Új Dunántúli Napló, 1995. június (6. évfolyam, 148-176. szám)
1995-06-27 / 173. szám
6 Dünántúli Napló Honismeret 1995. június 27., kedd „Tisztességes jövőt csak a magunk fundamentumára ígérhetünk” A mi ombudsmanjaink Madame Berthe-t, Mária Antoinette divattanácsadóját megkérdezték: hogy tudja kielégíteni úrnője szeszélyeit? A dolog nem is olyan nehéz - válaszolta a tapasztalt asszony mert minden lehet divatos, amit az emberek már elfelejtettek. A változásban érdekelt tervezők és politikusok valóban ősidők óta követik ezt az egyszerűnek tűnő gyakorlatot Az ombudsman szó a régi Baranya forrásaiban orator, Vormund, Fürsprecher néven fordul elő, jelentése a társadalmi életben szónok, ügyvéd, gyám, de a hazai közigazgatásban minden nemzetiség azt a választott személyt nevezte a maga nyelvén szószólónak, aki magasabb szervek előtt szót emelt politikai pártok, nemzetiségek, szociális csoportok érdekében. Szepessy Ignác Országos hírű szószólónk volt báró négyesi Szepessy Ig- nácz, aki szereplését a reform- országgyűléseken még erdélyi püspökként kezdte. A magyar reformkor óriásokat termő világából emberszeretetével, klasszikus műveltségével, törékeny testét korán felégető példamutatásával, mecénási tevékenységével emelkedik ki. A nemzeti nyelv államnyelvvé válását akadályozták a helytartótanács intézkedései, mert az abszolutista kormányzat parancsára „királyi biztosok küldettek ki.. ., az tanácskozások szabadságát elnyomták, az hiteles levéltárakra tették kezeiket ..., és elnémították a magyar nyelv híveit.” Ilyen előzmények után fogalmazódott meg az 1825/1827. évi országgyűléssel szembeni igény, hogy „... az nemzeti nyelv az őtet minden jussal illető fő helyét már vala- hára hazájában nyerhesse el.” A megnyitás kiemelkedő szereplője Szepessy Ignácz erdélyi püspök lett, aki mint szószóló, a mágnások nevében üdvözölve a rendeket, és az alábbi mondatával valóságos „electri- cus mozgásba” hozta őket: „Egy Istenünk van, egy Hazánk, egy Constitutionk; egy lélek igazgassa tehát gyűléseinket, amely az egyetértés lelke.” Szepessy Ignácz másodszor 1826. április 17-én jutott fontos szerephez ezen az országgyűlésen, amikor a Magyar Tudós Társaság ügyében február 17- én kiküldött 6 főrendi és 16 alsótáblai képviselőből álló vegyesbizottság tagjaként benyújtotta a magyar nyelv kényszerítés nélküli terjesztéséről szóló latin nyelvű véleményét. A Bevezetőből és 5 cikkelyből álló elaborátum valójában egy erőszak nélkül működő Társaság tervezete és részletesen kimunkált szervezeti szabályzata. A soknemzetiségű állam polgárai számára azzal a racionális indokkal ajánlja a közös hivatali nyelvet, hogy anélkül bíró a parasztot, földesúr a jobbágyot, pap a híveit, tanító a tanulóit, parancsnok katonáit meg nem érthetné. Nem Szepessy hibája, hogy e nemes szándék nem realizálódhatott, mert a megyék a helyi politikai viszonyoknak megfelelően éppen a tervezet lényegét, az erőszakmentességet sikkasztották el. Választott község Az azonban az ő nagyságát dicséri, hogy ettől kezdve elhagyta e nemes szándékú korra is jellemző délibábok világát és a továbbiakban mindig a saját lehetőségei szerint szolgálta a magyar nyelv ügyét 1828-1838 között, mint a pécsi egyházmegye püspöke. Pécsett a Belső Tanács mellé „Választott Község” 90 tagú volt és élén 3 szószóló (tribunus plebis) állott. Itt a német, magyar, bosnyák nemzetiségnek megfelelően mindhárom nációnak külön képviselője volt. A három szószóló helyett 1782-től kezdve a Kamara utasítására 1 szószólót választottak csak, a három nemzetiség egy-egy jelöltje közül. A Tanács és a Választott Község viszonya nem volt harmonikus. 1799-ben a város ügyeit vizsgáló királyi biztosnak a szószóló és 45 polgár panaszokat adott át. Itt az anyagi jellegű szabálytalanságok mellett az volt a fő sérelem, hogy a Tanács jelölt szószólót, nem pedig az 1782 előtti gyakorlat szerint az egész polgárság. A Választott Község Pécsett valójában a céhpolgárok szerve volt és az 1820-as évek közepétől egyre határozottabban lépett fel a városi oligarchia ellen. A konfliktus oka rendszerint a közpénzek kezelése volt. 1835- ben olyan éles lett a vita, hogy a város királyi biztost kapott. Minthogy a kirendelt biztos tartása sokba került, 1839 szeptemberében a két testület megbékélt és közösen kérték a biztos visszarendelését. Ismételt súrlódások forrása volt, hogy a Tanács a számadások ellenőrzéséből gyakorlatilag kirekesztette a szószólót. A Választott Község szervezete az idők során differenciálódott. 1843-ban 11 tagú Választmányt hoztak létre a szószóló vezetésével; 1847 végén a közelgő tisztújításban való részvételt szabályozták; 1848 elején pedig azt kívánták elérni, hogy a tanácsüléseken a szószóló és két polgár újra résztvehessen. A Hatvanasok A szószóló Mohácson a Hatvanasoknak nevezett Külső Tanács vezetője volt. Vezetésével hoztak rendszabályokat a közjó előmozdítására. Önmagukból egy 14 tagú szervet választottak, amelybe a nemzetiségenként szervezett 7 Tized 2-2 tagot delegált, elnökük a szószóló volt. A deputációt a körülményeknek megfelelően hívták össze. Tekintélyükre jellemző, hogy a város számadásait csak jóváhagyásuk után lehetett elküldeni uradalmi cenzúrára. Mohácson telekhez csak az ő hozzájárulásukkal lehetett hozzájutni. Szabályozták azt is, hogy a város részére szükséges minden beszerzést (pandúrok, szolgák ruházatát, építő anyagot, írószereket) árlejtés alá kell bo- csájtani és az előnyösebb ajánlatot kell elfogadni. Hogy menynyire a korrupció elhárítása tevékenységük lényege, azt legfényesebben igazolja az alábbi utasítás: „Ha némely visgálások... a városi épületek, vagy kvártélyházak, földek, erdők, hidak, utak, vagy a tűz oltásához szükséges eszközökhöz történnek, a népszószóló a választott községnek egy tagjával mindenkor hozzá fog járulni.” Határozataikat a közgyűlés elfogadta, és a város bírája aláírta. Mohács közigazgatását vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a Hatvanasok testületé a szószóló vezetésével valóban a mezőváros képviseleti közgyűlésévé aktivizálódott. Az első mohácsi szószóló 1825-ben Kresztics György volt, amikor pedig ő a következő évben bíró lett, helyére Czifra Antalt választották meg. így tették dolgukat a nemzetiségük nevét viselő „hazai om- budsmannok”. Mekkora veszteség, hogy Nyugat káprázata eltakarja szemünk elől az ő életművüket is. Példájukon megtanulhatnánk a nyugati példák által is bizonyított tételt, hogy tisztességes jövőt csak a magunk fundamentumára építhetünk. Dr. Kiss Z. Géza Szepessy Ignác pécsi püspök Könyv szlavóniai és amerikai kivándorlásról A múlt századvég „kitántorgói” Qck/ezlet ^mer?iKából! Széles körben ismert az a József At- tila-versidé- zet, amely hárommillió magyar ki- tántorgását említi az Újvilágba. A kortársak és a későbbi nemzedékek is sokszor említették ezt a tényt, mint annak bizonyságát, hogyan fogyott a magyarság számaránya a 19. század derekától a mind nehezebbé váló társadalmi körülmények hatására. Országos ösz- szegzések már születtek erről a folyamatról, azonban régiónként még nem, már csak ezért is hézagpótló dr. Szili Ferenc kaposvári levéltárigazgató könyve, amely a régió, a Délkelet-Dunántúl társadalmi mozgását tárgyalja 1867-től az első világháború kitöréséig. Dr. Szili Ferenc munkája nagyon alapos és mélyen- szántó kutatás eredménye. Hét szerkezeti egységre tagolódik a kötet. Az első a 18-19. századi népességmigráció vonásait ecseteli, rámutatván a népességmozgás irányaira, arányaira, főbb jellemzőire. A második az agrárkapitalista fejlődés hatását elemzi, amely a parasztság kivándorlásához vezetett. Itt érthetjük meg azokat az okokat, amely annyi embert késztetett hazája elhagyására. Harmadikként az agrárszocialista mozgalmakról ír, negyedikként a régió megkésett iparfejlődésének hatásait veszi sorra, mert ezek is döntően estek latba a kivándorlás okai közt. Az ötödik fejezet és az azt követő szerkezeti egység szól a Horvát-Szlavonországba történő kivándorlásról, mint helyi sajátosságról. A régió népességmozgása ugyanis ebbe az irányba is tartott, s jelentős volt. Előbb a kivándorlás két szakaszát tárgyalja, majd a magyar kisebbség helyzetét veszi sorra Horvát- Szlavonországban minden vonatkozásban. Az Újvilágba történő kivándorlásról az utolsó, a hetedik fejezetben értekezik. Ez a legbővebb szerkezeti egység, itt teljesedik ki a könyv. Az eddigi várakozásunkat mindenben igazolja ez a rész, mert a szerző átfogó elemzést ad az okokról, a folyamatról, annak hatásairól, a kivándorlók összetételéről, ottani boldogulásukról, az Óhazával, a családdal való kapcsolatukról. Az ő sorsukról szóló vallomások, a leveleik elemzése különösen értékes, emberközeli része a könyvnek. A szerző mindenre kiterjedő, logikus gondolatmenete abban is jelentkezik, hogy minden szerkezeti egységben külön veszi a baranyai, somogyi, tolnai állapotokat, sajátosságokat. A forrás- és adatgazdag összegzés így válik országos jelentőségűvé, amelyet ajánlhatunk mindazoknak, akik ezen izgalmas kor iránt érdeklődnek. A mű a Somogy Megyei Levéltár kiadásában és terjesztésében készült. Dr. Vargha Dezső Arcok a múltból: Zoltán Vilmos Balról: Zoltán Vilmos, Kürschner Emánuel és Hanák Árpád Az 1911/12. tanév végén a városi zeneiskola felügyelő bizottsága elfogadta Kürschner Emánuel igazgató előterjesztését, melyben az igényeknek megfelelően egy, a zeneelmélet és kamarazene oktatásával kombinált gordonka tanszék felállítását javasolta - jelent meg a hír a Pécsi Napló 1912. július 4-i számában. Hamarosan az is köztudottá vált, hogy erre az állásra legalkalmasabb Zupancsics (később Zoltán) Vilmos, zeneakadémiát végzett fiatal tanár, gordonkaművész és zeneszerző, akit a zenebizottság ki is nevezett. Zoltán Vilmos ősi muzsikus családból származott. Édesapja, Miklós, Sopron zenei életének köztiszteletben álló oszlopos tagja volt. Házában kamarazene-estélyeken találkozott a város zenei közönsége. Ez volt az a miliő, amelyben az 1886- ban született Vilmos felnövekedett. Első hangszere a hegedű, erre apja tanította és hamarosan olyan tudásra tett szert, hogy amikor a soproni kaszinóban Goldmark hegedű- versenyével fellépett, a jelenlévő öreg Mester homlokon csókolta. Az érettségi után mégis először a budapesti állatorvosi főiskolára iratkozott be, de anatómia tanára, Nádaskay Béla felismerte tanítványa titkos vágyódását a zene iránt, ezért személyesen kísérte el a zene- akadémiára. Mivel közben önszorgalomból áttért a gordonkára, a zeneakadémián a világhírű Popper Dávid tanítványa lett. A zeneszerzést pedig Herz- feld Viktortól tanulta. Már aka- démista korában az operaház zenekarában gordonkázott, és mint szólista Haydn gordonka- versenyével 1909-ben sikerrel vett részt az Esterházy Miklós herceg által rendezett kismartoni Háydn-centenáriumi hangversenyen. Ilyen előzmények után hívta meg Kürschner Emánuel Zupancsics (Zoltán) Vilmost 1912-ben a pécsi városi zeneiskolához, ahol 26 évig tanított gordonkát, hegedűt, zeneelméletet, kamarazenét, zenetörténetet. Kürschner Emánuellel, Hegedűs Ferenccel, Hanák Árpáddal együtt tagja lett a Kamarazene Társaságnak, melynek koncertjei nagy közönségsikert arattak. Hasonló népszerűségnek örvendtek Zoltán Vilmos zenetörténeti délutánjai. Egyetemes zenei képzettségével nemcsak iskolája nevelő munkájából vette ki részét, hanem mint a Pécsi Dalárda karmestere újra megszervezte a női énekkart, egyengetni akarván ezzel a vokális apparátus eszményképének - a vegyeskarnak - az útját. 1926-ban a Zenekedvelők Egyesülete zenekarának lett karmestere. Munkásságának kimagasló eseménye az 1927-ben megrendezett Beethoven-centená- riumi hangverseny. Pedagógiai működésének eredményességét bizonyította, hogy növendékeinek egész sora növelte idehaza és külföldön is a pécsi városi zeneiskola jó hírnevét. Mindenki derűs kedélyű, életvidám zenetanárnak ismerte, aki szabadidejét szívesen töltötte kirándulásokkal. Gyakori látogatója volt a Me- ceknek, nyári szabadságát pedig rendszerint külföldi hegyvidéken töltötte, ahol nem egyszer veszélyes túrákat tett. 1938 nyarán, itáliai utazásából azonban már betegen tért haza. Sírjánál Bán János zeneiskolai tanártársa búcsúztatta. Beszédét e szavakkal fejezte be: „Zoltán Vilmos emlékét azzal véljük legjobban megőrizni, ha szeme fénye: a legszebb reményekre jogosító Vilmos fiának zenei továbbképzését atyja szellemében törekszünk irányítani.” Ez valóra is vált. S bár fia az orvosi pályát választotta élethivatásul, a zenéhez sem maradt hűtlen, amit legutóbbi május 14-i orgonahangversenyével fényesen bizonyított. Dr. Nádor Tamás
