Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)

1995-02-04 / 34. szám

1995. február 4., szombat Irodalom - Művészet új Dunántúli napló 11 EGY ELHIVATOTT VÁROSVÉDŐ: DR. VARGHA DEZSŐ Őrjáratban a testőrök egyikénél Az kétségtelen, hogy a váro­soknak lelkűk biztosan van. Szoktak beszélni szívről is egy település esetében, ha létezik egy központi tér, ahová kihú­zódhat a polgár egyszer-egy- szer, no és erekről, melyeken a közlekedés áramlik tova, sőt lehet gyomra is egy városnak, ahogyan ezt például Párizs ese­tében látni. Szóval van valami, amit akár testnek is nevezhet­nénk. Ha mindezt el tudjuk kép­zelni, akkor talán megérthető, miért hívhatjuk testőröknek azokat, akik megpróbálják óvni a helyet, ahol élnek, vi­gyáznak rá, figyelik, megkísér­lik eltüntetni szépséghibáit. Dr. Vargha Dezső egyike ezeknek az embereknek. Ma­gyar-történelem szakosként végzett Pécsett, majd az ELTE-n szerzett levéltárosi diplomát. Bár nem itt született, 1953 óta pécsi, s a katonaság után is ide tért vissza 1973-ban. Levél­tárosként a szakterülete a két világháború közötti városi szo­ciálpolitika volt, doktori disz- szertációját is e tárgyból írta, nyolc évvel ezelőtt. Szívesen beszél a munkájáról (az igaz­ság az, hogy szívesebben, mint önmagáról). Azt tervezi, hogy újra visz- szatér régi témájához, hiszen az a „pécsi norma” néven is­mert szociálpolitikai elképze­lés, mely a nagy gazdasági vi­lágválság után nyomorba jutott ország egyik meghatározó eleme volt, ma is számos ta­nulságot hordozhat a jelen éle­tünkre nézve. Kissé elmaradt az utóbbi idők gyors sodrású eseményeinek viharában azzal a munkával is, melyet a pécsi zenetörténettel kapcsolatban készít. Levéltárosként jelenleg a kárpótlási ügyekkel foglalko­zik ő is, és a hadigondozotta­kéval. Többezer esetük van, de Vargha Dezsővel nem csupán a Baranya Megyei Levéltár kuta­tószolgálatának vezetőjeként találkozhatnak a polgárok. Ő az, aki 1983 óta elkötele­zett híve a városvédelem ügyé­nek. A Városszépítő és Város­védő Egyesület alapító tagja volt, s ma is a várostörténeti szakosztály vezetője. A Városvédő őrjárat az ő öt­lete, ma a négy testőr (rajta kí­vül még Farkas Mária, Vajgert György és Várhidy György) he­tenként elindulnak a városban, figyelnek, fényképeznek, do­kumentálnak, keresik, mi van javítani, rendbehozni való.- A dokumentálással az is a célunk - mondta el -, hogy föl­rázzuk az embereket. A törté­nelmi belváros például olyan érték, amelyet nem kellene ösz- szerondítani, s benne rosszul helyreállított részekkel, néhol az erőltetett modernséggel megölni a szépséget. A külvá­rosok leromló állapota ugyan­olyan fontos, mégis, az embe­rek a panelerdő bajaira nem annyira kíváncsiak, s a látoga­tókat is a belváros vonzza in­kább. A városvédő úgy találja, a pécsi helyzetet jól jellemzi az a lépcső, mely a Színház térről vezet le a Perczel utcába. Ez a hely, azt mondja, szimbólum, tükör. Példája annak, hogy va­lamit, amit helyreállítottak, hogyan mocskolnak be az okta­lan rongálok, a szükségüket ott végzők, a falakra feliratokat mázolok. Minden ott kezdődik, hogy ne szemeteljünk - állítja beszélgetőtársam. Persze fel­szólalnak a durva szeméthe­gyek mellett a városkép rende­zetlenségei ellen is, rávilágítva arra, mi az, ami építészeti szempontból bántó, idegen elem. Dr. Vargha Dezső a televí­ziót, a rádiót, a sajtót is felke­resi ezekkel a témákkal, külső munkatársként maga is ír, be­mutat, feldolgoz. írásaival la­punk hasábjain is találkozha­tott már az olvasó. Szeretné, hogy a szélesebb közvélemény is megismerkedhessen ezekkel a problémákkal éppen úgy, ahogyan olyan nevezetes ese­ményekkel és személyiségek­kel is, melyek meghatározói voltak a város történetének. Ezek a cikkek, munkák in­kább könnyen érthető feldol­gozások, a szigorúan szakmai szempontokat meghagyja a tu­dományos munkái számára. Elszánt, mondhatni megszál­lott, bár mára csalódottság, el­keseredettség is vegyül az egy­kori lelkesedésbe.-A közvélemény nem be­csüli ezeket az erőfeszítéseket eléggé, sem a helyi politika. Sokszor megkeseredik a szájíz, ha az ember közömbösséggel, rosszindulattal találja szembe magát. A városvédelem terü­lete úgy látszik, egyetlen poli­tikai párt programjába sem fér bele, bár meg kell mondani, hogy az elmúlt időszakban szinte mindenhonnan volt egy-két ember, aki személy sze­rint támogatott minket, a témát azonban nem emelték be a poli­tika sáncai mögé. A bátorság, a kiállni akarás, az elhivatottság mindig is a jel­lemvonásai közé tartozott, úgyhogy a közéleti szereplés sohasem volt tőle idegen. Ez vezette arra is, hogy utoljára a Pécsi Polgári Kör jelöltjeként induljon a helyi választásokon. Ez az időszak további tanulsá­gokkal, tapasztalatokkal szol­gált. Mostanra úgy érzi, a sok­irányú közéleti tevékenység a magánélet rovására is mehet, és a tudományos területei felé is visszafordulna már, szeretne ismét a szakmának élni, foly­tatni a szociálpolitikai kutatá­sait. Amikor az eddigi eredmé­nyekről, sikerekről faggatom, kiderül, hogy azért van mire büszkének lennie. Megkapta az egyik legmagasabb elismerést, ami városvédőnek kijár, a Podmaniczky-díjat. Pécsett a városvédő egyesület a Zsolnay Vilmos emlékplakettel kö­szönte meg a munkáját, míg alig fél éve a Pro Communitate elismerés birtokosa. Utóbbival a városi önkormányzat jutal­mazta meg. Vargha Dezső jó­voltából számtalan publikáció, emléktábla, utcanév őrzi a vá­ros tudományos, kulturális és közéleti személyiségeinek em­lékét, és több eredményes tu­dományos konferenciával is sikerült bizonyítania: ilyenfajta visszaemlékezésre szükségünk van. Nem gondolja azonban, hogy mindez csak az ő érdeme volna. Az egyesület kétszáz másik tagja is dolgozik, s van is mit tenni, hiszen csak egy gyors felsorolásból az derült ki, hogy például az eddigi 22 emléktábla mellé még majd 10 kerülhetne, mind megérdemel­ten. Remélhető, hogy ha ked­véből mostanra vesztett is be­szélgetőtársam, elhivatottsága még sokáig megmarad. H. L Gy. Dr. Vargha Dezső kutató, városvédő, levéltáros . Fotó: Müller Andrea Kis Benedek A „van”-pillanat Tűnődni langyos kőre ültem, gyíkként nyúlnak el lábaim. S gyík rezzen, ím, a törek fűben, mint sivatagi napverésben zsibbadt imából beduin. Rezzenek én is, összetörve az arany búrát körülöttem. Fáradt vagyok. De csendéletbe merevedni nincs semmi kedvem. Fáradt vagyok, s betelhetetlen. Úgy fogadom magamba ezt a napszentülést, mint esőt a földek. Bőröm a vörös fényt szivacsként issza, mintha soha már, soha többet. És soha eddig. Mint gimnazista­korom első igaz-szerelme: előtte, utána reménytelenség. Csak a van-pillanat hajlik szívemre, hagyom hát, hogy minden rendjén beteljék - így leszek a múltak fejedelme. Utazom mindig a lenyugvó Nappal, így köszönt furton-furt új ébredés. Állok bár, mint koldus sarkon kalappal, és mindent újra-élek minden nappal - tengernyit éltem már, s ez is kevés. Megnyugszom egyszer majd, szívemnek fogytán. De addig zaklass csak, hangyálló vérem! Sötétebbre égjek már a koromnál, így állok - s fekszem majd hófehéren. Zaklass csak addig, te hangyálló vérem! Kedves Professzor Úr Tüskés Tibor könyve Fülep Lajosról Bárki embert nehéz még életé­ben is megismerni, hát még halála után! A 110 éve született és 25 éve halott Fülep Lajost saját mű­vein túl (amik persze, nem önma­gáról szólnak) a kortársak vissza­emlékezéseiből ismerheti meg leginkább a mai olvasó. Szeren­csére vannak efféle művek, gon­doljunk csak Fodor András Ezer este Fülep Lajossal című napló-könyvére. Fülep legendája, a mai napig is fájó hiánya új és új műveket írat az utókorral, főleg a kerek évfordulók idején. Ebbe a sorba tartozik Tüskés Tibor Kedves Professzor Űr című munkája, melyben tíz régi és új tanulmányát, visszaemlékezését gyűjtötte egybe Fülep Lajosról. Könyvét végigolvasva alapos és főleg érdeklődésfelkeltő képet kaphatunk „a század magyar szel­lemi életének egyik legjelentő­sebb, legizgalmasabb, legössze­tettebb alakjáról” - mint Tüskés úja. A bevezető írás voltaképp egy bővebb teijedelmű lexikon-szó­cikknek is beillik, ugyanis legin­kább a puszta tényekre szorít­kozva számol be Fülep életéről és pályájáról. De ez csak a kínálat, Tüskés Tibor ugyanis a követ­kező kilenc dolgozatban ennek a hosszú és tartalmas életnek egy-egy fejezetét, aspektusát tár­gyalja tovább, részleteiben is ki­bontva. Természetesen nem csodál­kozhatunk azon, ha a szerző ala­posabban vizsgálja Fülep életé­nek zengővárkonyi, pécsi, bara­nyai részleteit, külön tanulmányt szentelve a professzor-lelkész várkonyi éveinek, vagy pl. Fülep és Weöres Sándor kapcsolatának. És persze azt is jó szívvel megbo­csátja az olvasó, hogy egy fejezet erejéig a személyes emlékek is helyet kaptak a könyvben, hiszen ki tagadná, hogy a magyar iroda­lom- és kultúrtörténet oly sokat köszönhet a személyes hangú visszaemlékezéseknek, Uram bo- csá’, adomáknak is. A téma iránt érdeklődők bizonyára szívesen lapoznak bele Tüskés Tibor könyvébe, s akik ezúttal találkoz­nak először az írásokon keresztül Fülep nevével és munkásságával, tán kedvet kapnak a Professzor Úr nagy műveihez, a Magyar művészet vagy a Művészet és vi­lágnézet elolvasásához is. (Pan­nónia Könyvek). M. K. Balia D. Károly A Ruszki gyerek H a kisebbségi magyart meg akarsz sérteni, kérdezd meg tőle, hol tanult meg ilyen szé­pen magyarul. Ha azt akarod, hogy sértésed vérig hatoljon, nevezd románnak, szerbnek, ukránnak (stb.). Ha a sértések netovábbját akarod elérni egy kárpátaljaival szemben, dicsérd meg, amiért ruszki létére egé­szen jól töri a magyart. .. . .. Mindnyájunknak, akik a mai magyarság külhoni részét képezzük, voltak már ilyen ta­pasztalataink. Hogy aztán ki mennyire sértődik meg, az függ a helyzettől, az „elkövető” ártat­lan tájékozatlanságának mérté­kétől - no és a sértett vérmér­sékletétől. A kis történetben, amit most elmondok, épp a másik fél nai­vitása tette bocsánatossá „bű­nét”. A tüskét mégis évekig hordtam magamban. Egészen addig, míg fel nem ötlött ben­nem az a fantáziakép, amelyet kis írásom csattanójának szán­tam ... .... Jó hat éve történhetett. Némi visszarévedéssel, mond­hatni glasznosztyalgiával idé­zem magam elé akkori világun­kat: lelkesek és bizakodóak vol­tunk, hittük, hogy évek alatt fel­épülhet a demokrácia ott is, ahol nincsenek hagyományai, hogy s széthulló birodalom törmelékei nem feltétlenül a mi fejünkre potyognak, és hogy nem igaz a megállapítás, misze­rint a szocializmusban az a leg­rosszabb, ami utána következik. Aminek talán legjobban örül­tünk: a valamivel átjárhatóbbá vált határoknak. Míg korábban épp nyolc esz­tendőn át nem léptem át ezt a szögesdróttal, sorompóval, vé­rebbel és fegyverrel őrzött vo­nalat, addig az évben talán már harmadszor lehettem Magyar- országon. Budapesten jártam taxival kellett egy hosszabb utat megtennem. Leintettem hát egyet, és a kényelmes ülésben elhelyezkedve bemondtam a címet. A fiatal - és ebből követke­zően tapasztalatlan - taxis nem igazán tudta, merre induljon, tő­lem tudakolta hát az útirányt.- Legegyszerűbb lesz, ha vé­gighajt a Teréz körúton, aztán az Oktogonnál ráfordul az And- rássyra. Nem, nem a tudásomat akar­tam fitogtatni azzal, hogy az ut­cák régi nevét használtam, a „született pesti”-allűrt sem akar­tam eljátszani. Egyszerűen sze­rettem ezeket a régi elnevezése­ket, s ha már tudtam, szívesen használtam őket. Én itthon, Ungváron is világéletemben a Rákóczi utcán sétáltam, meg a Káptalanban, s nem az Októberi meg Kremljovszkaja utcán. (Ezek új - legújabb! - nevét már nem tudom, nem is akarom megtanulni.) Ez nem ellenzéki­ség, talán: egyszerű hagyo­mánytisztelet. A pesti utcane­veket sem azért neveztem úgy, ahogy neveztem, mert ezzel nagy peresztrojkás hévvel rá akartam volna pirítani a taxisra, mint a posztkádári-prantali, még javában szocialista Ma­gyarország megtestesítőjére - dehogy; sokkal banálisabb oka volt: így jött a számra. Ám a fia­tal sofőr valószínűleg soha éle­tében nem hallhatta ezeket a neveket, mert kérdően nézett rám, s szinte elnézést kérve, bi­zonytalanul mondta.- Ilyen utcák nincsenek erre­felé ...- Ja, persze, persze . .. Ak­kor, legyen szíves, induljon a Lenin körút felé, és a November 7-e téren forduljon rá a Népköz- társaság útjára. A rca felderült, indította a ko­csit, s már úton is voltunk. Közben beszédbe elegyedtünk. Érdkelődőn, honnan érkeztem. Megmondtam, de a Kárpátalja szó hallatán legalább annyira ér­teden kifejezés ült arcára, mintha újra Oktogont mondtam volna. „Ukrajna, Szovjetunió” - tettem hozzá. Ez már tetszett neki, s én be­letörődve vártam a kérdést: hol tanultam meg ilyen szépen ma­gyarul. De nem, ő inkább Gor- biról kérdezgetett, de olyanfor­mán, mintha biztos lenne abban, hogy naponta együtt ebédelek a Nagyfőnökkel, s a tény, hogy „oroszból” jöttem, engem azonnal a szovjet bel- és külpo­litika felkent papjává tett volna. Már az Andrássy úton, aka­rom mondani a Népköztársaság útján jártunk, s én persze nem mondtam, hogy még átvághat­nánk a Király utca felé (véletle­nül tudtam: ezt a taxisok nemes egyszerűséggel Majának hív­ták), dehogy: inkább kiszálltam, hogy egy kis sétával kárpótol­jam magamat a nem épp fel­emelő diskurzusért. Még ki­szállva hallottam, hogy a pilóta telefonon jelentkezik a köz­pontnál: „Tizennégyes szabad, egy ruszki gyereket most tettem ki a ...”. Hogy a helyet, ahol megálltunk, hogyan határozta meg, már nem hallottam, de a „ruszki gyerek”-en azért meg­ütköztem ... .. .Aztán, talán évekig, eszembe sem jutott ez az epi­zód. De nemrégiben újra taxiz­nom kellett a belvárosban, s ak­kor fantáziám furcsa játékkal lepett meg. E lképzeltem, amint a fiatal taxis találkozásunk után pár (jópár!) hónappal először ta­pasztalta, hogy a pesti utcákat sorra átkeresztelik. Amikor az új névtáblák elkerültek a régiek, pirossal áthúzottak mellé, nem akart hinni a szemének. Hogy megbizonyosodjék, nem csaló­dik-e, kiszállt a nyolcszögletű téren, megállt ott, ahonnan a be­futó utcák tábláját is elolvas­hatta. Földbe gyökerezett lábbal betűzgette: Teréz körút, Okto­gon, Andrássy út. Aztán ká­romkodott egyet, köpött is ta­lán. Ahogy indult a kocsijához, bosszúsan dünnyögte maga elé: -Itt továbbra is az oroszok irányítanak mindent. Az a ruszki gyerek már akkor tudta, mik lesznek az új utcanevek. (MTI-Press) & t i 4 i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom