Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)

1995-03-11 / 69. szám

1995. március 11., szombat Irodalom — Művészet * üj Dunántúli napló 9 MŰTEREMLÁTOGATÁS SZATYOR GYŐZŐNÉL Szülőföld és megújulás Szatyor Győző pécsi műtermében Löffler Gábor felvétele MAKAY IDA Mélyből dobogott Azt a zenét örökre hallom. Mélyből dobogott mint a láva földmélyi, forró dübörgése. S mintha nagy sötét madár szállna: Fölöttünk elsötétedett az óriás hárs koronája. Bennem dobog a zene, bennem. S kísér a madár sötét árnya SÁROSI ISTVÁN Bűntudat Nem hittem, hogy mulasztott imáim miatt jőnek és nőnek riasztó naggyá álmaim fekete rémfigurái, kínozva, ölve menekülő ébrenlétem meggyötört perceit, vezeklésül magam és emberöltők innen s halálon túli bűneiért, hiába kérve, várva feloldozást, levetni sárkéregként rámtapadt bűnpalástomat PÁKOLITZ ISTVÁN Relikviák Terus néném 84 évesen fel­költözött a Kálvária-hegyi öröklakásába, így a hetedik­ként egymagámra maradtam; nincs már hová hazamennem, csak a temetőbe. Nővérem elhalálozása előtt néhány héttel a présházban és a padláson kajtatva rátaláltam néhány holmira; (majdhogy­nem kegytárgyat írtam) s bi­zony, szégyen ide, szégyen oda, úgy elérzékenyültem, mint hajdanán, mikor a vasár­napi létánia után pityeregve keresgéltem anyámat a szen­tegyházból kitóduló sokada- lomban. A használati tárgyak, szerszámok, ruhadarabok iránti ragaszkodásom és érzé­kenységem eredője két motí­vum; egyik a szegénység, má­sik a kétkezi munka megbe­csülése. Apám P. Gy. monogrammal ellátott katonaládájának poros csöndje őriz néhány K.U.K.-anekdotát a fehérvári laktanyából. Máig fölfoghatat- lan, hogyan tudta elérni az ifjú kőműveslegény tényleges ba­kaként a cukszfirersarzsit. Az se akármi, hogy csupán egyet­lenegyszer volt fenyítve a harminchat hónap alatt. Még­pedig amiatt, hogy nem jelen­tette föl őrmester-fölöttesét. Az őrmester úr ki-kijárt a szo­bacicájához, (apám szóhasz­nálata) persze a hátsó ka­pun át. A dolog kitudódott; apám­nak már jóval korábban kellett volna jelentenie, de nem akarta bemártani felettesét. Mulasztását azzal tetézte, hogy a kihallgatáson fehér kesztyű nélkül jelent meg. Összbüntetésül hatórai kurta­vasat kapott. Egyik katonapajtásának kedve szottyant a savanyúká­posztára. A Spitzer nevezetű boltosnál érdeklődött a ka­tona, aki igencsak hadilábon állt a német nyelvvel. Spitzer Panelházak tövében igazán különlegesen hat egy magányos családi ház, az udvarán diófá­val, faragott kerítéssel. Mintha egy darab vidék került volna a városba, emlék egy másik vi­lágból, de talán több is ennél: élettér, mely emlékeztet a régi otthonra, a szülőföldre. Szatyor Győző pécsi műterme tele van illatos fával, ajtókeret, lépcső, szék és még annyi más anyaga a fa. Ez persze el is várható vala­kitől, aki magát faműves szob­rásznak mondja . . . Grafikus és faművesként kapta utoljára azt az elismerést is, melyre méltán lehet büszke: tavaly decemberben a környe­zetvédelmi és területfejlesztési miniszter adta át neki a Kós Ká- roly-díjat. Hogy mennyit érnek művei, szerinte az idők során úgyis az emberek döntik majd el. Lesz is miről véleményt al­kotni, hiszen Szatyor Győző igazán tevékeny ember. 1979-től máig 43 nagyobb munkája látható megyeszerte és az ország több pontján. Játszó­terek, szobrok, kerítések, ka­puk, tornácok, haranglábak, em­lékhelyek és emlékművek, kop­jafák, templomi faragott tár­gyak kerültek ki a keze alól, s láthatók Pécsett, Mártélyon, Hódmezővásárhelyen, Sziget­váron, Botykapeterden, Pellér- den, Orfűn, Körcsönyén, Szent- lőrincen, Szekszárdon, Újpet- rén, Palkonyán, Budapesten, Sellyén, sőt Németországban, Finnországban és Ausztriában is. Mindez persze nem újdonság az olvasóknak, hiszen nem is olyan régen mutattuk be la­punkban a legutóbbi munkáját, a Pécs Belvárosi Református urnák a magyar szó esett ne­hezére, így aztána derék hadfi kézzel-lábbal hadoná­szott-magyarázott, mit akar, hát savanyó-káposztát venni, de hasztalan, mert a zsidó csak vakogott-makogott: Vasz voln zi, vasz, májn herr szói­dat? A katona elunta a dolgot, nem boldogult a Spitzer úrral, indult kifelé, de nem állhatta meg, hogy az ajtóból vissza­fordulva oda ne lökje köszö­nés helyett: Szarok rád, ha nem értő! Erre a boltos készs- géesen kedveskedett: Á, á, Szauerkrát, tasz ferstéh, szau- erkrát, alzü gép ik szofort, ájn moment! A vastragacs (mi <7-vei mondtuk) mammut-beruhá- zásnak számított. Poller Mi­hály lakatosmestertől vettük kereken 20 Pengőért, miután apám két egész Pengőt sikere­sen lelakudott. Én is jelen vol­tam az adás-vételnél; nagyon eluntam az alkudozásos huza­vonát; ráment a félnapunk, de végülis megérte. A strapabíró alkalmatosságot jól kihasznál­tuk dudvahordáskor; barackot, szőlőt, szilvát fuvaroztunk vele Páskomból, Pörösről; apám egy kripta-építésnél egyszerre 50 téglát pakolt rá. Rendszeresen kentem szalon­nabőrkével, mégis folyton nyikorgott-nyekergett, szinte rimánkdott, akár a sebes ülepü kódis. A faterszéket még kiskorú férfigyerekként örököltem apám halála után. Illő méltó­sággal ültem őseim szuette, foszladozó csuhéjú trónusára, kanászok, béresek, takácsok, suszterek, altisztek és egyéb mesztéllábas, vagy is igazándi királyok örökébe. A megroggyant mosószék­kel az életemet mentette meg az anyám. Akkoriban a Dunán mostak a lányok, asszonyok, mi meg nádszálra kötött cér­nán gombostű-horoggal, légy-csalival fogdostuk a pi­Egyházközösség új templomá­nak gyülekezeti termébe készült berendezést.- A műveimet szinte millimé- temyire megtervezem- avatott be a műhelytitkokba, miközben végignéztük a vázlatokat, az el­készült munkák fotóit, a műte­remben helyet kapott szobrokat, sőt még fa megmunkálásához való legkülönfélébb eszközö­ket, köztük szinte már mester­ségtörténeti emlékeket is. - Ál­talában építem a dolgaimat, a szobrokat is. Nagyon sokat ta­nulmányoztam a faszerkezetes épületeket is, az erdélyi faépíté­szetet, s minden megrendelés­hez utánakutatok, a hagyomány, a szokások, az ízlés szempontja­inak figyelembevételével. Arról is beszélgetünk, melyik fa milyen a számára. A tölgyről az állítja, acélos. A szülőföldjén őshonos, ezért is szereti. A meg­jelenése uralkodó, tekintélyt pa­rancsol, s ha felnéz rá az ember, megérezhet valamit a természet nagyszerűségéből. A fűzfa a vízparti világról mesél, főleg, ha az ember behunyja a szemét, és hallgatja a lombok susogását. A diónak szép a fája, és fontos, hogy gyümölcse is van. Udva­rában nyáron egy diófa alatt fa­rag. A bükk bútorra való, míg a líraibb körte és a cseresznye az apróbb tárgyakra, például a szobrokra. Vallja, hogy az alkotásaihoz a döntő indítást és az állandó megújulást a szülőföld adja. A népművészet és a képzőművé­szet vágya és szeretete kötelezi arra, hogy a munkáiban a ha­gyományok megőrzése és a mai valóság együttesen legyen je­len. sze-halat. És persze, lubickol­tunk is a partszéli szappanos habokban. Úszni még kutyá­sán se tudtam, nemhogy ten­gerészessen, azaz sprintben. Valami gödörbe léphettem és azonmód elmerültem. Anyám nagy ijedtében utánam dobta a mosószéket, abba kepesz- kedve gebickéltem ki. Éejte- tőre állítottak; orromon-szá- mon folyt belőlem a víz. A kényszerű procedura után kap­tam egy karéj kenyeret, sava­nyúalmával, továbbá, intésül, két jókora taslit, amitől szép csöndesen levet eresztettem amúgy is vizes glottgatyámba. Elhangzott a tréfás-fura szál­lóige is:- Elmehecc fürönni, de ha belefullacc, akkó agyoncsap­lak! Tökmag A háromnapos lelkigyakor­lat minden év novemberében zajlott a gimnázium díszter­mében. Mindig más-más atya volt a lelkünk istápolója; akadt köztük szigorú, komo­ran fenyegető, játékoskedvű cserkészpajtásos, halkszavú és kiabálós. Páter Kaltenbrunnert kedveltük legjobban, ki a ne­vével ellentétben melegszívű, jókedélyű szónok volt. Noha jobbadán magyarázgatott, semmint prelegált. Pubó- káim-nak nevezett bennünket; szolidabb élceket is megeresz­tett. Szemelvényeket olvasott a Quo vadis-ból, otthoni olva­sásra ajánlotta a Quadelupe-t. És mindenekfelett De Amicis: A szív c. megríkató könyvét. Bármennyire lebilincselő volt is Kaltenbrunner atya lé- lekápolási igyekezete, rend­szeresen fogyasztottuk a szo- tyolát, a tökmagot. A módo- sabbja árpacukrot szopoga­tott. Ez az újkeletű cikk 25-30 centis, háromféle színben kapható hengeres testű édes­ség volt, leginkább az ácsplaj- bászt formázta. A páter szót — Meg kell őriznünk az érté­keinket - mondta -, melyek fel­halmozódtak a magyar kultúrá­ban. Ezt a kultúrát kell nekünk büszkén vállalni és kiegészíteni. Főiskolás kora óta következe­tesen dolgozik ezen, például a Pécsi Grafikai Műhelyben, ott éppen 20 éve. Valaha ő fordult a szellemi vezetőihez, mesterei­hez, mára hozzá jönnek taná­csért a fiatalok. Pozitív hatást szeretne kisugározni, s megis­mertetni másokat az ő életfilo­sem ejtett a fogyasztásról, lé­vén annyi pedagógiai érzéke, hogy a tiltásnak semmi ér­telme, hiszen látta, nemcsak majszolunk, hanem figye­lünk is. Nem így a civil Högye tanár úr, aki túlbuzgóságában rendre leintette a rágcsálókat, szopogatókat. Előfordult, hogy az elmélkedés kezdete előtt zsebrazziát tartott és ki- pakoltatta a magvat, a cukrot. Persze, a betyárabbja úgy gondoskodott az abrakról, hogy csak az egyik nadrág­zsebét rámolta ki. Illés Gyuri bácsi, a szurósszemű pedellus, a „szigorászati feneket-ütönc” eleget bosszankodott, mert pluszban kellett takarítania. A lelkigyakorlat második napján Romsics Boldizsár harmadikos kisgimnazista föl­csapott zugkereskedőnek. Ez még nem lett volna baj; a bot­rány abból keletkezett, hogy Boldizsár barátunk a piaci ár­nál olcsóbban kínálta tökmag­ját. Az egyébként is nagyre­ményű spicli hírében álló Dragovácz Ervin az ügyeletes Högye tanár urnái följelen­tette Romsics Boldit. Högye tanár úr azonnal leállította az árusítást, kilátásba helyezve a prefektusi megrovást. A megrovásból megtorlás lett, de nem a Romsicson haj­tották végre az ítéletet, hanem Dragováczon, gondolható, hogy korábbi üzelmei hegyibe a tökmagos judáskodás miatt. A két elmélkedés közötti szü­netben a locus (lókus, W.C.) előterében vagy négyen-öten lekapták a tizkörméről Dra­govácz Ervint. A kisimázás bi­zony gorombábbra sikeredett a szolid seggre-pacsinál; a péklapát-nagytenyerű Wild- mann Toncsi akkorát sózott az árulkodó ipsze háts ósunká- jára, hogy az alávaló besúgó menten összerondította magát. Persze, az is lehet, hogy csak kitaláció volt az önbírás­kodás. zófiájával, melynek két sarkala­tos pontja az egyensúly és a mérték. Belső harmóniájának megteremtésében sokat jelent, hogy 25 éve jógázik, sőt 12 évig tanította is.- Szerencsés, boldog ember vagyok, hogy megtaláltam a magam világát. Csak megkö­szönni tudom a sorsnak, hogy így alakult az életem, s hogy mindaz,. aminek a létrehozása a számomra is gyönyörűség, má­soknak is örömet szerez. Folytatja a játszóterek lét­rehozását, szobortervei meg­valósítását. Dédelgetett álma egy faszerkezetes templom, talán idén ennek is elkészül a terve. Dolgozik, alkot, te­remt, közösségi szerepet vál­lal. Azt mondja, a szülőföld­jétől annyi mindent kapott, hogy most itt az ideje mind­ezt visszaadni, többek közt a falunak, ahová ma is vissza­vágyik. Pepitafüzetemből H. I. GY. BÍRT ALAN BALÁZS Ütések A lány odébbhúzódik, egészen a kanapé sarkába. Nem duzzog, csak hallgat, értetlenül. A fiú sem szól. Előregörnyedve két kézre fogott poharával játszadozik. Nem tudnak mit mondani. Egyik sem tehet szemrehá­nyást a másiknak. Semmi egetverő nem történt. Foko­zatosan mutatott egyre több jel a hónapok során arra, amire most együtt, szavak nélkül jöttek rá: nem tudják tovább csinálni. Fel-felbuk- kanó érzelemszilánkok vib­rálnak a levegőben: harag, fájdalom, emlékezés, tehetet­lenség .. . Főleg a tehetet­lenség! Ha szavakkal, mo­sollyal, egy pofonnal vagy pénzzel rendbe lehetne hozni! De feménytelen, tud­ják mindketten. Nem volt vé­tek, nincs mit megbocsátani. Nem a tű akadt el: ereden­dően rossz lemez került fel. A fiú felnéz. Egyedül van a szobában. A bejárati ajtó csukódását szinte csak hal­lani véli.. . Az öregember ölébe ejti a sokadszor olvasott könyvet. Gondolatai elkalandoznak, régi időkre, egykori bará­tokra. Enyhén fullasztó ér­zés, de már megszokta. Fá­radtan jártatja végig szemét a komor lakásán, századeleji bútorain. A televízió két lé­pésre van, de semmi kedve bekapcsolni. A másnap jut eszébe, a temető, ahová már csak kétszer jár ki hetente. Kedden és pénteken - ez szab ritmust egyedül életé­nek. Addig még hátra egy éj­szaka, éber álomban. Reggel tejért és kenyérért kell menni, megvette előre. A te­lefonra pillant, amely ma is néma maradt, mint általában az elmúlt években. Gépiesen nyúl altatójáért. Kivesz egy szemet a fiolából, majd a konyhába indul, hogy friss vizet eresszen poharába.- Nincsen, kicsim. Adnék, de nincsen - simogatja meg az asszony kislánya fejét. Az fázósan bújik anyjához. Ő is tudja, hogy nincs, hiszen reggel maga ette meg az utolsó darabot. De bízik: mint már annyiszor, anya most is fel fogja találni ma­gát. Talán a szomszédtól kér kölcsön valamennyit, amíg a postás bácsi meg nem hozza a nyugdíjat. Akkor egy ideig megint nem lesz gond a ke­nyérre, s talán még egy szelet párizsi is jut rá. Es akkor anyának is ki lehet majd vál­tani az orvosságát. A gyerek megnyugodva fonja karját az asszony dereka köré. „Jég” - villan át a srác fe­jén. Soha nem gondolt komo­lyan arra, hogy vele is megtör­ténhet. Az éjszakai országút üres, arcát megcsapja a hideg szél. Próbálja tartani magát, s egy pillanatra arra gondol, ba­rátja most nézhet az órára, hi­szen várja, nagyon várja . . . A motor nekicsapódik a fának, kereke még vadul pörög. A srác már nem hallja, hogy a nagy gonddal készített aján­dék lecsúszik az ülés mögül a fagyott útpadkára. \ „Talán elalszik végre” - nézi a férfi lángoló arcú feleségét. Megigazítja a párnát, a nő fél­rekapja a fejét; valamit mond, de lehet, hogy csak nyöszörög. A férfi megfogja kezét. Tisztá­ban van azzal, hogy nem tud segíteni, de képtelen itthagyni az ágyat. Csak nézi, nézi a sá­padtan is izzó, egykor szép ar­cot, a valamikor csillogó, most üres, beesett szemeket.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom