülés nehéz munkájából kivette részét a karigzgató dr. Dőry Miklós, a koreográfiát készítő Téry Tibor, a díszleteket tervező Bojár Iván, valamint Majoros Teréz és Heriszt János, akik a jelmezeket tervezték. Az idén 100 esztendős Pécsi Nemzeti Színház, azóta többször felújított, megszépült falai között, elfogultság nélkül merem állítani, az önálló állandó operatársulat megszületése, 1959. október 22-e volt a legörömtelibb esemény. A Rigoletto bemutatójáról „A Pécsi Nemzeti Színház ünnepel” címmel Székely Júlia írt értékelő kritikát. „A pécsiek ezreinek kívánsága, s e kívánság teljesítésének mámora érződött a színház minden alkotójának munkájában ... E nem mindennapi körülmény tette meghatóvá a Rigoletto pécsi bemutatóját”. Dr. Nádor Tamás Rigoletto, 1982. Vághelyi Gábor (Rigoletto), Marczis Demeter (Sparafucile) Tüskés Tibor: A Jelenkor indulása (1958-1964) Jó folyóiratot szerkeszteni sosem volt egyszerű mesterség. Ma sem az. Tüskés Tibor fő- szerkesztő működése során - míg a hatalom ’64-ben ki nem szakította kezéből a karmesteri pálcát - a legendás, esztétika-központú Nyugatot és a Pécsett megjelent, Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunkat tekintette követendő eszménynek. A vállalt célnak egy különösen bonyolult korban (bár, melyik kor nem „bonyolult”?) kívánt eleget tenni. Bukott forradalom után, nyíltan parancsuralmi időszakban. A kulturális élet ugyanakkor fölerősödött, társadalmi szerepe megnőtt. Megalakult - többek között - a Pécsi Balett, s a Nádor termeiben a kávézgató idős hölgyek mellett mindig megtalálható volt néhány szellemi ember. A Pannónia pincében az "irodalmi szendvics” (sós-paprikás kenyér) mellé általában került bor is, a Kenedi úr, a főnök az asztal közepére helyezte a Jelenkor zászalját. Tüskés idősebb pályatársai - Várkonyi Nándor, Csorba Győző - inkább megfontoltságra intették a harmincadik évében járó gimnáziumi ma- gyartnárt, míg az ifjabb titánok - Bertha Bulcsu, Lázár Ervin — „harcra” buzdították. - Erről az ellentmondásos, „hősi” korszakról ír visszaemlékezésében Tüskés Tibor, aki ’94 óta ismét főszerkesztő: a Somogyot irányítja. Bizonyára nem könnyű „harag és részrehajlás nélkül” beszélnie annak e korszakról, akit egy általános ’’ideológiai offenzíva” során távolítottak el helyéről. Szerzőnk a véleményét ma sem rejti véka alá, ám indulatait visszafogva, tárgyszerűen, tárgyilagosan értékel. Keményebb kritikával talán csak a ’87 utáni Jelenkort illeti. A kötet java azonban nem a közeli múltról vagy a jelenről szól, hanem az induló évek szubjektív dokumentuma. Az életpálya korai szakaszának rövid felvillantása után Pécs ’50- es évek végi szellemi (és ideológiai) állapotával ismerkedhet az olvasó, s a Jelenkor viszontagságos indulását is érzékelheti. Tüskés már akkor megfogalmazta szerkesztői alapelveit: „Az egyik: vezérelvem legyen a minőség, a színvonal, az igényesség. Irodalmi folyóiratot csak irodalmi, azaz esztétikai értékek és szempontok alapján szabad szerkesztem ... A másik fő törekvésen: a Jelenkor legyen sajátos arculatú folyóirat, jellegéből következően lehessen megkülönböztetni minden más magyar folyóirattól.” A következő egységben a legmeghatározóbb pályatársakról, munkatársakról szól a szerző. Fodor Andrásról, Csorba Győzőről, Bertha Bulcsúról, Lázár Ervinről. A fiatal munkatársakkal kapcsolatban a következőket írja: „Olcsó szerkesztői védekezésnek tartom, amikor a folyóiratnál jelentkező tehetséges fiataloktól azt kérdezik, miért nincs önálló kötete, a könyvkiadóban pedig azzal hárítják el, jelenjen meg előbb minél gyakrabban a folyóiratokban”. - Más művészeti ágakra is figyelt az akkori Jelenkor: filmről, színházról, képzőművészetről írtak az avatott szerzők. A „Viták a lapban” című részben a legizgalmasabb (s korántsem veszélytelen) eszmei küzdelmekről számolt be Tüskés, s megjegyzi: „Ami a mai folyóiratokból - a harminc évvel korábbihoz viszonyítva - leginkább hiányzik, az a vitatkozó szellem, a művészeti, esztétikai kérdésekről folytatott polémia. Ma sokkal inkább belterjes vállalkozás egy lap, mint korábban. „Az olvasók és a potenciális alkotók számának növelése érdekében magyartanárokat láttak vendégül a szerkesztőségben, „kimentek” az iskolákba, pályázatokat hirdettek középiskolásoknak. A kötet legdrámaibb része a Támadások címet kapta. Tüskés ismerteti azt a forgató- könyvet, amelynek végkifejlete a főszerkesztő eltávolítása lett. De még ebből a „sötét” fejezetből sem hiányzik a humor. - Bertha egyszer így fakadt ki Aczél György rezidenciáján: „És mondja, Aczél elvtárs, mit tudunk csinálni az olyan kéziratokkal, amelyek annyit érnek, mint egy kalap szar ...” A modernizmus és egzisztencializmus (Mándy, Weöres , Mészöly) „védelmezőjének” további sorsáról is értesülünk. - Mindebből pedig kiderül, nem a megkeseredett próféta szól hozzánk, hanem egy energikus, edzett férfiú szemléli és alakítja sorsát, életét. Meg az irodalomét . .. (Új Forrás Könyvek 23). Mihalik Zsolt Futnak a képek JEGYZET Huncut kísértet Két jóbarát: a kamaszlány és a szellemfi Ez ugyan egy régi angol film címe (meg egy spanyol drámáé, de ez utóbbit nyomban felejtsük el), amit most e jegyzet fölé írtam, ám a Spielberg-cég új produkciójának, a Casper- nek a tárgyát is jól kifejezi. A New England-i tengerpart egy ódon kastélyában, ahol a Brad Silberling által rendezett film cselekménye játszódik, egy száz éve elhunyt fiú, Casper szelleme tanyázik, további három, hozzá hasonlóan „életfogyatékos” rokona társaságában. Valamennyien igen mókás fickók, úgyhogy garantáltan egymást követik a kacagtató helyzetek. A kísértetek lakta házat ugyanis egy ellenszenves örökösnő (Cathy Moriarty mint boszorkány) óhajtja mielőbb birtokba venni, mivel kincset sejt a falak közt, s célja érdekében egy spiritiszta érdeklődésű professzor segítségét veszi igénybe. Dr. Harvey (Bill Pullman) azonban megkedveli a fura „földönkívülieket” (lásd E.T. !), főként kamaszlánya, Kát hatására, aki a másság elfogadásának spielbergi leckéje jegyében összebarátkozik Cas- perrel. Ebből a helyzetből bomlik ki a kétségkívül mulatságos konfliktus, amely alig izgalmasabb egy esti mesénél. Nem is egyéb, apropó: ez is képregény volt eredetileg. A film egyik fő attrakciója ellenben a vurstlik szellemvasútjára emlékeztet: a szereplők rémült arccal ülnek benne, miközben szépen beszappanozzák és megborotválják őket, sőt egy hatalmas fogkefével még a fogukat is megmossák, s más ilyen szörnyűségek történnek velük. A cselekmény és a figurák viselkedésének logikája is egy rajzfilméhez hasonló. Vegyük például a kísérteteket! Akik könnyűszerrel átsétálnak a falon, viszont nem képesek kitömi egy porszívó zsákjából, nincs gyomruk, a csokoládé ennek következtében kipotyog belőlük, tüdejük azonban úgy látszik van, mert nemcsak csevegni képesek, hanem még remekül énekelnek is kétszólam- ban. No de ki gondolna itt a logikára, amikor Spielbergék komputer-animációs trükkjein legeltetheti a szemét. Ez most kelendő ám. (Eladó kísértet, ilyen film is volt már, de René Clair azért másként gondolta.) Érdekes, hogy mindemellett milyen feltűnő józanság, sőt praktikum jellemzi a filmet. Egyáltalán, Spielberg most olyan egészen, mintha Stephen King ellenlábasa lenne. Annál még egy sövényről is kiderül, hogy félelmes szörnyek lakják, nála viszont a kísérteteket össze lehet szidni, ha rosszul viselkednek, a szellemfinek este tízre haza kell mennie, mert lejár a kimenője, s a túlvilági lények egyik legbölcsebb tanácsa úgy szól, hogy a sült krumpli nem való reggelire. Ennyi... Kedves, súlytalan film. Szórakoztató, gyermeki és átlátszó, mint hőse, Casper. Nagy Imre < ( ( < á
