Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)
1995-02-04 / 34. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1995. február 4., szombat Váci Mihály Tenyér a botra Feltérdelek naponta, mint a fáradt teve, mely terhét vinni kénytelen; már gyűlölet van bennem és utálat, mert mindezt én még önként cipelem; befog a sors ostorhegyes lovának:- űz engem, s másokat biztat velem. Lehullva, feltérdelve - mért csinálom? Mert élni kell, - és nincsen irgalom. Csak ez a kényszer az, ami halálom elűzheti: - élek, míg ezt bírom. Szembeszegezett erőmön tornászom, mint ráfonódva - szőlő a karón. A hit szárnya rámbénul, csügg esetten. Széthull minden ég darabokra. Nem szólít isten; - nézem tehetetlen:- kihúnyt legendánk égő csipkebokra. Lehet-e még másként? - kegyetlen ráformi dolgomra: tenyér a botra. Acs Jenő Tavaszalázat Rügyeket szolgáló szellő, s amint fölpirul a föld, a nap-beszéd kiárad növényi-torkokon. Hallod a zsoltárbimbó-zengést, s könyörgését gazda-leveleknek? szolgálj, alkoss emberi alázat! s hallgasd gyümölcsöd zamat-kórusát. Örvendezz! tavaszi úrasztal a sík, aranyégfuvola-mámorban a kert, s a metszett tőkék presbiter-csöndje, áhít kegyelmes élet-rohamot. Birtalan Balázs Prognózis Mintázza sejtett sorsomat e szusszanásnyi versemet: sárkánygyíkokat fojtogat, ki rejtelmeket fejteget. Lesújt, akár a vasdorong, borzaszt, mint feltört záptojás, amint feldereng s itt borong szemem mögött egy látomás: míg állok bénán, réveteg, sunyin lapítva hallgatok, nyálzó pofájú vérebek torkának esnek farkasok. Apránként szemfogat növeszt, s a kegyetlenül letiport Tej úton vonítani kezd négykézlábon a telihold. Takaréklángon ég a Nap, hogy ne fogyasszon túl sokat. Mégis, pár kósza év alatt a világ csendben szétrohad. Nem marad, csak végtelen űr. A leköszönt Isten helyett teremteni képtelenül lebegek a vizek felett. Nagy István Attila A csoda szomjúsága Üldögélsz a töltés oldalában: előtted a mozdulatlan folyó, amely azonban halad, öntudatlanul, élettel gazdagon, Nézed a folyót, a múltra gondolsz, messzi városokra, ahol fiatal lányok lábait simogatja a víz, amikor belépnek, hogy messzebb, a jövő felé vessenek vágyakozó pillantást. Szép arcukat elviszi a folyó, s most formát kap a széttörött álom, amint behunyod a szemed, hogy a kép rád találjon. Kihajt bennünk az elvágyódás, nem csupán a csoda szomjúsága, s itt a töltés oldalában üldögélünk a jövőre várva. Héjjá Sándor (balról) és Radó Péter Az istenek szeretete Nem szerepelt ugyan az idei évadra vonatkozó eredeti tervekben, mégsem bánja senki, hogy a Pécsi Nemzeti Színház a műsorára tűzte Peter Shaffer Equus című darabját. Már csak azért sem, mert ez egy jó darab, meg is van csinálva, nem véletlenül nyerte el 1978-ban New Yorkban az év legjobb drámai művének díját. A darab filmszerű szerkezetével pergő ritmust kényszerít, gyors jelenetváltásokat tesz lehetővé, tehát nem lesz unalmas, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ebben az előadásban igazán csak két szereplő intenzív színpadi jelenlétéről van szó. A szerző azonban nem hagyja őket (szerencsére) hosszan mo- nologizálni, a pszichiáter és páciense kettősét hatásos látomásképek, rövid jelenetek egészítik ki. Ehhez a filmszerű élményhez méginkább kell a látvány, amit a szerző leírása alapján valósított meg Pécsett Csonka Tamás és Hammer Edit. A történet nemcsak arról gondolkodtat el, hogy ki a normális és ki nem, milyen a bűn, a szex, az erkölcs, a vallás, a társadalmilag elfogadott normák és elvárások közti viszony, milyenek a szülői nevelési attitűdök, s hogy milyen egy pszichiáter magányossága. Amiről itt szó van, az fogalmilag nehezen fogható meg, viszonyunk hozzá érzelmi, ez a hit, az istenhit, sőt isten szeretet, mely nem racionális valami. Érzelmekkel, indulatokkal kell tehát a színésznek is operálni, amikor megragadja a figurát, és a jellemformáláshoz nagy részt kell mozgósítania önnön személyiségéből. Elmondható, hogy a darab bemutatóján ez általánosságban jól sikerült. A Szegváry Menyhért rendezte előadásban érezhetően a pszichiáteré a főszerep. Martin Dysart (Héjjá Sándor) dilemmája a nyugati lélekgyógyászat, orvostudomány, de a társadalom csődjéről is szól, ő maga pedig élő példája annak a mindenáron való racionalizálásnak, intellektualizálásnak, mely a testtel, a szellemmel még csak tud mit kezdeni, de a halhatatlan lélekkel és annak kríziseivel szemben tehetetlen, az érzelmektől eltávolítja magát, ahelyett, hogy dolgozna velük, illetve csak arra alkalmas, hogy karámba szorítsa ezeket, kezelhetővé téve ezzel a beteget, de megfosztva őt személyiségének egy részétől is. Héjjá pszichiátere vidéki értelmiségi, sokat látott és tapasztalt, de maga is nehezen viselt keretek között élő ember, kiégett, életkedvét elvesztette, hivatásában csalódott, aki csak egy 17 éves gyerek kínjait látva döbben rá arra, amit addig is tudott, csak nem merte megfogalmazni önmagának sem: az élete nem igazi élet. Héjjá keserű, ironikus, fásult figurát formál. Majd három órát nehéz a színpadon szövegmondással tölteni úgy, hogy a néző figyelmét maradéktalanul bírja a színész. (Szerencse, hogy Göncz Árpád fordítása könnyen mondható.) Héjjá a szöveg- mondás változatos szakmai trükkjeit vonultatja fel, néha azonban túl sok is a jóból, s ilyenkor lesz például a „takaros” kis motorból „takaros”. Radó Péter erőteljes, belülről teremtett, hiteles jellemet alakít Alan Strang szerepében, bár nehéz a dolga, hiszen egy tudatilag beszűkült kamaszfiúból félelmetes víziókkal küzdő embert kell felépítenie. Hatásos, egyszerű eszközökkel jeleníti meg a figurát, elkerülve azt a kézenfekvő veszélyt, hogy túl- játssza a szerepet. Éttől azonban sok feszültség benne marad, különösen a forrpontoknál érezhető, hogy van még benne tartalék. Alakítása ígéretes. A színpadon már nem unikum, ha a színész ruhátlan. Nemcsak Alan, hanem Jill is megválik a ruháitól a megfelelő dramaturgiai pillanatban. A Jillt alakító Bacskó Tünde nemcsak ettől igazi mai lány. Kissé hányaveti, kissé hangos, az idősebbeket kritikával néző fiatal, a szex a számára nem olyan nagy ügy, ő normális valaki, ezért is érthetetlen a számára a normát megsértő Alan viselkedése. Barkó György néhány jól megválasztott eszközzel a vidéki kispolgár alakját vázolja fel Frank Strang szerepében. Öltözéke, (ízes) beszéde is ezt jelzi. Sólyom Katalin mélyen átélt anya-figurája egyben egy típusos szülői nevelési formának is hű bemutatása. Koszta Gabriella intellektuális, határozott bírónőt teremt, míg Moravetz Levente kissé nyers, kemény istállótulajdonost, emellett azonban egy sajátos férfiképet is sugall, kiegészítve azt a sort, amit a fiú, az apa, az orvos jelent e tekintetben. A kedvességét csak módjával osztó ápolónőt Lukácsi Enikő játssza. A kis szerepekben is mindannyian karaktereket voltak képesek fölvillantani. Vasgyúrót, a lovat, és a fiatal lovast is Rázga Miklós játssza. Szövege kevés, de ezen túl testével, gesztusaival állandóan jelen van, csakúgy, mint a négy másik ló. Lábukon fényes fémpatával, fejükön csillogó, lófejet formázó fémsisakkal mindig a játéktérben maradnak, máskor pedig fény, zene, tánc, mozgás egységével fejezik ki a víziók zaklatott világát. Mozgásukat Tóth Sándor koreografálta. Inkább könnyedek, mintsem robosztusak, talán ezért is, hogy a látomásokból a felfokozottság kiérződik, de az a félelmetesség kevésbé, amiért is végül Alan már nem tudja elviselni tovább mindent, a bűnt is látó jelenlétüket. Hodnik Ildikó Gy. Körmendi Lajos • • Üveg A férfi jól érezte magát az üdülőhelyen. Egy üvegfal előtt állt, gyönyörködött a kilátásban. Kicsit előrehajolt, hogy jobban lásson az alkonyati fényben, eközben beütötte a homlokát az üvegfalba. Az ütés nem volt nagy, rögtön meg is feledkezett róla. Reggel nyolckor indult haza kocsival. Kilenckor lett rosszul. Erős hányás fogta el, egymás után kétszer is. A vacsorára gyanakodott. Két napig koplalt. A harmadik napon vetten észre, hogy mindent duplán lát és enyhén szédül. Orvost hívott, aki szerint agyvérzése volt, ezért mentőt hívott, bevitette a férfit a kórházba. A kórházi orvos szerint nem volt agyvérzés, ám miközben a beteg fejét ütögette gumikalapáccsal, eltalálta a jobb szemöldökénél az eredeti ütés helyét. A férfi rendkívül éles fájdalmat érzett. Néhány másodpercre megvakult, csak lassan kezdett újra derengeni. Nagyon fátyolosán ugyan, de látott. Később gyakran mesélte ismerőseinek. „A jobb szemöldökömnél a kalapácsütésre bevérzett. A bevérzés miatt hatszor lumbáltak. Az ötödik szúrásnál végignyilallott a jobb lábam a talpamig. Erre a lábamra teljesen lebénultam. Nem tudtam emelni, csak a földön húztam. Megröntgeneztek: kaptam egy röntgensugár-sérülést.” Saját felelősségére távozott a kórházból. Naponta négy órát úszott, kettőt délelőtt, kettőt délután, közben gyalogolt vagy tíz kilométert. Persze, ez a gyaloglás eleinte csak ván- szorgás és támolygás volt. Öt hónapig lábadozott. A harmadik hónaptól már naponta dolgozott három-négy órát. Felváltva hunyta be hol az egyik, hol a másik szemét, mert ha mindkét szemével böngészte a papírokat, még szédült. A munkahelyén rá akarták beszélni, hogy százalékoltassa le magát. A munkatársai mostanáig azt hitték, agyvérzést kapott. Ő azt bizonygatta, hogy agyrázkódást, s óriási erőfeszítések árán ugyan, de meggyógyult. Nem értette, miért támadnak ellene? Aztán megtudta. A balesete közvetlenül a bérrendezés előtt történt. Amikor azt a hírt kapták, hogy őt agyvérzés érte, a ráeső bérhányadot felosztották egymás között. A régi munkáit nem kapta vissza. A lakóhelyétől legtávolabb eső munkahelyekre kellett ingáznia. Azt gondolták, ezt az életet nem vállalja, inkább leszázalékol- tatja magát. Tévedtek. A férfi szívósan bumlizott, fél szemmel vizsgálgatta a távoli munkahelyek számláit. Nem adta fel. De az ablaknál nagyon vigyázott. Vasgyúró, Rázga Miklós (balról); Alan Strang, Radó Péter és Jill Mason, Bacskó Tünde jelenete Müller Andrea felvételei í í \ 4 A é
