Új Dunántúli Napló, 1995. július (6. évfolyam, 177-207. szám)
1995-07-15 / 191. szám
6 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. július 15., szombat A provokáció stratégiája S ajnos, a tükör eltörött. Ez pedig nem jó jel. Aprócska zsebtükör volt csupán, ott volt az éjjeli szekrényen, neki támasztva egy vaskos, öreg Ká- roli Bibliának, hogy néha belepillantva konstatálhassa arca gyűrődéseit. Ezen a hajnalon az éjjeli lámpa kapcsolója után kotorászva leverte a kis tükröt, és az eltörött. Letörött az egyik sarka, de még használható maradt. A törött tükör ugyanazt mutatta, mint egy órával azelőtt, amikor még egészben volt. A szemek fakók. Körülöttük vaskos árkok, szurdokok. Az ajkak mentén is mélyen lefutó mélyedések, a bánat szakállba vesző meredek csapásai. A homlok sem simább, mint még az egész tükörben volt, és a halánték redői ugyancsak híven őrzik a hajdani testi fájdalmak bélyegét. Aztán a homlokráncon a kalandorság ezoterikus keresztje, a nyaki erek fölötti gyűrődések ... Ott vannak a törött tükörben is.- Nem dobom el - gondolta. - Törődött arc, törött tükör. Az álmatlanság és a kialvatlanság jelképe. Arra gondolt, hogy bár ilyenkor hajnalban minden vészterhesen konkrét és azonosnak látszik önmagával, ez az arc, ez a látvány mégsem az övé. Valaki más néz vissza rá a tükörből. Valaki, aki nem ő.- Hát akkor ki? A törött tükör néz vissza rám. És benne egy pofa. Lehetne történetesen az én arcom is, de mégsem az. Nincs közöm hozzá, hiszen teljesen idegen a számomra. Szája sarkaiban már évek óta kis fehéres lepedékfoltok mutatkoztak, amelyek napközben berepedeztek. Nem egyszer véreztek is ezek a kis sebek. Pár évvel ezelőtt megoperált arckoponya-cisztája dolgozik tovább gondolta. Az akkori műtétkor félmaréknyi sárga csontot bányásztak ki az orra körül. Az üreg még romosabbá tette hajdan elegáns vonásait. Ez az arc talán még most is tetszetős volna, ha lágyabbak Törött tükör lennének a gyűrődései. Ehhez persze aludni kellene - gondolta. Csakhogy az alvás nem megy. Ha lehunyja a szemét, takaróját magára húzva a világ összes mágiáját magára szabadítja. Mindaz, ami a világosságban oly vészterhesen konkrét volt, kaotikussá válik, ráte- keredik, ráfonódik testére, végtagjaira, gondolataira, és valami lüktetésszerű vad táncba kezd, őt magát is tépve, rángatva, ezer felé húzva, szakítva. Ha az egyik szorongató gondolat elmegy, jön helyette a másik. Ha az egyik bűntudat szertefoszlik, máris ott a következő. És az elrontott dolgok, helyzetek, a rosszul, rosszkor és fölöslegesen kimondott szavak, mondatok, félszavak és félmondatok. Jönnek-j önnek. Jön a világ aj- tóstól-ablakostól. Jönnek az arcok. A gúnyosan mosolygók. A gyilkos tekintetek. A számon kérők. A vádolók. A véghez nem vitt dolgok. A félbehagyott ügyek. A befejezetlen beszélgetések. A lecsapott telefonok. A számlák és a számlások. Az elütött kutyák és macskák az uteaszéleken. A mások által elütöttek. A cigaretták. Jön az is, hogy eltörött a tükör. Ez pedig nem jó jel. Egy újabb nem jó jel a sok között. Egy baljós üzenet. Egy baljós üzenet a sok között. Aztán jönnek a szív jelei. A tompa nyomás baloldalon. A gyomor jelei. Mintha kővel volna kitömve. A vérnyomás jelei. Mintha vaspánt lenne a fején. A déli front jelei. Egyelőre csak tompa fejfájás. A fáradtság jelei - lent a lábszárban, a térd alatt. Az eloltott lámpa kapcsolója ismét kattan. Megint a világosság, megint a vészterhes konkrétság. Újabb cigaretta. Újabb pillantás a törött tükörbe. „Ez hát az arcom, ez az arc.”? - jut eszébe Pilinszky. „Nem, ez nem az én arcom. Az én arcom kedves, megnyerő. Sugárzik belőlem a jóakarat és az ezzel együtt járó vidámság. Éppen ezért kedvesek is velem mindenhol az emberek. Ezért akarnak közelebb kerülni hozzám, hogy a barátaimmá válhassanak.” Szertefoszlott már az álom lehetősége is. A sötétség fekete függönyei fölszakadoznak a pitymallat szürkeségében.-Aludni, aludni kellene! Kellett volna. Mert az élethez ez nagyon kell. Kell. Kell! És az élet? Az is kell...-Ez az élet? Élet ez? Élet persze. És sokan sokat adnának egy ilyen életért. Minden élet egyedülálló. Tökéletes kompozíció, mondhatni: remekmű. Függöny fel, függöny le. Néhány év erre, néhány arra... Valóságos krimi, kibogozhatatlan szövevény. És a csattanó. Bár ez nem minden remekmű velejárója, az élet csattanó nélkül elképzelhetetlen. Csattanó nélkül élet még nem volt, és aligha is lesz. A tükör is csattant, amikor törött tükörré vált. Persze ettől még tükör maradt. Az élet azonban a csattanó után már nem élet többé.- Hogy-hogy ezt sohasem szokom meg? - kérdezte magától. Ezt az arcot? Ennek az arcnak az idegenségét. Másságát. Azt, hogy ez nem én vagyok.- És ha ez nem én vagyok, lehetek-e a többi? Ha egyenként nézzük a lábam ujjától föl egészen a homlokom közepéig. Elmondhatom, nem, nem, nem, még ez sem, még ezek együtt sem én vagyok.- Ha elgondolom, milyen messze van tőlem, mondjuk a lábfejem. Édes Istenem! Egy világ választ el tőle. Aztán a térdem. Tőlem még az is roppant távol van. És közeledem, egyre közeledem valamihez. Mihez, Önmagamhoz? Nem csak a homlokom közepéhez.- És nem vagyok sehol. Túl megyek a homlokom közepén, a fejem tetejéig. Ott sem vagyok. Hol vagyok hát? Hol vagyok önmagámban, önmagámon belül?- A testem nem én vagyok - állapította meg. De a testem és a lelkem együtt...- A lelkem ... a múltam, jelenem, jövőm, az érzéseim, gondolataim, hangulataim, késztetéseim, gátlásaim, koncentrációim és ellazulásaim az anyaggal együtt, vagy annak működéseként, valamiféle velejárójaként, megnyilvánulásaként felfogva. Az ókori, a régi, vagy az egészen modem tudományosság elvei szerint.- A testem egy dolog. Mondjuk, a lelkem kifejeződése, megnyilvánulása. A testem következmény. De lehet fordítva is. Lehet a lélek a test folyománya. Kérdés, mit értünk lelken. Mindezzel együtt sem találta magát. Csak nézte a törött tükröt, benne a gyűrött arcot, és érezte, ez mindig is így volt, és tudta így is marad. Valami elveszett. Valami végleg elveszett, ami meg sem volt soha. Mintha a tükör mindig is törött lett volna. Mintha ez az arc mindig is idegen és igen ... távoli lett volna. Mintha az egész élet valami más volna. Nem ez itt. Ebben az éjszakában. Lassan visszafeküdt, lehunyta a szemét, és érezte, könnycseppek gördülnek le az arcán.-Hol vagyok hát akkor - kiáltotta összezárt ajakkal, mintegy magába befelé. Hol vagytok ti, akikre emlékezem, mert szerettelek benneteket, és mert veletek voltam? És hol vagy Te, akit most is szeretek? Hol vagy Isten? Hol? C sukott szemmel feküdt, és látta, igen látta, hogy ebben a sötétben a szemhéja mögött lassan egyenként fölragyognak a csillagok. Nem csodálkozott. Várta már. Bebesi Károly Esküvő kölni trombitaszóval Kőszegi várszínház Buddha, kereszténység Grafikai biennálé Szeptember 30-tól november 30-ig rendezik meg Győrött a III. Nemzetközi Grafikai Bien- nálét, amely meghívásos rendszerben működik. Fő célja a grafika új törekvéseinek, technikai megoldásainak, újabb eredményeinek és mestereinek bemutatása. Magyarokon kívül az USÁ-ból, Egyiptomból, Koreából és Jugoszláviából hívnak meg művészieket, országonként 3-3 grafikust. Nem mindennapi esküvőre kerül sor ma Püspökszentlászlón. A magyar Nógrádi Tímea és a német Michael Steitz fogadnak egymásnak örök hűséget. A vőlegény korábban alapító tagja volt a Kölni Trombita Quartett- nek. Miután kilépett a zenekarból, a barátság fennmaradt, ezért az esküvőre hazánkba érkezett a fúvós négyes, akik úgy érezték, ha már Pécsen járnak, szívesen bemutatkoznának a helyi nagyközönségnek is. Felkeresték a Pécsi Belvárosi Plébánia-templomot, ahol szívesen fogadták a kezdeményezést, így holnap 16 órakor hallható a hangverseny, kísér Witterle Gábor orgonaművész. Az 1993-ban alapított quartett Magyarországon még nem játszott. Tagjai: Dominik Arz, Stephan König, Andreas Form, Johann Salmen. A koncerten többek között Händel-, Torelli-, Purcell-, Bach-művek is szerepelnek. Cs. É. Beaumarchais: Figaro házassága című vígjátékát mutatja be az idén a Kőszegi Várszínház Merő Béla rendezésében, Gáspár Tibor főszereplésével. A népszerű komédia még ötször kerül színre a Jurisich vár belső udvarán. A zalaegerszegi Erdei Színház és a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia közös vendégjátékaként színre kerül Moliére: Szívek és szarvak című komédiája is. Néhány évvel ezelőtt a történelem iránt különösebben nem érdeklődő olvasónak, ha a terrorizmusról szóló könyv akadt a kezébe, nemigen támadt kedve az olvasásra. Joggal vélhette úgy, hogy az írás a múlt - ha nem is nagyon távoli múlt - tájain barangol. Szirtes Gábor könyve (Nagyvárosi gerillák, Kossuth Könyvkiadó, 1995.) szerencsés-szerencsétlen pillanatban született. Szerencsétlenben, mivel Oklahoma, Tokió és egyéb borzalmak a jelenség ijesztő aktualitásáról árulkodnak. Egyben éppen ezért szerencsés is: aligha látja benne valaki is a befejezett múlt krónikáját. A szerző jól szelektált a szinte parttalan témakörben. Földrajzilag is körülhatárolta a témát: a hetvenes évek Német- és Olaszországának a terrormozgalmait tárgyalja. Másrészt nagy önfegyelemmel lemond a terrorizmus valamennyi áramlatának a vizsgálatáról: az ún. baloldali terrorizmusra összpontosítja a figyelmét. S mivel a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) és az olasz Vörös Brigádok (BR) valóban mindkét választott szempontnak megfelelnek, s egyben a legjelentősebbek is, velük kapcsolatban mégis szélesebb érvényű következtetéseket tud levonni. A könyv négy fejezete közül az első a terrorista mozgalmak kibontakozását tárgyalja. Az okok feltárásával kezdi. Rokonszenves, hogy nem éri be egy- kéttényezős válasszal. Olykor csak átható kérdéseket tesz föl, (tegyük hozzá: látszólag) az olvasóra bízza a következtetést. Valójában a válaszok okfejtésében jelen vannak, ha nem is az iskoláskönyvekben használatos feladatmegoldási kulcsok formájában. A kiválasztott két ország vizsgálata nagyon érdekes összehasonlításra is alkalmat ad. A nagyjából hasonló eszmei arculató terrormozgalmak ugyanis a két esetben nagyon is különböző társadalmak meglehetősen eltérő politikai rendszerének és társadalmi szerkezetének a közegéGondolni is különös, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben beszéljünk a magyar könyvkiadás adósságairól. Holott vannak ilyen adósságok, és vannak még kiadók, amelyek számon tartják ezeket. Az Ozirisz-Századvég kiadó például tavaly jelentette meg Mircea Eliade főművének -Vallási hiedelmek és eszmék története - első kötetét, amely a témát a kőkorszaktól az eleuszi- szi misztériumokig tekinti át. ben bontakoznak ki. Hogyan jutottak el oda, hogy mégis hasonló, olykor szinte azonos eszméket, harci formákat alakítsanak ki? A mozgalmak társadalmi táptalaját vizsgálva a szerző nem feneklett meg a legveszélyesebb zátonyon: nem próbált valamely egyetlen társadalmi csoportot kinevezni a terrorizmus egyedüli bázisának, bár bizonyos tendenciákra azért utal. Jelentős szerepet tulajdonít viszont a lakosság, elsősorban a diákság és az értelmiség szellemi áramlatainak, amelyek közös nevezője „az egyidejű kiábrándulás a kapitalizmusból és a ’létező’ szocializmusból.” Ismereteim szerint az irodalomban alig van előzménye a városi gerillaharcról akkor kialakított doktrína átfogó vizsgálatának. Tanulságosan tárja föl a szerző azt az ellentmondást is, amely a terroristák által saját tevékenységüknek tulajdonított funkció („a harmadik világnak a fejlett országokban működő előretolt osztaga”) és a szomorú valóság között feszült. Segítségével azt az utat is végigkövethetjük, amelyen haladva a terroristák eljutottak a tett propagandájától a fegyveres akciókig, amelyeket azonban - mint a szerző joggal megállapítja - szellemi elszegényedés kísért. Lehetetlen felsorolni akár csak a szerző által érintett főbb témákat is. Ám éppoly lehetetlen dolog volna nem említeni azokat a részeket, amelyekben a német, illetve az olasz állam reagálását mutatja be a „baloldali” terroristák „provokatív stratégiájára”. Az egyik fő következmény mindkét országban az erőszakszervek számottevő megerősítése volt, amihez ezúttal - s ez nem mindennapi - a néptömegek egyetértését is sikerült elnyerni. A könyv végén a tartalmas jegyzetek mellett megkönnyebbülten fedeztem föl a lapjain előforduló személyek és szervezetek regiszterét. Ezekkel fölfegyverkezve a Nyugat-Európa közelmúltjában kevésbé járatos érdeklődő is elnavigálhat a könyv hasábjain. Harsányi Iván Most megjelent a második kötet is, ez Buddhától a kereszténység győzelméig foglalja magában a sajátos eszmetörténetet. A román vallástörténész, író életműve Párizsban és Chicagóban teljesedett ki. Élete végéig - 1986-ban halt meg - dolgozott fő művén, amelynek harmadik kötetét már nem tudta befejezni, a magyar kiadó azonban tervezi a töredékben maradt kötet megjelentetését is. kizárólag a forgatókönyvíró „érdeme”, akit másért nem is nagyon tudunk megdicsérni, mert hetet-havat összehordott, s úgy tűnik, nem erénye a logikus gondolkodás. Szóval elég gyengén muzsikált a stáb. Hanem van egy kivétel, ahogy már céloztam rá, s ez nem más, mint a színvonalasan dolgozó operatőr: Howard Atherton. Ő abszolút profi. Bámulatos felvételeket produkál, fantasztikusan mozgatja a kamerát, s úgy vág és montíroz, hogy csak ámulunk. És aztán az utolsó beállítsában a képen felejti a felvevőgép áméykát. Először nem akarunk hinni a szemünknek. Ekkora szarvashiba? De nem, szerintem direkt csinátla. Slusszpoénként leszállt a többiek színvonalára. Egyébként sem volt mit fényképeznie, hát legalább megmutatta a saját árnyékát. Naev Imre Futnak a képek A kamera árnyéka Don Simpsont és Jerry Bruck- heimert a nyolcvanas évek siker-producerei között tartották számon. Olyan nyerőmozaik fűződtek a nevükhöz, mint a Beverly Hills-i zsaru és a Top Gun. De legutóbbi produkciójuk kudarca után nem nagyon lehetett róluk hallani, csendben számolhatták a pénzüket. Most aztán apait-anyait beleadták új filmjükbe, a Bad Boys-ba. Apain-anyain természetesen kizárólag és újfent csakis pénz tkell érteni. Merthogy új ötletük nem igen támadt, az tény. Csupán ezerszer látott klisék, panelek és agyoncsépelt fordulatok jutottak eszükbe: a szokásos kábítószerrablás, két rendőr a bűnözők nyomában, ahoev az lenni szokott (az egyik a szívdöglesztő, a másik a társá pedig a jópofa), az elmaradhatatlan autós üldözés, a jól ismert csi- hipuhi, majd a film végén a modem technika csúcsaként a hatalmas robbanás égig csapó lángokkal. Ennyi. No és egy teljesen értelmetlen és felesleges szerepcsere a két hekus között, mintha nem lenne mindegy, hogy melyik melyik. Elég az hozzá, patentra jár minden, olajozottan, lendületesen, cél és elgondolás nélkül. Harsány jelenetek, sematikus figurák, akik folyvást azzal vannak elfoglalva, hogy túlkiabálják a másikat, ám a legcsekélyebb mértékben sem figyelnek esvmásra. A beszédmód hallatlanul nyers és durva. Erről a producerek feltehetően úgy vélekedtek, hogy nagyon humoros. Nem lehet tudni, miként jutottak erre a következttésre. A film alkotói, egy kivétellel, meglehetősen szürke iparosok. A rendezőnek, a fiatal Michael Bay-nek ez az első nagyobb munkája, korábban csak reklámfilmeket csinált, s most is úgy dolgozik, mintha egy szappángyár vagy rágógumicég lenne a megrendelő. A két főszereplő - két melléfogás. Végigüvöltözik a filmet, kínkeservesen poénkodnak, képtelenek bármit is felfogni, mindenen összevesznek, mint a gyerekek, rendre elszúrnak mindent. A véeén Dersze ők evőznek. de ez * M « ]
