Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)

1995-03-31 / 88. szám

1995. március 31., péntek Háttér Dünántúli Napló 13 Dr. Ugyanaz Mit titkolnak - s mit nem - a titkosszolgálatok? A parlament dönté­sére vár az az új tör­vénytervezet, amely a titkosszolgálatok tevékenységét szabá­lyozza. Miért beszé­lünk róluk többes számban? Valójában hány szervezetről van szó? - kérdeztük dr. Mátyás Pált, a polgári titkosszolgálatokat felügyelő miniszter kabinetfőnökét.- Alapvetően ket­tőről: a katonai és a polgári titkosszolgá­latokról. Ezeken be­lül azonban öt külö­nálló egységről van szó. A két katonai szervezet egyike a Katonai Felderítő Hivatal, amely a kül­földi hírszerzéssel foglalkozik, a másik a Katonai Biztonsági Hivatal, amelynek a feladata a belföldi elhárítás. A polgári titkosszolgálatok közé tartozik az Információs Hivatal, amely a külföldön folytatott hírszer­zés bázisa, a Nemzetbiztonsági Hivatal, amely a kém- és ter­rorcselekmények belföldi el­hárításáért felel, továbbá a Nemzetbiztonsági Szakszolgá­lat, amely a technikai háttere nemcsak a polgári titkosszol­gálatoknak, hanem a katonai szervezeteknek, sőt időnként a rendőrségnek is.- Mintha a rendőrségnek aggályai volnának a „magyar CIA” működésével kapcsola­tosan ...- Szó sincs arról, hogy a tit­Göncz Árpád köztársasági elnök - a miniszterelnök javaslatára - Nikolits Ist­vánt tárcanélküli miniszterré és dr. Gottfried Pétert címzetes államtitkárrá nevezte ki. kosszolgálatok el akarnák venni a rendőrök „kenyerét”. Attól sem kell tartani, hogy a hírszerzők és a rendőrök téve­désből egymásra lövöldöznek majd. Sokkal fontosabb ennél a jó együttműködés, amely fő­ként az információk átadásá­ban testesül meg.-A törvénytervezet milyen területeket szabályoz?-Pontosan rögzíti a nem­zetbiztonsági szolgálatok fel­adatkörét és felelősségét mind a megelőzés, mind a már meg­történt események tetteseinek felderítésében. Külön fejezet foglalkozik a garanciális ele­mekkel, amelyek lényege, hogy a politikai pártoktól füg­getlen szolgálatok felügyeletét hogyan gyakorolja a minden­kori kormány és az országgyű­lés. A pillanatnyi szabályozás ideiglenes és nem teljeskörű. A harmadik fejezet a titkosz- szolgálati módszerek alkalma­zásáról szól. Közérthetőbben arról, hogy az ország,a nemzet biztonsága érdekében mikor lehet a telefonokat ellenőrizni, magánlakásba, irodába beha­tolni, a levéltitkot megsérteni. Bűnügyek esetében a bíróság, politikai veszély esetén pedig az igazságügy-miniszter adhat felhatalmazást.- Kiből lehet manapság hír­szerző?- Az Információs Hivatal dolgozói általában két idegen nyelvet beszélnek és két-há- rom diplomájuk van. A jelent­kezőket hosszabb távon ezzel a mércével mérjük. Sajnos a fizetések te­rén már nem tudjuk állni a versenyt a bankszektorral és a vegyesvállalatokkal, ahol az ilyen kvalitású emberek bármikor el­helyezkedhetnek. Sze­rencsére van egy elkö­telezett csapat, ame­lyik szenvedélyesen szereti ezt a munkát, annak ellenére, hogy nyilvános sikerél­ményben soha nincs részük.- Ezeknek az embe­reknek a foglalkozá­suk már eleve tjtkos. Mit mondhatnak: mit csinálnak a munkahe­lyükön?- Azt, hogy hivatal­ban dolgoznak.- A közelmúltbeli magyar- országi robbantások és a tokiói metróban elkövetett merénylet után sokakban félelem bujkál. Nem fordulhat elő nálunk is hasonló eset?- Szerencsére Magyarország nem célpontja sem a fanatikus vallási, sem a politikai szándé­koktól vezérelt terroristáknak. Magyarország sem tekint ellen­ségnek más országokat. Mégis odafigyelünk mindenre, ami veszélyes lehet és igyekszünk megelőzni a bajt. Nagy prob­lémánk, hogy a technika terén, a műholdak világában egyre nehezebben tartjuk a lépést. Pedig, ha a „nyúlnak gyorsabb a kocsija, mint a vadásznak”, akkor nehéz utolérni. (Németh) Titkos elemzés a Pentagonnak Jönnek a „szuperterrorizmus” évei... A Világbank új elnöke Hosszú huzavona után eldőlt: az amerikai elnök javaslatára James D. Wolfensohn kerül a Világbank élére. Clinton azzal érvelt, hogy „ezzel beteljesül egy négy évtizedes, három kontinenst átölelő, rendkívüli pénzügyi karrier.” Wolfensohn csak 1980 óta az Egyesült Államok polgára. A 61 éves bankár európai (osztrák) bevándorlók család­jában, az ausztráliai Sydney­ben született, s beszédjén ma is érződik az ausztrál és az euró­pai akcentus. Az ausztrál ví­vóválogatott tagjaként ver­senyzett az 1956-os olimpián. Az volt a vágya, hogy elvé­gezze a Harvardot, és legyen százezer dollárja a bankban. A sport besegítette az óhajtott Harvard Business School-ba, amelyet kitüntetéssel elvég­zett, majd bankokban dolgo­zott, másfél évtizede pedig megalakította saját befektetési társaságát. Nem százezer dol­lárja van a bankban, hanem multimilliomos. Sokoldalúságára jellemző, hogy a hetvenes évek kezdetén csellóórákat vett a szklerózis- ban megbetegedett művésznő­től, Jacqueline Du Pre-től, hogy segítsen visszaadni an­nak életkedvét és önbizalmát. Tíz évvel később azonban már annyira mestere lett a hang­szernek, hogy Leonard Berns­tein rendszeres vendégszerep­lésre hívta, és együtt koncerte­zett Isaac Sternnel, Vladimnir Ashkenazyval, no meg saját zongoraművésznő lányával. A hagyomány szerint a Nemzetközi Valutaalap élén mindig európai, a Világbank elnöki tisztében amerikai fog­lal helyet. Ez megmaradt Wol­fensohn esetében is, igaz több európai beütéssel. A következő másfél évtized a „szuperterrorizmus” időszaka lehet. Legalábbis ezt állítja az amerikai védelmi minisztérium számára készült titkos tanul­mány. A következő időszak „szu­perterroristái” rendelkeznek majd a tömegpusztító fegyve­rek teljes választékával, az atomfegyverektől a vegyi és a biológiai harceszközökig és ké­szen állnak majd azok váloga­tás nélküli bevetésére is. A me­rényletek tervezését segítik a világot átfogó számítógép-há­lózatok is. A Pentagonnak készített elemzés abból indul ki, hogy a jövő veszélyes terroristáit nem politikai eszmék hajtják majd, hanem főként vallási és etnikai fanatizmus. Nem arra töreked­nek majd, hogy hatalmukba ke­rítsenek bizonyos területet, ha­nem arra, hogy teljesen meg­semmisítsék az ellenfelet. A legnagyobb veszélyforrás a vi­lág számára a Közel-Kelet, emellett potenciálisan az orosz maffia, s nemkülönben a nagy­városok szervezett fegyveres gerillaszervezetei. Robert Pfaltzgraff, a kérdés elismert amerikai szakértője úgy véli, hogy a jövő háborúi mindinkább „belső” jellegűek lesznek, mint amilyenre Szo­máliában, a Balkánon, legújab­ban Csecsenföldön van példa. Egyre gyakrabban fordul majd elő, hogy kormányok elveszítik az ellenőrzést területeik felett. Ez már a nagyvárosokban is előfordul: amerikai metropoli­sokban vannak kerületek, ame­lyekben senki nem tudja garan­tálni a biztonságot, és hasonló a helyzet Rio de Jane­iro kábítószerezők lakta körze­teiben is. Pfaltzgraff szerint a „válság- övezetek térképébe” beletarto­zik Közép- és Kelet;Európa is, le a Balkánig és Eszak-Afri- káig. A másik válságos övezet a Közel-Kelettől Közép-Ázsiáig és a Távol-Keletig nyúlik - ahol azután a nagy ismeretlen té­nyező Kína. Az amerikai szakértők úgy vélik, hogy csak a sokkal széle­sebb körű nemzetközi összefo­gás vethet gátat a fenyegető ter­rorizmusnak. Heltai András K arinthy Frigyes találmánya Dr. Ugyanaz, akinek a vé­leménye pillanatok alatt követi helyzetének a változását: pél­dául egy buszmegállóban fel­háborodottan ostromolja a pe­ronon terpeszkedőket, hogy az­után feljutva türelemre, ember­hez méltó viselkedésre intse az ugyancsak felszállni vágyó csürhét. Az ellenzéki politiku­sok viselkedése a ma­gyar-szlovák alapszerződéssel kapcsolatban önkéntelenül is a Karinthy-humoreszket idézi, bár eszünkbe juttathatja Marxot is: a lét határozza meg a tuda­tot. A miniszterelnök szavait idézzük az országgyűlési jegy­zőkönyvből: „Nem kívánok arra válaszolni, hogy hazafiat- lanok voltunk-e ... Sajnos eb­ben a házban — hosszú története során - néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olya­nokkal szemben, akiknek ké­sőbb egészen más emléket állí­tottak.” E szavak nem a múlt héten hangzottak el, hanem majd két éve, és így természet­szerűleg nem Hóm Gyulától, hanem Antall Józseftől szár­maznak. 1993. májusában a parlamentben indulatos szó­csata folyt a magyar-ukrán alapszerződésről. A vita külön­legessége az volt, hogy a do­kumentum törvénybeiktatása ellen jónéhány akkor még kor­mánypárti képviselő - Csurka István, Zétényi Zsolt, Zacsek Gyula - is fellépett, vállvetve Torgyán Józseffel, Dénes Já­nossal és G. Nagyné Maczó Ágnessel. A szerződés - és az MDF vezette kormány - mel­lett az akkori ellenzék (a Fi­desszel!) állt ki a legkövetkeze­tesebben. Ez egyáltalán nem túlzás, minthogy például a szerződést amúgy támogató Sa­lamon László, az MDF parla­menti frakciójának helyettes vezetőjeként zárt ülést javasolt, s mikor ez nem sikerült, a kor­mánypártok mindent megtet­tek, hogy a vita lehetőleg ne a tévéközvetítés idején folyjék. Akkor a Parlament végül is 223 „igen”-nel, 39 „nem” ellenében és 17 tartózkodás mellett ratifi­kálta a magyar-ukrán alapszer­ződést. Valamennyi jelen lévő szocialista, szabaddemokrata és fideszes képviselő az alapszer­ződés törvénybeiktatására sza­vazott. A szenvedélyeket első­sorban az a cikkely váltotta ki, amelyben a felek leszögezték, hogy nincs és a jövőben sem lesz egymással szemben terü­leti követelésük. Az ősi magyar területeket visszakövetelő MDF-es Király B. Izabella vagy a kisgazda Iván Géza ugyan még e társaságban is ku­riózumnak számított, de a szer­ződést támadó képviselők min­den különösebb fenntartás nél­kül vádolták hazaárulással, az „ezeréves magyar jogok” fel­adásába, a határontúli magya­rok cserbenhagyásával, vagy legalább is bűnös gondatlan­sággal, szakszerűtlenséggel a kormányt, mindenekelőtt Je­szenszky Géza külügyminisz­tert. Néhányan e vádakat csak azért nem terjesztették ki Antall Józsefre is, mert .jóindulatúan” feltételezték, hogy a miniszter- elnök aláírás előtt nem is ol­vasta a szerződést. Mindez ma már történelem, de a múlt ott kísértett az Or­szágház falai között a magyar­szlovák alapszerződés aláírását követő két napon. A miniszter- elnök megint hazaáruló volt, a másik fél megint megbízhatat­lan „az ezeréves magyar jogo­kat” megint elárulták, a hatá­rontúli magyarokat megint cserben hagyták. Ezúttal azon­ban kíméletlenül érvényesült a parlamenti megoszlás logikája: az ellenzék - a kisgazda Tor­gyán Józseftől a fideszes Né­meth Zsoltig (s többnyire egy­mástól megkülönböztethetetlen stílusban!) - ellenzett. Az ál­landó háttérbeszorítottságtól már az Antall-Jeszenszky-kor- szakban is folyamatosan fruszt­rált Csóti György most lega­lább úgy villoghatott, mint amikor díszmagyarban ment koszorúzni Szlovákiában: az MDF vezérszónokaként nemes egyszerűséggel szörnyszülött­nek minősítette a szerződést, és leszögezte, hogy ettől kezdve rossz magyarnak lenni Szlová­kiában. R övidesen kiderült azonban, hogy a parlamenti tűzijáték elsősorban a tévénéző közön­ségnek szólt, a kormány elleni támadások belpolitikai célokat követtek, abból a filozófiából kiindulva, hogy az ellenzék fel­adata minden kormánylépés támadása. Azt, hogy ezért az el­lenzékben is differenciáltabban gondolkodnak, Jeszenszky- memorandum mutatta meg. A volt külügyminiszter - az MDF vezetése által eltitkolni próbált - levelében bírálta az ellenzéki pártok differenciálatlan, az alapszerződést sommásan el­utasító fellépését, s arra figyel­meztetett, hogy bár a dokumen­tumot ő sem tartja ideálisnak, annak igazi értékét az elkövet­kezendők mutatják meg. A Je- szenszky-ügy kipattanása után 24 órával érdekes módon már Csóti is úgy nyilatkozott, hogy „kész tényként kell kezelni a szerződést”, és „amit lehet, ki kell hozni belőle”. Sőt, az utóbbi hetekben szinte „túl- pörgő” Orbán Viktor is képes volt arra, hogy csütörtök este - feltehetőleg kisszámú, értelmi­ségi néző előtt - higgadt, tárgy­szerű vitát folytasson az alap- szerződésről Kovács László külügyminiszterrel. Hajdú András Adósságtitok? Szabó Iván MDF-frakcióve- zető, egykori pénzügyminisz­ter március 20-án délután fél négy körül kijelentette a kép­viselőházban, hogy a magyar adósságállomány a szocialista­liberális kormány eddigi kilenc hónapja alatt ugyanolyan mér­tékben növekedett, mint az MDF-vezetfe konzervatív kormány négy esztendeje alatt. De mennyivel? Lehet, hogy Szabó Iván tudja ezt, viszont ő sem kötötte az orrunkra. De hiszen ezt már megszok­hattuk azóta, hogy gazdasági életünkben megjelent az adós­ság. Az erre vonatkozó ismeret tekintetében attól a pillanattól kezdve kiskorúként1 („Nicht vor dem Kind!”), vagy nagybe­tegként („Nem szükséges bár­mit is tudnia az állapotáról!”) kezelték a társadalmat, lett lé­gyen a kormány szocialista, konzervatív, avagy ismét szo­cialista. Egyetlen pillanat volt ezen évtizedek során, amikor az őszinteség hevületében az akkori miniszterelnök, - Né­meth Miklósnak hívták - 1990 tavaszán, a rendszerváltás előtt a parlament (és a tévé jóvoltá­ból az ország) színe előtt kö­zölte: 23 milliárd dollárral tar­tozunk mi, s 6 milliárddal tar­toznak nekünk. Azóta semmi. Arról ugyan értesülhetünk - néha sűrű egymásutánban -, hogy itt-ott hány száz millió dollárt vettünk fel, de azon túl semmi. Illetve... Néhány hó­nappal ezelőtt a Népszabadság egy első oldalon megjelentetett táblázatban megszellőztette adósságállományunk adatait, de ezzel csakugyan befelleg­zett minden további közlésnek. Néha ugyan magukról megfe­ledkezett politikusok kiko­tyognak valamit az adósságról, de ezek inkább csak pletykák, semmint fogyasztói meg­emésztésre alkalmas adatok. Mostanában pl. 30 milliárdos adósságállományról hallani. Valóság ez, vagy szintén csak szóbeszéd? Érdemes eltűnődni ezen a titkolózáson. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy e te­kintetben ma, a nyílt demokrá­cia jegyében sem tekintik fel­nőttnek a társadalmat? Az adósságtitok is olyan, mint volt évtizedekig az ún. urántitok: akit érdekelt, világszerte pon­tosan tudhatott mindent a ma­gyar uránról, de itthon olyan eszeveszett titkolózás volt kö­rülötte, hogy az már szinte rö­hejes volt. Gondolom, a ma­gyar adósságról is az utolsó centig mindent tudnak a nagy­világban, csak éppen a magyar állampolgár, vagyis a legérin- tettebb nem tudhat róla sem­mit. Pedig most, amikor az utóbbi napokban, hetekben oly gyakorta emlegetett államcsőd szélén tántorog az ország, talán mindenekelőtt a magyar nép­nek kellene hiteles és napra­kész információkkal rendel­keznie az adósságról. Emlékszem (s talán vannak még velem együtt sokan emlé- kezők) arra, hogy még a há­ború utolsó éveiben is megje­lent hetenként a napilapokban „a MNB közleménye a bank­jegyforgalomról". Kurta kis közlemény volt ez, amiből megtudhattuk, hogy az adott időszakban mennyi, s milyen címletű bankjegy volt forga­lomban, mennyit vontak ki a forgalomból, s mennyi került forgalomba, és talán egyéb adatok is voltak még. Ugyan miért ne tekinthetné egyenrangú partnerként a kormány, vagy az MNB a ma­gyar társadalmat azáltal, hogy negyed- vagy félévente tájé­koztatná az adósságállomány változásairól: ennyi adóssá­gunk volt az időszak elején, ennyi új hitelt vettünk fel, eny- nyit törlesztettünk, ennyi az adósság az időszak végén. Az ilyen rendszeres közlésnek ta­lán még olyan önkorlátozó ha­tása is lenne, hogy az állam ne vegyen fel minden szíre-szóra újabb és újabb százmilliókat, s talán világossá, érthetővé tenné: reális erőfeszítéseket tett-e a kormány az adósság csökkentése érdekében. A magyar adósság nem kormány-ügy, nem is a politi­kusoké, az bizony az egész tár­sadalom ügye. Hársfai István 4 I * t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom