Új Dunántúli Napló, 1995. június (6. évfolyam, 148-176. szám)

1995-06-03 / 150. szám

1995. június 3., szombat Kultúra - Művelődés Dünántúli Napló 11 Kígyós Sándor „Gömb és hasáb" című alkotása fotó: laufer A pillanat, amiben minden benne foglaltatik Üj életre kelt a tíz éve halott Kigyós Sándor szobra, amit nemrég avattak Pécsváradon. A kétméteres afrikai fekete gránit csillogó anyaga, a formák és fények játéka minden napszak­ban más látványt nyújt. Hátte­rében Pécsvárad történelmi pa­norámájával, a forgalmas térrel, a művelődési házzal, amelynek falai között Kigyós Sándor 1968-ban első köveit faragni kezdte, és amelynek tíz éven át igazgatója volt. A „Gömb és hasáb” a Ki- gyós-életmű kiemelkedő da­rabja. Korai műalkotás, a pá­lyakezdés éveinek töprengéseit, törekvéseit, két ellentétes erő egymásnak feszülését rögzíti. Keserű Katalin így ír róla Kí­gyós-monográfiájában: az al­kotó „megtalálta az ellentétek legkoncentráltabb egységét: mellérendelés helyett egy­másba helyezte formáit. Klasz- szikusan zárt a kompozíció, a két forma viszonyának történe­téből azt a pillanatot mutatja, amiben minden benne van .. A gömb növekedése szétrobba­nással fenyegeti a hasábot, s ha még emelkedik is közben, maga alá gyűri azt. A „Gömb és Hasáb” a Bara­nyai Alkotótelepek szoborpark­jában készült el 1971-72-ben. A terhes hasábnak, gömböt nyelt hasábnak is nevezett szobor be­fejezésekor Kigyós maga is érezte, hogy eddig a legtelje­sebben sikerült kifejeznie gon­dolatait - írja Keserű Katalin , s a művész 1972-es naplójából idéz: „Azt teszi a kezem, amit akarok, amit kell. A hártya fi­nomságát tudom kijátszani kézzel a kövön.” Öt éve múlt ekkor, hogy faragni kezdett. Aknai Tamásnak „A Pécsi Műhely” címen nemrég megje­lent könyvéből kiderül, többen is voltak, így Pauer Gyula, Ha­lász Károly és az ugyancsak túl korán eltávozott Ficzek Ferenc, akik olyan alapformák lehetsé­ges átmeneteit próbálták felmu­tatni, mint a kocka és a gömb. A „Gömb és Hasáb” meghatá­rozó műve ennek az időszak­nak, amikor a Pécsi Műhely sok támogatást kapott a Kigyós Sándor vezette pécsváradi Mű­velődési Központtól. Amerigo Tot „Mag” című frízét a nyolcvanas évek elején avatták a gödöllői egyetemen. A fentihez hasonló problemati­kával foglalkozó Tot a villányi szoborparkban látja a „Gömb és hasábot”, és úgy érzi, rokon­iélekre talált. Kígyóst a magyar szobrászat kiemelkedő egyéni­ségének nevezi, aki úgy bánik a kővel, mintha anyagtalan volna. A két művész között rö­vid időre szabott, ám igen in­tenzív barátság alakul ki. Kigyós a korabeli utalásos rendszer szerint romlékony zu- hányai márványba faragta el­képzelését. A Kigyós Emlék­kört a romló szobor megmenté­sének gondolata is vezette, amikor műalkotást választott. Most az eredeti is felcsiszolva kerül vissza a szoborparkba, a reprodukciót készítő Ion Pop keze nyomán, Illa Gyula pécsi műhelyéből. Gállos Orsolya UniCum Laude Bemutatkozó koncert pünkösdhétfőn A „különlegesség dicsérete” és mindezt „cum laude”, azaz ki­váló minősítéssel. A Pécsett alakult, és most koncerten és ezzel egyidőben kazettán is bemutatkozó énekegyüttes elég magasra tette a mércét - elsősorban a maga előtt. Csapó József, Meláth Árpád, Mits Arnold, Pécsi Csaba, Kut- nyánszky Csaba és Dobos László, az együttes hat tagja mind sok éves kórusénekesi múltra tekint vissza. Van kö­zöttük énekszakos egyete­mista, tanár. Mindannyian énekeltek a Nevelők Háza Kamarakórusában, Dobos László a Bach Énekegyüttest is vezeti. Eddig - választott nevük hangzását kihasználva - a Zwack-cég karácsonyi kon­certjén szerepeltek és egyszer Baján léptek fel. Pünkösd hét­főn, június 5-én este fél 8-kor, a Csontváry Múzeumban lép­nek először a pécsi közönség elé. Azért most, mert a DO-LA Stúdióban éppen elkészült első hangkazettájuk, amelynek szintén ez a koncert lesz a premierje. A névválasztáshoz hűen fel­lépéseik alkalmával szeretné­nek mindig valami egyedit, ér­dekeset nyújtani a közönség­nek. Ezúttal az est első felében a korai többszólamúság korá­tól a 20. századig énekelnek darabokat (közülük nem egy először csendül fel Pécsett), majd az angol könnyűzenéből nyújtanak ízelítőt. M. K. Első koncertjük a Csontváry Múzeumban lesz fotó: löffler Flóra néni Abban a szerencsében volt ré­szem, hogy Illyés Gyula 12 pé­csi színházi bemutatójából tíz­nek már részese, tanúja, és a magam területén - mint művé­szeti titkár - kissé előkészítője is lehettem. Büszke vagyok azokra a fényké­pekre, melyeken Illyéssel és fele­ségével, Flóra nénivel egy tár­saságban vagyok látható. Flóra néni volt Illyés mindenese, s bár kiváló - és szakmájában el­ismert - gyógy­pedagógus, ám ő sokak számára elsősorban „a” Flóra volt, aki József Attila egyik ihletője- ként vonult be a köztudatba s az irodalomtörté­netbe. 8 Számomra azonban első­sorban Illyés Gyuláné volt és maradt; a szürke eminenciás, aki biztosította az írónak a ren­det, a nyugalmat, az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges légkört, a család összetartását, a harmóniát. Érdekes módon - legalábbis társaságában - Illyés mindig magázta Flóra asszonyt, „zsör- tölődéseit” így jobban tudta ér­vényesíteni. A premierek előtti időszaknak mindig megvolt a maga szertartása. A főpróba napján Mányoki Imre, színhá­zunk legendás gépkocsiveze­tője hozta őket Pestről - illetve Budáról - Pécsre, majd a próba megtekintése után minden alka­lommal a Nádorban ebédel­tünk. Az ételt Gyula bácsi ré­szére is Flóra néni választotta ki, amit Illyés malíciózus meg­jegyzésekkel, ám megadóan tűrt. Volt, amikor a második pohár bort diszkréten eltolta Gyula bácsi elől, aki ezt „maga zsandár"-kifejezéssel nyug­tázta. Persze, mindezt enyhe, megbocsájtó félmosoly kísére­tében, hiszen végtelen szerete- tet érzett iránta, ami természe­tesen fordítva is igaz volt. Az ebéd után rövid szieszta, majd a premier-ajándékok megvásárlása következett, ami ugyancsak Flóra asszony re­szortja volt - mindig kikérve tanácsaimat. Kínosan ügyelt arra, hogy minden színész, minden közreműködő kapjon valamit, s lehetőleg árban egy­formán. Nemegyszer felhívott a pre­mier előtti napon, hogy milyen a színházban a hangulat, nincs­e botrány vagy valami, ami Illyés kedélyállapotát rossz irányba befolyásolná. Vigyá­zott rá mindenütt és minden helyzetben. így például az öl­tözködésben is. Egyik alka­lommal Pécsre jövet megáll­tunk út közben ebédelni. Szó, mi szó - Gyula bácsi „tisztessé­gesen” leette a ruháját - s a tisz­títás nem sok jó­val kecsegtetett. Flóra néni „ret­tegett” a szé­gyentől, s kiadta a parancsot - egy új öltönyt kell venni. Illyés hallani sem akart erről a herce­hurcáról, ám vé- gülis kénytelen volt beadni a de­rekát. így tör­tént, hogy Duna- földváron, az ÁFÉSZ áruházban kötöttünk ki. Az öltönyt természetesen Flóra asszony választotta, a lehető legszerényebbet, egy sötétszür­két. Természetesen pontosan jó volt Gyula bácsira. A premierbanketteken szinte szótlanul ült a társaságában, csak szeméből sugárzott a büszkeség, tekintetével körbeö- lelte a párját. S most, hosszú készülődés után - elment utána. Talán becsomagolta a sötét­szürke öltönyt is, az elmaradha­tatlan nyaksálat, s most újra boldog, mert kézenfogva sétál­hat párjával az égi utcákon, te­reken, mint tették ezt valaha oly sokszor Pécsett, a Széchenyi téren. Simon István Kiss Benedek Tombol a kánikula Nagy már a fiam, elutazott, és róla semmi hír. Nem ír levelezőlapot, egy árva sort sem ír. Lányom is nyaral valahol - hát vele mi lehet? Az asztalán levélhalom - szerelmeslevelek Tombol a kánikula, forr a Dunában a víz. Ha várnának rám valahol, elmennék magam is. De senki sem vár, egyedül anyám, szegény, talán. A pincében dinnye hűl, tej alszik asztalán. Győri László Fűvetők Jön a cigányhad asszonyostul. Éle az árnynak megcsikordul. Jön a cigányhad asszonyostul. Amikor ásnak, gyanta csordul. Jön a cigányhad asszonyostul. Füvet csinálnak parkokon túl. Jön a cigányhad, fű, fa kiárad, rügyet csinálnak minden virágnak. Jelenet Illyés Gyula: Dániel az övéi között című drámájá­ból, amelyet a Pécsi Nemzeti Színház társulata 1977-ben játszott nagy sikerrel Könyvtolvaj ok Mintegy két esztendeje annak, hogy e lap hasábjain megírtam Reichard Ér- zsébet igaz történetét, megkövettem az egykori kölesdi cselédlányt, ki a korabeli pécsi sajtó tanúsága szerint - nagyon rég, még 1901-ben - meg­lopta munkaadóját, Bekker János vendéglőst, és tőle a házkutatás sze­rint ruhaneműt és könyvtárnyi köny­vet lopott. Akkor is el-eltűnődtem a falusi vendéglősön, kitől könyvet le­het eltulajdonítani, a cselédlányon, ki könyvet tart érdemesnek a lopásra, és a könyvön magán is, mint értékhordo­zón, melyért érdemes akár ilyen na­gyot kockáztatni is ... Mesébe illő történet, tartom ma is. S milyen a sors fintora? Az eset meg­ismétlődött. Persze, korántsem ven­déglőssel és cselédlánnyal, de köny­vekkel. 1995. április utolsó napjaiban mintegy százötven új könyv tűnt el, mint a kámfor az egyik nyomdából. Az éppen elkészült tétel tíz százaléka. Csak a tettesek most - talán ez sem véletlen - ismeretlenek. Kell a jó könyv - mondhatnánk az egykori olvasómozgalmi akció szlo­genjével, némi kiadói büszkeséggel konstatálva, hogy lám-lám, azért a hét (vagy ki tudja hány) szűk esztendő is tartogat néha váratlan ajándékokat és mégsem (csak) a könyvekben a hiba. Mert a jó, a szép, a vonzó, az olcsó könyvnek van keletje ma is. De igaz lehet-e egy ilyen következtetés? S van-e ilyen könyv a mai világban? Lehet-e ilyet elkészíteni és kínálni a csak ezt megvásárolni képes többség­nek? Ráfizetés nélkül aligha. S hát ki engedheti meg a piacgazdaságban a veszteséget? A vállalkozó? Az alapít­vány? Az állam? Egyik sem. Áruvá lett a - pénzszegény, kiszolgáltatott­kultúra, áru lett a könyv is. A jó és a rossz egyaránt. Nem csak a pornó, a lektűr, a természetgyógyászat és a di­lettantizmus számos válfaja, hanem a szépirodalom és a tudomány éppúgy, mint a vallás vagy a képzőművészet. Van-e hát kiút? A többszörösen drágább könyv - mondaná közgazda­ságilag képzett barátom, az, amely képes mindazokat eltartani, kik fog­lalkoznak vele. Ha erre nem képes, akkor ebek harmincadjára vele. De hogyan?! Tiltakozik a józan ész, ha nincs, ha egyhamar nem lesz, Aki megvásárolja a jelenleginél is emel­tebb áru terméket. Azt, melynek át­lagára a jelenlegi ünnepinek nevezett könyvhéten az ezerötszáz forintot is meghaladja, hogy egy része néhány hét múlva leértékelt áron köszönjön vissza boltok piacairól. Vagy van más kiút? A jelenleginél olcsóbb könyv - mondaná könyvmoly ismerősöm, ki egyre kevesebbet csemegézhet már a standoknál ilyenkor június első napja­iban. De hát ez egyenlő lenne a gyors tönkremenetellel, kiadók összeomlá­sával, nyomdai vállalkozások csődbe jutásával, mert a gazdasági láncolat itt is együvé fonja a szakma bizonytalan sorsú szereplőit. Nincs tehát kiút?! Nincs, a könyv­szakmán belül keresve a megoldást ta­lán valóban nincs. Rajta kívül kuta­kodva talán mégiscsak van. De ehhez el kellene felejteni és magunk mögött hagyni számos régi beidegződést, és újragondolni néhány divatos szlogent, például a termelő és nem termelő szférákról, a kultúra „inproduktivítá- sáról”, csak fogyasztó és nem „ter­melő” jellegéről, gyors, átmenet nél­küli „piacosításának” lehetőségéről, a piac - azonnali - önszabályozó ké­pességéről, az állam „kivonulásának”, a tőkehiányos kulturális szféra új ala­pokra helyezésének lehetőségéről, az intézményhálózat „túlméretezettségé- ről” és „leépítésének” (mily szép „termelési” terminológia!) szükséges­ségéről, megszüntetésekről és eltörlé­sekről, összeboronálásokról és össze­vonásokról, s az „új alapokra helye­zés” terminológia burkában folyó or­szágos kultúraromboló akciókról, melyhez képest bizonyos politikai erők közelmúltbéli Kiáltás-a csendes sóhajnak fog csak bizonyulni. Van megoldás, lehetne megoldás tehát, de ahhoz másként kellene ke­zelni a kultúrát, a könyvet, a fest­ményt, a szobrot és a zenét. S nem csupán ezek profi művelőit, a legjob­bakat, a legkiválóbbakat, a legtehet­ségesebbeket, a legnívósabbakat. Őket mindenképp. De azoknak is jut­tatva valamit, kikből csak egykor, csak később válhatnak utódok, méltók a nagynevű elődökhöz. Mert ellenke­zőleg a folyamat megszakad valahol. S akkor a kultúrával is úgy járhatunk egyszer, mint történt ez már oly sok­szor ezzel a többre érdemes országgal és társadalommal az elmúlt évtizedek, évszázadok során: mindig eltérült, mindig eltérítették az organikus, a szerves fejlődési pályáról. Szirtes Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom