Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)
1995-03-02 / 60. szám
1995. március 2., csütörtök Társadalom új Dunántúli napló 11 Tizenegy Most már tudjuk végre: e hónapban a postás kétszer csenget nyugdíjkézbesítés okán: másodszorra természetesen a három hónapra járó emeléssel. Összevetve az előző években zajlott (vagy akár az előző nyárvégi) parlamenti vitákkal, most nem volt sem számháborúról, sem holmi jótékonykodásról szó. Igazán elkeserítő volt éveken át arra figyelni, hogyan akar a kormány minél kevesebbet adni, mintha bizony ezen múlt volna az ország üdve, s csak igen vonakodva hátrált az ellenzék nyomására a kompromisz- szum felé, miközben a nyugdíjasoknak úgy kellett volna érezniük, hogy most valami óriási kegyet gyakorolnak velük. Az előzmények után a kompromisszum persze végül is mindenki számára megnyugvást jelentett. Most más valami vonta magára a figyelmünket. Előbb a mostani kerek tíz százalékról szólt a történet, s már csaknem legyintettünk rá jóváhagyólag (mintha bizony tőlünk függne az emelés dolga), amikor egyszer csak elhangzott valahol a tizenegy százalék. De mi is ez az egy százaléknyi ígéret? Bizony nem több egy szépségflastromnál, főleg ha úgy kínálják máris, hogy „de levonatik ám az őszi emelés százalékából”. Szóval itt egy csepp édesítés, ott egy csepp keserítés, aztán minden rendben. Hanem a tizenegy százalék olyan simán gördült át minden fórumon, hogy az már szinte gyanús. Lehet, hogy eleve tizenegy százalékról volt szó. És csak azért vettek le egyet, hogy szebb legyen majd, ha tíz helyett tizenegyről szól majd a döntés? Szeretném hinni, hogy nem erről volt szó! Amiről viszont szó lehetett volna... Az új kormánynak módja és lehetősége lett volna arra, hogy benyújtson egy rövid törvényjavaslatot még valamikor az elmúlt őszön arról, hogy a jövőben (és természetesen már 1995-ben is) az évi első nyugdíjemelést parlamenti vita nélkül automatikusan folyósítsa a Nyugdíjbiztosítás, mondjuk tizenegy százalék erejéig, ennyi alsó és annyi felső határral, s majd az őszi emelést megelőzően döntenek az addigi bérkiáramlás ismeretében az évi teljes és ezen belül az őszi emelés mértékéről. Ez így megnyugtató lehetne a közel hárommilliós nyugdíjas társadalom számára, amely minden év elején szembe találja magát az áremelések elsöprő áradatával, s az országgyűlést is megkímélné egy - tapasztalataink szerint fölösleges - vitatkozástól. Persze tudom, nagyon sok „okos” érvet lehet e javaslattal szemben felhozni, ami azonban mégis csak egyetlen elfogadható módja lehetne a dolog rendezésének. Vagy annyira fontos lehet, hogy a nyugdíjasokat minden évben kétszer idegesítsék fel az ilyen művitákkal? Hársfai István Kamara helyett képviselet A névváltoztatás nem módosítja a célkitűzéseket A Nyugdíjasok Országos Kamarája 5 évvel ezelőtt alakult. Megyei szervezetei átfogják az ország kétharmadát. Tagszervezetei között ott találjuk a nyugdíjasok érdekvédelmi szervezeteinek, csoportjainak és rétegének szinte valamennyi képviselőjét. A szervezet társadalmi elismertsége, a nyugdíjas érdekek eredményes érvényesítésének függvényében, az elmúlt évek folyamán jelentősen megnövekedett. Az országgyűlés a múlt évben olyan törvényt is hozott, amely „Kamara” megnevezést csak a szakmai érdekképviseleti szervek részére teszi lehetővé. Egyértelmű, hogy egy nyugdíjas érdekeket képviselő szövetség vagy egyesület, csak a szakmai érdekeken felülemelkedve tudja megjeleníteni a közel 3 milliós nyugdíjas réteg társadalmi érdekeit. Ezért az országos nyugdíjas Kamara neve a Nyugdíjasok Országos Képviselete elnevezésre változik. Év végéig, - a törvényszabta határidőn belül - a nyugdíjas megyei kamarák neve is hasonlóan megváltozik. Átmenetileg - a nyugdíjasok megfelelő tájékozottsága érdekében - az új elnevezés után zárójelben a kamara megnevezést is lehet használni. A névváltozás nem módosítja sem a szervezet eddigi működési rendjét, sem célkitűzéseinek, érdekvédelmi feladatainak megfogalmazását. A Képviselet eltekint az egyes nyugdíjas szervezetek sajátos problémáinak felvállalásától, de az ország gazdasági teherbíró képességének figyelembevételével a társadalom igazságérzetére alapozva követeli a nyugdíjasok jelenlegi egészségügyi helyzetének jobbítását, nyugdíjazásuk időpontjáig elért életszínvonaluk megőrzését, valamint a nyugdíjjárulék befizetésével megalapozott és törvények által szabályozott jogos igényeiknek a napi pénzügyi politikától független, alkudozásmentes kielégítését. A Nyugdíjasok Országos Képviselete - kiemelve néhány hangsúlyozottan fontos feladatot - továbbra is szükségesnek tartja a törvények és országgyűlési határozatok szellemében az egyenlő teherviselés érdekében:- az évi nyugdíjemelések nettó bérkiáramlással arányos automatikus megvalósulását,- a régi, értékvesztett nyugdíjak 1992-ben megkezdett korrekciójának további folytatását, - a társadalombiztosítás államosított, mintegy 300 milliárd forint értékre becsült vagyonának visszaadását,- illetve az új nyugdíjtörvény mielőbbi megvitatását és elfogadását,- a biztosítási elveken alapuló, a munkaviszonyban töltött évek és a befizetett járulékokkal arányos nyugdíj elválasztását az állami költségvetést terhelő, a szociális törvényből adódó folyósítástól, valamint- az özvegyi nyugdíjak rendszerének évek óta napirenden lévő mielőbbi módosítását. Ugyanakkor a képviselet támogat minden olyan gazdaság- politikai elképzelést, amely a várva-várt gazdasági növekedést nem a nyugdíjas réteg elszegényedésének továbbfoko- zásával, hanem a termelési szféra erősítésével, munkahelyteremtő és belső fogyasztást növelő eszközökkel segíti elő. A Nyugdíjasok Baranya Megyei Kamarája nevében csak 1996 január 1-jével változtatja meg Nyugdíjasok Baranya Megyei Képviseletére. M egyei kamaránk a vidéki szervezésen kívül igyekszik minden megyei társadalmi szervezettel kapcsolatot teremteni. Ez azért fontos, mert csak egységes fellépéssel lehet a kis nyugdíjasok, munkanélküliek, nagy családosok életkörülményeinek további romlását megakadályozni. A Nyugdíjas Kamara tisztségviselői, bármilyen hihetetlennek hangzik is a mai világban, feladatukat társadalmi munkában végzik. Ezért is reméljük, hogy a társadalom jobbérzésű tagjai - egyetértve céljainkkal - erkölcsileg támogatni fogják terveinket, törekvéseinket. Bojtor László Nyugdíjasok Baranya Megyei Kamarájának és az Országos ' Képviselet Ellenőrző Bizottságának elnöke Batyubál a DOZSO-ban A Nyugdíjasok Pécsi Egyesületének Elnöksége és a város különböző pontjain működő nyugdíjas klubok szervezésének eredményeként ismét egy sikeres rendezvényen vehettünk részt február 17-én délután a DOZSO Művelődési Ház vendégváró-látó falai között. A nagytermet zsúfolásig megtöltötte a több, mint 300 érdeklődő nyugdíjas. A megjelenteket Petrovics Béla, az egyesület általános elnökhelyettese köszöntötte, majd kezdetét vette az összejövetel hivatalos része, a taggyűlés. Az 1994. évi munkáról, az idei év terveiről Szekeres Istvánná tájékoztatta a tagságot. Szó volt ezek között az új szervezeti és működési szabályzat megalkotásáról, a küldöttközgyűlés megnövekedett szerepéről, az új székházról, annak fenntartási gondjairól, s az elmúlt év decemberében, az Ifjúsági Házban megtartott egész napos rendezvény sikeréről, melyet csaknem 2 ezer fő látogatott meg. Szót ejtétt az elnökség átalakulásáról, átszervezéséről, s bemutatta annak új tagjait. Nagy figyelemmel kísérte a hallgatóság a nyugdíjemelésekről és azok életszínvonalra gyakorolt hatásról szóló gondolatokat. A nyugdíjas szervezetek változatlanul feladatuknak tartják a nyugdíjak értékállóságának biztosítását. Egyesületünk is tenni szeretne rászoruló tagjaink gondjai enyhítése érdekében. Ha szűk keretek között is, de segítünk segélykérelmeik intézésében. Más jellegű támogatásban részesültünk a Vöröskereszttől, s több karitatív szervezettől. Az 1995-ös tervek között szerepel egy „Nyugdíjasok a nyugdíjasokért” szervezet létrehozása, amely iparos szolgáltatással segítené az arra rászorultakat. Két kulturális programot emelnék ki a tervek közül: a Nyugat- és Észak-Magyaror- szágra teendő több napos kirándulást, valamint a Pécsi Napok keretében megrendezendő Nyugdíjas Napot. A közel egy órás beszámolót vidám műsor, majd batyubál követte. A program keretében a Volán-klub, a Baranyai Bokréta Népdalkor tagjai szórakoztatták a résztvevőket. Lajtai László Fotó: Mecseki János HAGYOMÁNYŐRZŐ IDŐSEK Német nemzetiségi klub az újpetrei óvodában Második éve, péntek délutánonként német nemzetiségi klub működik az újpetrei napközi otthonos óvodában. Az idős emberek jó hangulatban mesélnek a századelő falusi életéről, énekelnek gyermekkori és ifjúkori dalokat, anekdotáznak. Metzing József jóvoltából felelevenednek a hajdani me- retségek és azok tevékenységei. Ottó Ferencné nyugdíjas tanítónő és Haldich Józsefné (Anna néni) vezetésével készülnek a nemzetiségi visele- tek 15 lány és 15 fiú részére. A hagyománygyűjtő tevékenységet az óvónők kezdeményezték. Anyagi támogatást a Pro Renovanda Cultura Hungarica Alapítványtól pályázat útján nyertek. Nosztalgiadélután Pécsett Bensőséges hangulatú nosztalgia délutánon 30-40-50 évvel ezelőtti slágereket hallgattak a napokban pécsi, Malomvölgyi úti Szociális Otthon lakói. A ritkán és régen hallott dalokat Bokrétás András, - a Nyárutó című rovatunk állandó munkatársa - tolmácsolta szintetizátoron a szépszámú jelenlévőnek. A nagysikerű találkozás a múlt emlékeit idézte fel, s a farsangjegyében zajlott. Az otthon lakói nemrég farsangi álarcosbált is tartottak. Ami pedig a régi dalok-nóták felidézését illeti, tervezik, hogy a rendszeres találkozások alkalmával „nosztalgia-diszkót” rendeznek, amelyen Bokrétás Andrással közösen állítják ösz- sze az ifjúságot és elmúlt évtizedeket visszaidéző dalok műsorát. Farsang Szederkényben Farsangi bált rendeztek a napokban a Szederkényi Idősek Otthonában. A lakók már hetekkel korábban készülődtek, hosszú ideig tartott a jelmezek kiválasztása, elkészítése. Volt aki tündérnek, volt aki bohócnak öltözött. Az otthonban élők népes vendégsereggel együtt mulattak, hisz meghívták a helyi klub tagjait, az idősek kórusát és az intézmény nyugdíjas dolgozóit. A zenét szintén az otthon dolgozója - Haffner Norbert - és zenekara szolgáltatta. A zenekar szüneteiben az idősek kórusa közös éneklésre késztette a résztvevőket. Az összejövetel tetőpontja volt a tombola. A főnyeremény egy nagy csokoládé torta volt, amit az otthon szakácsnői készítettek. A z idő múlását csupán a hotnokszemek makacs és megállíthatatlan pergése jelzi. Az apró kvarckristályok fel-felvillanó csillogása azonban feloldja és elfeledteti a fura monotónia intő jeleit. És csak mert egyre távolabb kerülnek és ezért mintha érthetetlenül megerősödnének az emlékek, el-elgyönyörködünk a világ és önmagunk múlásán. Míg kelő napban fürdik életünk virágoskertje, minden rózsaszínűnek tetszik. Mikor deleidre érkezik napsugarunk, szemkápráztatóvá válik a színek és fények játéka. Amikor aztán alkonyba fordul az idő, elnyúlt árnyak, pasztellszínek, aludni készülő csend uralkodik el bennünk. Szellő csak itt-ott lebbenti fáradt ágainkat, az orkánok elől kitérünk, vagy azok kerülnek el bennünket, így persze meghittebb, megál- lapodottabb minden, egyszersmind pompásabb is. Nekem mindig kedvem támad, ha emlékeim virágoskertjében bóklá- szok, s voltaképpen nincs is óra, hogy ne lelném kedvem ebben a könnyűléptű barangolásban. De mire megállapodok gondolataimnál, azok már fel is emésztik önmagukat. Önmagukban fürdenek érzéseim, kannibál módjára egymást fogyasztják a gondolat-testvérek, s ámbár lehet, hogy ez katasztrófának tűnik, magam igen csak örülök neki. Mert a gondolat, az érzés önmagában is az, ami. Talán még nagyobb is az ereje, mint szavakba öntve, megörökítve. A pohár, amelyben érzésvilágunkat tartjuk, legyen mindig tele életeli- xírrel. Kicsordulni ritkán fog. H a ügyesek vagyunk, s ha az élet szeretetére szoktatjuk magunkat, tán többet az örömtől, eufórikus hangulattól, mint a bánattól. S ha van mit, megköszönjünk a sorsnak, alighanem ez a képesség az, amelyért hálásnak kell lennünk. Azon bánkódni, hogy egykoron minden másképpen volt, s hogy a dolgok egyértelműen sötétbe, bánatba is fordulhatnak, nem szabad. Nem is érdemes. Minden erőt hitté kell kovácsolni, még akkor is, ha a hit csendes fortyanásait a félelem és vad rettegés kavargásai akarják fel- iszaposítani. Öregkorunkra ez a félelem már nemcsak a biológiai rekreálhatatlanság miatt kér magának kenyeret, de a világ sorsa, rendje miatt is. Ámbár, hogy mi a sors és mi a rend, nehezen megválaszolható kérdések. Mondjuk, rend, hogy meg kell öregedni, hogy a sejtek elkopnak, a gondolat szétterül, elhalványul, az izmok akaratoskodnak, az idegek csak rángásokkal funkcionált szeszélyekkel tolakszanak a fontossági sorrend élére, hogy az anyagcsere ritmusa, meg- bonthatatlansága feletti remény már fontosabb, mint egy jó könyv, film, aforizma. Hogy a szerelem annyit ízlelt gyönyörűsége már inkább reminiszcencia, mint vágy. Hogy az értelem már kevesebb lapot kap osztáskor, mint az ösztönök. Mondjuk: ez a rend. E z az, amibe bele kell, s talán józanságból táplálkozva bele is lehet nyugodni. A sors már más figura. A sors kifürkészhetetlen, ismeretlen, kiszámíthatatlan és - tán éppen ez benne a legelkeserítőbb! - minden képzeletet képes felülvagy alulmúlni. Itt folyik a világ köröttünk, s látjuk benne a rend és a sors elválaszthatatlan szövevényét. Sorsokat látunk, amelyek meg nem érdemeltek így is, úgy is. Tisztességes lelkek kerülnek a társadalom perifériájára, mert maradéktalanul és gyógyíthatatlanul hittek és ugyanúgy hisznek abban a világában, amely ismereteik és tapasztalataik talaján virágzott ki és él bennük. Pedig tán ez volna az egyetlen ténykedés, amit nem kéne, vagy másként kéne tennünk. V égignézve önmagunk és mások sorsán, felismerve a rend másodlagosságát, tán még józan ítélőképességünk teljes vagy maradék birtokában bele kéne nyugodnunk bizonyos dolgokba. Mindenekelőtt tán abba, hogy reményeink, vágyaink, maradék terveink belőlük táplálkoznak, s nem ismerik a társadalom, a világ farkastörvényeit. Tervezünk, célokat tűzünk magunk elé, átitatjuk hittel, beleszövünk reményfonalakat, de visszarettenünk, elvesztjük önmagunkat, ha az élet kiüti kezünkből a karmesteri pálcát. S akár unisónóvá hangolja életünk, akár tragikus szimfóniává, mi az egész világot elveszettnek látjuk. Mint ahogy az ilyenkor valóban is az. N em tudjuk örömünket lelni abban, hogy egész este jól ment a lap, ha a parti vége felé elhamvadnak tétjeink, s ha - mert már nincs lehetőségünk - tudjuk, hogy nem lennénk képesek többet bankot robbantani. Szerény tétjeinkkel csak vatta vagyunk a játékosok között, kibiceink is egyre kevesebben, s aki akkor, amikor sorra döntöttük és nyertük tétjeinket mellettünk fürdött a siker fényében, már szemét sem veti ránk. Mondhatná valaki, mondom magam is: ez is a rend. Ámbár szívesebben vitatnám, az-e. Mert ez inkább mintha a sors volna. Mert azért vannak, akik végig, szerény tétekkel is asztalnál maradnak, s akiket eközben nem kísér érdektelenség, közönyös unottság. A sors és a rend megváltoztathatatlan labirintusaiban bóklászva nem kell hát mindig a homokóra hangtalan munkálkodására odafigyelnünk. Tán egyre inkább és egyre jobban egymásra! Bokrétás András I I Vigasztaló
