Új Dunántúli Napló, 1995. május (6. évfolyam, 118-147. szám)
1995-05-02 / 118. szám
12 DHinántúli Napló Történelem 1995. május 2., kedd Ahol az ember nem akar ártani, s nem kell ártania soha senkinek és semminek A tegnap Európája - holnap í. Mindazokat, akik számára nem közömbös Európa jövője és szellemi hagyatékának sorsa, bizakodással töltheti el az a több, mint két évezredes kultúra, amely mint valami távoli világítótorony a remény fényjeleit sugározza. Másfelől azonban aligha lehet szabadulni azoktól az aggodalmaktól, amelyeket földrészünk XX. századi történelme táplál. Történelmi „leltára” már címszavakban is több, mint kiábrándító: két világháború, két totális hatalomhoz vezető eszmerendszer és egy közel félévszázadra kettéerőszakolt Európa ... Az I. világháború kitörése váratlanul érte Európa népeit egy olyan kiegyensúlyozott időszak után, amelyet Stefan Zweig „a biztonság aranykoraként” emlegetett. A cári Oroszország szervezte szarajevói merénylettel kiprovokált hadüzenetet követően a háború úgy terült szét Európa testén, mint valami ragályos kór. Csakhamar 33 ország 74 millió katonája szolgálta a háborús gépezetet és 14 ország vált hadműveleti területté. A négy évig tartó öldöklés, a tíz milliót meghaladó emberveszteség megrendítette egész Európát. Rendjét megzavarta, elveszejtette sajátos arculatát és nemzeteinek azt a közösségét, amely eladdig mint valami titkos, belső összetartó erő mégiscsak létezett. Diktatúrák térhódítása Népeinek jövőjét mégsem a háború határozta meg alapvetően, hanem az azt követő békeszerződések. Ferdinand Foch marsall, a szövetséges nyugati erők főparancsnoka az okmányok áttekintése után megjegyezte: „Ez nem béke, csak húsz évre szóló békeszerződés.” J. M. Keynes angol gazdaságpolitikus - az amerikai New Deal kidolgozója - kijelentette: „A párizsi békék hatására valami félelmetes fog történni Németországban.” És történt. Nemcsak ott, hanem Európában, majd a világban is. A diktátum igazságtalan mesterkedései minden eddigit felülmúló feszültségeket gerjesztett. Főként a fölszámolt Osztrák-Magyar Monarchia testéből kiszakított új államalakulatok területén, és a vesztes háború anyagi, szellemi következményeit elviselni nem tudó Németországban. Végülis az ország külpolitikai elszigeteltsége, belső megosztottsága, az időközben az egész világon végigsöprő gazdasági válság megbuktatta azt a Weimari Köztársaságot, amely a Második Birodalom és Európa egyensúlyának visszaállításához vezethetett volna. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a cári despotizmust megdöntő bolsevista diktatúra mellett egy másik totális hatalom sötét ámyvonalai magasodjanak Európa fölé. Hannah Arendt politikai filozófus „A totalitarizmus gyökerei” c. munkájában a múlt század derekáig visszanyúló pán-mozgalmakat, a pánszlávizmust és a pángermanizmust tekinti eme ideológiák ihletőjé- nek. Szemben az olasz fasizmussal, amely nem tört totális hatalomra, mind az orosz, mind a német eszmerendszer céljai messze túlnőttek saját határaikon. Abban is hasonlítottak, hogy szocialista tömegmozgalmakra építették hatalmukat, amely megszerzésében, méginkább megtartásában a propagandát és a terrort tartották a legalkalmasabb eszköznek. Mindkét ideológia fontos szerepet „szánt” a bűnbakoknak is. A bolsevizmus e tekintetben nem válogatott: bárki a terror áldozatává válhatott, még a leghívőbb kommunista is. A végrehajtással kapcsolatban sem voltak fenntartásaik: halálra éheztetés, kivégzés, orvosi „kezelés”, Gulág-táborok, mind-mind mohón falták áldozataikat .. . A. A. Ovszejenko szovjet történész „Sztálin, egy zsarnok portréja” (München, 1983) c. könyvében 68 millió áldozatot említ, tételes felsorolásban. A nácik rendszereztek. Elsődlegesen a zsidókat kiáltották ki közellenségüknek. De a „végső megoldás” jelöltjei voltak a gyógyíthatatlan betegek, az elmebajosok, mégha németek voltak is. A tömeggyilkolás „futószalagjain”, a haláltáborokban, aztán mintegy 6 milliónyian, többségükben zsidók lelték szörnyű halálukat... Az erőszak „természetrajza” is ugyanaz: szenvtelenül kegyetlen és a végtelenségig megalázza áldozatát. Nincs rá magyarázat Az elembertelenedés ilyen pokoli mélységeire nehéz magyarázatot találni. Schubart rigai egyetemi tanár „Európa és a kelet lelke” c. könyvében úgy vélte, hogy a kommunizmus a nagy ultimátum, amelyet Isten intézett Európához. Bibó István kevésbé elvont. Részben a kereszténység válságának és erővesztésének nyomán támadt űrt véli okául a fasizmus megjelenésének. Másfelől egy eltorzult társadalmi, lélektani szemléletnek, amely képtelen szembenézni az emberi lét valóságával. Oswald Spengler német filozófus, a 30-as évek elején ismertté vált elmélete sokkal messzebbre vezet. Szerinte a civilizáció a kultúrák megmerevedésének és felbomlásának végső állomása. Utolsó formája a cézárizmus, amely nagy emberek egyeduralmával legyűri a demokráciát. Az élet szervetlenné válik és a gépek kerekednek az ember fölé. Spenglert az elkövetkező évek eseményei igazolni látszottak. Mindazokat a borzalmakat azonban, amelyek az emberiségre vártak, a legsötétebb jövőt sejtők sem tudták elképzelni. Elmondhatatlanul embertelen A II. világháború már csaknem „mellékterméke” volt a diktatúrák térhódításának. Kitörése mégis váratlanul és fölkészületlenül érte a „polgári” Európát. Méreteiben és kiterjedésében is megdöbbentő volt: 72 ország 110 millió katonája ölt, rombolt szárazon, vízen és a levegőben. Az emberveszteségek meghaladták a 60 milliót; anyagi kártétele - csak Európában - 260 milliárd dollárra rúgott .. . A polgári lakosság mérhetetlenül többet szenvedett, mint bármikor a történelem során. Nemcsak a 40 ország területén átcsapó frontok, hanem a hátországot pusztító légitámadások miatt. A bombázások nagyságára és következményeire jellemző, hogy 1939-1945 között Angliára 74 200 tonna robbanóanyag hullott, beleértve a „megtorlás” V-l és V-2 szárnyasbombáit is. Utóbbiak, bár csak 30%-uk ért célba, közel 61 ezer életet oltottak ki és 86 ezer embert sebesí- tettek meg. A Luftwaffe nagy támadáshullámai pedig 23 ezer halálos és 32 ezer sebesüléses sérülést okoztak. Korabeli tudósítások szerint 1940 szeptember elején egész Angliát egyetlen füstfelhő bontotta be, amely alatt 27 nagyváros lángolt.. . Csak a lakosságot sújtó terrorbombázás Coventry középangliai várost érte 1940 november 14-én. A támadó német gépek közül 449 érte el a város légterét 20 óra 20 perckor. A támadás 3 órán át folytatódott. Ennek során 511 tonna bombát és 31 ezer gyújtóbombát szórtak a városra. Az utolsó „küldemény” a rémület fokozását szolgáló szirénával felszerelt „Jerikó” bombák voltak. A városközpont teljesen elpusztult, 14. századbeli székesegyházával egyetemben. 380-an meghaltak és 800-an sérültek meg súlyosan. Németország területére több, mint 1.2 millió (!) tonna robbanó- és gyújtóbombát dobtak íe az angol-amerikai légierő gépei. A bombák 56%-a zúdult a 131 legnagyobb német városra, katonai célokra alig 30%- a. A polgári áldozatok száma 410 ezer fölött volt, a sebesülteké pedig 650 ezer. Különösen súlyosbodott a helyzet 1943 januárja után, amikor elkezdődött a „round the clock bombing” művelet. Az éjjel-nappal hullámokban támadó gépek szőnyegbombázásának nem titkolt célja a lakosság terrorizálása volt. 1943. augusztus 3-ára virradóra Hamburgot 80 ezer robbanó, ugyanennyi gyújtóbomba és 5 ezer foszfortartály rombolta és lobbantotta lángra. A támadás következtében 40 ezren pusztultak el, közöttük 5 ezer gyerek. 1945 február 13-án, az est beálltával ezer angol gép támadt a menekültekkel zsúfolt Drezdára. A bombázást amerikai légierődök folytatták. A támadás befejeztével 25 négyzetkilométernyi területet 12 millió köbméter égő, füstölgő romhalmaz takart. Ennyi maradt az Elba Firenzéjéből, a barokkszépségű mesevárosból. A romok alatt egyes adatok szerint 35 ezren pusztultak el. Más adatok 200-300 ezer áldozatról tesznek említést. Egy héttel később indult a „Clarion” akció: 9 ezer gép támadta a Birodalom minden zú- gát — még a tanyákat is . .. Április elején elégedetten jelenthette Sir Arthur Harris marsall, az angol éjszakai bombázók főparancsnoka: „Németországban támadásra érdemleges cél nem marad . . ” 1945. május 7-én összeomlik a Birodalom és vele egy elmondhatatlanul embertelen diktatúra. Igaz, mérhetetlenül embertelen áldozatok árán. Egy nappal később elhallgatnak a fegyverek Európában. Búsbarna László A Német Alkotmánybíróság elnöke, Bremen polgármestere, Helmut Kohl kancellár, Rita Süssmuth, a parlament elnöke, Roman Herzog, Németország elnöke és Chaim Herzog, Izrael egykori elnöke a bergen-belseni koncentrációs táborban rendezett megemlékező ünnepségen. A tábort 50 éve, április 27-én szabadították fel brit csapatok. A fényvillanást ezer kilométer távolságban is lehetett látni A szovjet óriásbomba rejtélye A hidegháború egyik mindmáig feltáratlan rejtélyére adtak magyarázatot a volt Szovjetunió egykor szigorúan bizalmas dokumentumai, bemutatván a Szovjetunióban 1961- ben megszerkesztett és felrobbantott 50 megatonna TNT robbanóerejű hidrogénbomba gyártásának és kísérleti fel- robbantásának körülményeit. Az új információk két orosz fizikustól, Viktor Adamszkij- tól és Jurij Szmirnovtól származnak, akik részt vettek a minden addiginál nagyobb bombaszömy megalkotásában. Beszámolójukat a washingtoni Woodrow-Wilson Intézet hozta most nyilvánosságra. A szovjetek nyolc évvel az óriásbomba felrobbantása előtt, 1953-ban gyártották és próbálták ki az első szállításra alkalmas hidrogénbombát. A dokumentumok tanúsága szerint a következő évben vezető szovjet kutatók egy csoportja memorandumot intézett Nyi- kita Hruscsov pártfőtitkárhoz. „A fúziós folyamat lehetővé teszi számunkra, hogy a bomba robbanóerejét csaknem határtalanul növeljük. Ilyen fegyver ellen gyakorlatilag lehetetlen védekezni, ami által nyilvánvalóvá válik, hogy az atomfegyverek alkalmazása a hadviselő felek megsemmisüléséhez vezet” - idéz a dokumentumból a dpa. Ebben az időben úgy tűnt, hogy a Szovjetunió elmaradt Amerika mögött a nukleáris fegyverkezési versenyben. A memorandum ugyanakkor figyelmeztetett a hatalmas bombáknak a Föld légkörére, az emberi életre, sőt még a vegetációra is gyakorolt hatására. Ezek a fegyverek „hallatlan fenyegetéshez, a földi élet kioltásához vezethetnek” - hívták fel a figyelmet a szovjet tudósok. A szovjet vezetés tudomásul vette a robbanóerő határtalan növelésének lehetőségét és fontolóra vette ennek politikai következményeit. A világ termonukleáris elpusztítására vonatkozó figyelmeztetéseket „elméletileg tévesnek, politikailag pedig károsnak” minősítették. Vjacseszlav Molotov külügyminiszter, aki vezető pozíciót töltött be a párthierarchiában is, a feljegyzések tanúsága szerint a következőképpen érvelt: „Egy kommunistának nem a világ vagy az emberiség elpusztításáról kell beszélnie, hanem annak szükségességéről, hogy minden erőt biztosítani és mozgósítani kell a burzsoázia megsemmisítése érdekében”. Andrej Szaharov néhai szovjet fizikus síkra szállt azért, hogy szüntessék be a kísérleti atomrobbantásokat. Ez meggátolta volna a hatalmas bomba felrobbantását. Később azonban részt vett a tervezett fegyver megalkotásában, azzal az indokkal, hogy egy ilyen robbantás drámaian tanúsítja majd, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehetne győztese. „Bármily felkészült legyen is az ellenség, a másik fél megtalálja annak lehetőségét, hogy bénító választ adjon” - volt Szaharov véleménye. Miután megszületett a döntés, egy uráli gyárban készítették el a bombát, majd álcázott vasúti kocsiban szállították a kísérlet színhelyére. A bomba több mint 20 tonnát nyomott, és olyan hallatlan nagy volt, hogy a ledobására kijelölt repülőgép törzsének egy részét ki kellett vágni. A repülés alatt a bombának több mint fele kilógott a gépből. „Az 50 megatonnás bomba katonai jelentőséggel soha sem bírt. Égyszeri erődemonstráció volt, része a szuperhatalmak egymás megfélemlítését célzó játékának. Ez volt a kísérlet fő célja” - írják a washingtoni intézet számára készített feljegyzél 4 k t Nem bosszút, hanem igazságot! Ha volt, aki saját bőrén ismerhette meg a náci emberirtást, az Simon Wiesenthal. A ma Ukrajnához tartozó Buczacz-ban született, Prágában végezte el az egyetemet, majd Lembergben dolgozott építészként. Harminchárom esztendős volt, amikor 1941-ben a németek elfogták, s az 1945 május 5-én történt felszabadulásáig tizenkét koncentrációs tábort járt meg, valóban csodával határos módon élte túl a borzalmakat. A háború után az üldözöttből üldöző lett. „Nem bosszút, hanem igazságot!” mottóval több, mint ezerkétszáz háborús bűnöst leplezett le, javarészt olyanokat, akik tömeggyilkosságokban, népirtásban voltak részesek. Már 1947-ben megalapította Linzben a Zsidó Dokumentációs Központot, amely 1961-től Bécsben folytatta munkáját. Hozzájárult a bujkáló Eichmann bíróság elé állításához. Ha rajta múlna, még két személyt az igazságszolgáltatás kezére adna. Az egyik Alois Brunner SS-Haupts- turmführer, aki minden bizonnyal Szíriában bújkál, a másik a theresienstadti parancsnok, Anton Burger, aki 1951-ben megszökött egy bécsi börtönből, ám a jelek szerint még mindig él valahol. Legfontosabb feladatának ezért változatlanul azt tartja, hogy felkutassa a háborús bűnösöket, s ezzel is küzdjön a feledés ellen, s elősegítse, hogy a felnövekvő nemzedékek megfelelő információkhoz jussanak a nácik bűneiről. Önvallomása szerint szilárd reménye, hogy a következő évszázadban egy ideológiája lesz az emberiségnek, az emberi jogoké. Egész életművével ezt szolgálja. Réti Ervin sükben az orosz fizikusok. A bombát 1961. október 30-án, 4000 méterrel a Novaja Zemja-i kísérleti telep felett hozták működésbe. A robbanás félelmetes volt. A fényvil- lanást 1000 kilométer távolságban is lehetett látni, borult égbolt mellett. A gomba alakú felhő 64 kilométeres magasságot ért el. A keletkezett hőhullám több mint 270 kilométer távolságban is érezhető volt. A robbanás ereje a kísérlet színhelyétől több száz kilométerre álló fakunyhókat is rombadöntött. A kortárs dokumentumok tanúsága szerint az óriási bomba arra volt hivatva, hogy félelmet keltsen, és valóban félelmet is váltott ki. A robbanás azonban arra is rádöbbentette a felelős vezetőket, hogy ellenőrzés alá kell vonni az ilyen fegyvereket.
