Új Dunántúli Napló, 1995. augusztus (6. évfolyam, 208-237. szám)

1995-08-01 / 208. szám

1995. augusztus 1., kedd Társadalom Dunántúli Napló 11 Protézis-problémák A foghíjasoknak vagy a telje­sen fogatlanoknak megváltás a műfog, protézis elkészülése, hi­szen újra fogyaszthatnak „fo­gukra való” ételeket, mehetnek társaságba és újra nevethetnek tele szájjal... A vendégfog fo­gadása azonban nem könnyű. A gondok azzal kezdődnek, hogy az új fogsor tulajdonosá­nak az az érzése: "túlzsúfolt", kellemetlenül tele a szája, nyel­vének szinte nem jut hely, s be­szélni is csak selypesen, pöszén tud. Folytatódnak azzal, hogy az első harapáskor éles fájda­lom hasít az ínybe és nemigen érzékelhetők az ízek. Szerencsére a kínos kísérő tünetek hamarosan megszűn­nek. A beszéd is kitisztul, mert a hangképzés alkalmazkodik az új körülményekhez. A szakemberek - éppen a gyorsabb megszokás érdekében - azt ajánlják, hogy az első na­pokban éjszaka se váljanak meg az új fogaktól az érintet­tek. Beszéljenek sokat, olvas­sanak hangosan. Kezdetben csak puha, könnyen rágható ételeket fogyasszanak; 8-10 nap után már nem érzik ide­gennek a pótfogakat, 6-8 hét múlva pedig már csak az erős rágást kívánó élelmiszereket (kétszersült, kemény csoko­ládé, inas hús,) kell mellőzni. A műfogsor lemeze által befedett szájpadlás nem érzékeli az éte­lek ízét és hőmérsékletét, de némi idő múlva az ízlelőbim­bók szerepét átveszik a nyelv ízérző szemölcsei. Fontos, nem mellőzhető te­endő a műfogsor rendszeres tisztítása, ápolása. A protézist ajánlatos minden étkezés után - alaposan megtisztítani. A mű­fogakra ugyanis jobban tapad az ételpép, mint a természetes fogakra, s ez kellemetlen száj­szagot okozhat. Sokan éjszakára kiveszik és vízbe teszik műfogsorukat. Erre azonban csak azoknak van szükségük, akik álmukban csi­korgatják fogaikat. A jól ta­padó, jól ápolt fogsor éjjelre is a szájban maradhat. Jeles évfordulón van ma, s mi­vel egymás közt vagyunk, mi, akik a nagyszerű nap részesei voltunk, hát beszéljünk róla. 49 esztendeje, 1946 augusz­tus 1-jén - az akkori szóhaszná­lat szerint - megszületett a jó magyar forint. Még nem kerek tehát az évforduló. Amiért mégis megemlékezünk a nap­ról, annak oka, hogy mostaná­ban felgyorsulni látszik az új infláció üteme. 50 esztendeje ilyentájt még nem igazán érzékeltük, hogy hazánkban párját ritkító inflá­ció készülődik, bár gyanús le­hetett már, hogy új, nagyobb címletű bankjegyek jelentek meg, ősz felé pedig értékmódo­sító bélyegek kerültek azokra, aztán egyre sűrűbben jöttek az egyre nagyobb címletű pénzek olyan számokkal, amikről az iskolában is inkább csak hallot­tunk, semmint tanultunk volna. A csúcs az volt, amikor tavasz tájt már lemondtak a közönsé­ges értékű bankjegyekről, s ki­adták az adópengőt, s ezzel húzta ki aztán - nem könnyen! - augusztus 1-jéig. Olyan volt ez az infláció... Nos, valami­kor júniusban családi ügyben Budapestre kellett utaznom, de a jegyár valahogy mindig a fi­zetés előtt járt (csaknem min­den nap fizetésnap volt!) egy nap aztán a frissen kapott fize­téssel a zsebemben megnéztem, mennyi az éppen aktuális vo­natjegyár. S mivel láttam, bő­ven futja a fizetésből, voltam olyan naiv, hogy elhatároztam a másnapi utazást. És akkor jött a meglepetés: hajnalban a fizeté­sem a jegyár felére sem volt elegendő. Akkoriban már beígérték az augusztus 1-jei stabilizációt, amit hittünk is, meg nem is. Mert alig volt hihető, hogy ke­rek 16 hónappal a magyaror­szági háború bevégezte után, és abban a lepusztultságban, ami­ben volt az ország, egyáltalán megteremthető lenne a stabili­záció. Igaz, utóbb szárnyra kelt egy legenda, miszerint a stabi­lizációt egy nagy közgazdász­koponya dolgozta ki: Imrédy Bélának hívták, egykor minisz­terelnöke volt az országnak. Csakhogy ezt az urat a népbíró­ság ítélet alapján háborús bű­nösként már 1946 februárjában kivégezték, így aligha volt ideje és módja a stabilizációval fog­lalkozni. Mindenesetre azért vártuk augusztus 1-jét, s aznap lön is stabilizáció, jó forint. Fantasz­tikus volt kézbe venni fizetési előlegként az első kétforintost, s vásárolni is vele: egy szelet amerikai Hershey’s csokoládét annyiért, hogy még bőven visz- sza is adtak a kettesből. Persze volt ma már kínosnak érzett, de akkor elfogadott mellékzöngéje is a dolognak: egy akasztófa va­lahol a város közepén azzal a felirattal, hogy idekerülnek a spekulánsok, a jó magyar forint ellenségei. Ilyen akasztás ugyan nem volt, de filléres(!) árdrágítási perekre azért emlék­szem. A nagy ’46 augusztus 1-jei eufória közepette, amikor a jó forint dicséretétől volt hangos az ország, úgy hittük, s talán joggal, hogy a mi életünkben még egyszer nem nyomorít bennünket az infláció. A stabi­lizációnak, a jó forintnak azon­ban nem sokáig örülhettünk, hi­szen az új, eleinte nagyon lassú léptű infláció szinte rögtön au­gusztus 1-je után megkezdő­dött, s 1951-ben, a vas és acél országának a meghirdetése, az aranytojást tojó tyúk megevési tilalma után gyorsult fel. Volt azon az őszön egy nagy áreme­lési hullám: árucikkek tömege egyszeriben az addiginak a két­szeresébe került. Ilyen draszti­kus lépésre azután jó sokáig nem került sor, de manapság A sókamrájuk egy hónapja mű­ködik. A légzőszervi megbete­gedésben szenvedők tüneteit enyhítő sókamrát is olyan keze­lési eljárásnak tekintik, mint a gyógytornát, a gyógymasszázst, a fizikoterápiát. Az elmúlt egy év alatt nagy gondot fordítottak arra, hogy szinte kórházi ellá­tásra fejlesszék az ágyhoz kötött lakóik gondozását és a további­akban is ez a törekvésük. Ritkaságnak számít ma még. Magyarországon az a gyakorlat, amely Pécsett, az Integrált Szo­ciális Intézményben, közismert nevén a Malomvölgyi úti Szoci­ális Otthonban jellemző. „Adot­tak a feltételeink” - mondják az otthon dolgozói és ez valóban igaz. Az épület együttes harma­dik egységeként elkészült úgy­nevezett fekvőbeteg rész már igazán nyugati színvonalú. A szobákban kerekeken guruló, hosszra, magasságra, állítható, testhelyzethez igazítható finn ágyak vannak, mellettük csak az érkező nővér által leállítható be­teghívóval. A fürdőszobákban kádba emelők, ágytálmosó ké­szülékek könnyítik a nővérek munkáját. A 480 személyes ott­honban jelenleg 100 olyan idős ember lakik, aki valóban teljes önellátásra képes, a többieket valamilyen formában és mér­tékben segíteni kell. Pillanatnyi­lag 278 az ágyhoz kötött lakóik száma. Nos, pont ez az állapot sar­kallta őket arra, hogy amit csak lehet helyben tegyenek meg az idős emberekért, akik ugyanúgy tiltakoznak az ellen, hogy innét kórházba vigyék őket, mintha otthonról kellene bemenniük. Az otthon főfoglalkozású bel­gyógyász és sebész szakorvost alkalmaz, emellett rendszeres a már nem meglepők a százalé­kos áremelések, hogy a naponta kisebb mértékben felfelé kúszó árakról ne is beszéljünk. Benne élünk tehát az új inf­lációban, és milyen régóta! és még vajon meddig? Annak idején az ország 16 hónap alatt túltette magát az infláción. A mostani rendszer- váltás óta már az ötödször 16 hónapot fogyasztjuk és még se­hol semmi, csak alagút végének a már-már megszállott jövendö­lése. Nem ismerjük még azt a pénzügyminisztert vagy mi­niszterelnököt, (nem Bokros­nak és nem is Hornnak fogják hívni) aki egyszer - de Uraim, mikor? - bejelenti majd a stabi­lizációt, vagyis az infláció vé­gét, és ama bejelentett napon valóban lön is jó magyar forint, amit jegyezni is fognak világ­szerte a devizapiacokon. De addig is ... Nemcsak kibírni kell, de tenni is kell keményen a dolgunkat. Mint tettük 1946- ban is. Hársfai István reumatológiai,' szemészeti, ideggyógyászati, bőrgyógyá­szati .és pszichiátriai szakrende­lés. Szükség esetén urológust, fül-orr-gégészt kémek ki konzí­liumra. Gyógymasszőröket, fi­zikoterápiás asszisztenseket, gyógytornászokat is foglalkoz­tatnak, akik a jelenleg legkorsze­rűbb eszközök segítségével igyekeznek javítani az idős em­berek állapotán. A fizikoterápiás készülékeiket a Szívügy alapít­vány jelentős támogatásával vá­sárolták, s most akarnak venni egy ultrahang készüléket. Segí­tőik sorába tartozik a Pharmavit Gyógyszergyár, amely legutóbb ötvenezer forint értékű antibio­tikumot adott nekik, a Mölnike cég, és régóta segíti az otthont a Pannonmedicina Gyógyszerel­látó Vállalat is. A legtöbbet mégis a lakóktól kapják, akik támogatásával lét­rehozták a Derűs öregkor alapít­ványt. A lakók adományokat jut­tatnak az alapítványnak, ame­lyekkel közvetve az intézet tud gazdálkodni. Ha nem lenne az alapítvány akkor mindez - ha­gyatékként - az államra szállna. Az egyik lakó ilyen támogatásá­val tudták létrehozni a sókamrát, de alapítványi pénzből vették azt a hordozható telefont is, amelyet a fekvő lakók ágyához tudnak vinni. Mindez együtt teremti meg annak a feltételeit, hogy az in­tézményben tisztességes, alapos gondozási ápolási munkát foly­tathassanak. És így marad anyagi lehetőségük arra is, hogy bármerre jár az ember, minde­nütt egészséges, ápolt növénye­ket lát, amelyek tökéletesen be­leillenek az esztétikusán, igé­nyesen berendezett közösségi helyiségekbe. T. E. Festik a napközit Hét évvel ezelőtt, 1988-ban nyílt meg Pécsett, a Barátság utcai Idősek Klubja. A kör­nyéken gyorsan népszerűvé vált intézmény tavaly újabb funkciót kapott: 24 ággyal szociális otthonként is műkö­dik. Az összesen nyolcvan idős emberről gondoskodó otthon és napközi évek óta sa­játos gonddal küzdött. Vize- sedtek a falai, mígnem idén beborította őket a fekete pe­nész. A gombásodás megszün­tetése érdekében megváltoz­tatták a szellőztető rendszert, illetve a speciális falkezelést követően kifestik a helyisége­ket. A várhatóan két hét múlva befejeződő munkák költsége 500 ezer forint. Az intézet - bár sokkal nehezebb körülmé­nyek között - de ez idő alatt is gondoskodik a folyamatosan bentlakó, illetve bejáró idős emberekről. FOTÓ: TÓTH Ne kelljen kórházba menni Korosztályunkról sokszor mon­danak summás ítéletet: nem kedveljük a fiatalságot. Mint minden általánosító ítéletben, ebben is fellelhető a túlzás csakúgy, mint az igazság egy része. Elöljáróban hadd emlé­keztessek arra, amit csak a tisz­tes kort megértek éreznek iga­zán, az eltávolodott ifjúság egykorvolt gondtalanságára és arra a sok-sok csínyre, amelyet mi magunk is szép számmal követtünk el annak idején. No meg arra, hogy az akkori öregek miként vélekedtek rólunk, nyu­galmukat nem egyszer megza­varó viselkedésünkről, modo­runkról. Szóval - ellentétben a görög bölcsek szállóigévé vált szlogenjével - e tekintetben nem változott semmit sem a vi­lág. Hacsak annyiban nem, hogy harsányabbak lettek a színek, melyekkel ifjainkat jellemez­nünk lehet és kisebb a toleran­ciakészségünk velük szemben. Hosszúra nyúlna most azt fejte­getni, miért és hol, leginkább pedig hogyan vesztettük el ké­pességünket a tekintetben, hogy megértőek, toleránsak legyünk. Tán a történelem volna állítható ez ügyben bíróság elé, de hát ilyen pereknek évezredek óta sem eredményük, sem értelmük nincs. Jól tudom, hogy gondola­taim - ha egyáltalán elolvassák azt a fiatalok - éppen azokban keltenek szende, vagy éppen felháborodó morgolódást, akik ellen látszólag szólok. Be kell vallanom, ezeknek a fiatalok­nak vannak, lehetnek érveik. Matematikai olimpiát nyert, több nyelvet beszélő, a számí­tástechnikában idősebbeket megszégyenítő tudású, sport­ban, ügyességben világszínvo­nalat produkáló fiataljaink van­nak. Tudom. Tudjuk mindany­nyian. S biztos, hogy büszkék is vagyunk rájuk, mert hiszen ezek a mi gyerekeink. Az élet színpadán azonban mostanság olyan darab került előadásra, ahol ezek a fiatalok a háttérben mozgó, szerényen meghúzódó statiszták csupán. Jóllehet nekik kellene vinniök a főszerepet. A látótér homlokterében azonban nem ők állnak. A trágárkodó, mosdatlannak tűnő, testben és lélekben egyaránt elrongyoltak, a hangoskodók, agresszívak, másságukat fitogtatok. A végállomásnál Dugonics Tituszi rohammal, kamikáze- ként tülekednek előre fiatalja­ink, hogy szétterpeszkedhes­senek az üléseken. így van ez a megállókban is, ahol néha ut­cai harcokra emlékeztető ro­hamokkal lökik félre az öre­gebbeket, a tanulásban, egész napi padban-üléstől elaggott, elfáradt fiatalok. Hogy aztán helyet foglalva életre keljenek és trágárkodó magatartásukkal, harsányságukkal, hangoskodá­sukkal megbotránkoztassák az utastársadalmat. És mégsem őket hibáztatom egyértelműen. Tanúja voltam, hogy az ilyen otrombán visel­kedő fiatalokat figyelmeztető idős hölgyet (nyugdíjas peda­gógust) nyomdafestéket nem tűrő szavakkal gúnyolták ki a „kicsik”. Az utasok közül senki nem állt a jószándékú fi­gyelmeztető mellé, szótlanul tűrték az eseményeket. A nyáj­szellem biztonsága olyan bá­torságot, merészséget és pi­masz szemtelenséget kölcsön­zött nekik, amellyel szemben szelíd eszközökkel harcba bo­csátkozni feleslegesnek tűnik. A minap hihetetlen jelenet­nek voltam tanúja. Egy négy­gyermekes anya próbálta jobb szóra bírni fiát, aki pubertás­korú barátaival éppen egy fia­tal fa ágait tördelte le. Ha nem hallom félreérthetetlenül azt, mit a fiú válaszol, tán senkinek sem hiszem el, hogy ilyen le­hetséges. Mert a fiatal fiú fennhangon (nyilván, hogy minden társa hallja, milyen bátran viselkedik anyjával) így szólt: „No húzz el a . .. ! S itt jött az a szó, amelyről mind­annyian tudjuk, hogy mit je­lent, leírni azonban tán csak a legszélsőségesebb irodalmi művekben szokás és lehetsé­ges. A felelősség tehát nemcsak a gyerekeké, akik alig ismer­nek valamit is annak súlyából. Inkább a társadalomé, a miénk, akik hagyjuk, hogy a magatar­tások e szélsőséges megnyilat­kozásai nap mint nap őröljék idegeinket, alázzák meg ko­runkat és emberségünket. Átérzem mondandóm prédi­káció jellegét. Azt is, hogy mi­ként az ítéletekben, a társada­lomban sincs helye az általá­nosításnak. Nem adható hát minden esetre, minden meg­nyilvánuláshoz illő és alkal­mazható recept. De, hogy ne­künk idősebbeknek többet kéne vállalnunk az ilyenfajta megnyilvánulások ellen - ép­pen fiataljaink és a jövő érde­kében - abban biztos vagyok. Mert az idő halad, egykor a mai fiatalok fognak fanya­logni, vagy felháborodni utó­daik megnyilatkozásain, s ők fognák szót emelni az akartu­kon kívül létrejött ülésrend igazságtalanságai ellen. Bokrétás András ( i 1 4 t Inflációtól inflációig Az idő halad

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom