Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)

1995-02-18 / 48. szám

1995. február 18., szombat Irodalom - Művészet új Dunántúli napló 11 Lantos F erenc közelítései Lantos Ferenc festőművész, a pécsi Művészeti Szabadiskola egyik vezetője valójában visz- szahúzódó, termékeny csönd­ben alkotó és tanító művész, ja­nuárban mégis úgy jött ki a lé­pés, hogy Pécsett egyszerre há­rom kiállításon (Pécsi Galéria, Angol Központ, Parti Galéria) is láthatók voltak képei. Ez adta az alkalmat a vele készült be­szélgetésre, mely - a kérdező szándékainak egyáltalán nem ellenére - egyfajta részletesen kifejtett ars poeticát is felmuta­tott.-Művészetének értői és elis­merni önt a magyar avantgarde első hullámának élő képviselői között említik, aki nem hódolt be újabb és újabb divatoknak, irányzatoknak. Am ha azt vesz- sziik, már ez az „eredeti" avantgarde is hagyomány már. Miképp látja saját művészi pá­lyájának alakulását a tradíció és a modernség ütközőpontjá­ban?-Az igazat megvallva, soha nem érdekelt se az avantgarde, se semmilyen egyéb irányzat. Mindig az adott körülmények generálta kérdésekre, kihívá­sokra próbáltam válaszolni. Persze, ezek a válaszok sok esetben közel kerültek ahhoz, amit „avantgarde”-nak hívunk, bár a művészetnek - ezt vallom - mindig avantgarde-nak kell lennie, s ilyen értelemben mint stílusnak nincs is sok értelme.-Bármennyire is személyes dolog minden művészi alkotás, talán jó lehet arra - anélkül, hogy recepteket vagy konkrét megoldásokat kínálna, - hogy lelki-szellemi inspirációkat ad­jon, segítsen némiképp a min­Aforizmák Asztalt akart táncoltatni, de a képességeiből csak ho­kedlira futotta. * Meditáció: A haladást azzal is lehet szolgálni, hogy meg sem mozdul az ember. * Ha igaz az a mondás, hogy bajban ismerjük meg egy­mást, akkor köszönöm, én már nem akarok tovább is­merkedni. * Ha nálunk királyság volna, gazdasági eredményeink alapján elmondhatnánk, hogy a király meztelen, az alattvalók pedig le vannak gatyásodva. * Tehetséges ismerősöm a világot jelentő deszkákat vá­lasztotta. Azóta jól menő asz­talosként dolgozik Los An­gelesben. * Nálunk a vállaltnál fize­tésemelés helyett újabban mindenkinek igazat adunk. Kiss Gyqrgy Mihály dennapi dolgok fölé emelkedni. Ez a „program”, ha annak lehet nevezni, mindig aktuális lesz, nem szükségesek új és új esz­közök, divatok hajszolása.- Kik jelentik önnek a példát ebben a művészi felfogásban ?- Bár ehhez szinte egy isten szeme kellene!- Valóban, ez csak egy tö­rekvés a megértésre, melyet én közelítő módszemek nevezek. Ebben a tekintetben nem ha­gyom figyelmen kívül a tudo­taltam, hogy művészetet csak az tud hitelesen tanítani, aki fo­lyamatosan alkotómunkát vé­gez. Gyakorlati haszna is van, hiszen meg kell fogalmaznom, mit akarok tanítani átadni, és ezáltal bennem is sok minden Januárban Pécsett három helyen rendezett kiállítást Lantos Ferenc Fotó: Tóth László-Leonardo és Bach, akik - mindig a szakmájuk szerint - olyan kérdésekhez nyúltak, me­lyek egyetemesen is érvényesek voltak. Bár ilyen szempontból túl sok a fontos név, szinte az egész művészettörténetből lehet meríteni. Jómagam mindig a természetet szerettem volna megérteni, működésének belső logikáját... mányos megközelítéseket sem. Annyi bizonyos, hogy bár a külső látvány nagyon fontos, és természetesen inspirál is, a belső logikára koncentrálva a természet építkezésével analóg folyamatokat figyelhetünk meg.- Hogyan kapcsolódik mind­ehhez a tanítás?- Számomra mindig nagyon fontos volt a tanítás. Azt tapasz­jobban tudatosul. Alapvető is­meretek átadása a cél, mert nem jó, ha egy tanár a diákjai nya­kára ül. Objektív alapokat kell adni, amire szubjektiven tudnak építkezni. Arra büszke is va­gyok, hogy bár rengeteg tanít­ványom volt már, nem lett kö­zöttük két egyforma, és velem se lettek azonosak. M. K. A nyám megtanított az ő nyelvére, amit most is be­szélek. írásra-olvasásra Herz Józsefné tanított. Apám rászorí­tott a helyes írásra, a körülmé­nyek pedig a viselkedésre. De ki fog megtanítani a töb­bire? Például arra, hogy egy fát át­ültetni csak úgy érdemes, hogy a lombkoronáját körülrajzolom a földbe, és ott kezdem kiásni. És ki tanítja meg nekem, hogy a földet miképt ássam? Az oxigén ott a mélyben is kellene. Fölforgassam, vagy csak hagy­jam lezuhanni a földhalmot az ásómról? Miként forgassam a kötött vagy a homokos talajt; tavasszal vagy ősszel merítsem mélyebbre a kopott ásómat? Ki tanít meg a mindnenapi dolgokra? Arra, hogy kit ne sértsek, és kit szeressek? Ki tanítja meg nekem, hogy Goethe a költők fejedelme, Shakespeare a király-drámák pénztelen dramaturgírója? Vagy ki tanít meg arra, hogy bármilyen problémában ne a szomszédasszony „ászt mon- ták”- sirámait kelljen végig­hallgatni, de ha mégis muszáj, akkor méltósággal bólogassam végig? Ki tanít meg arra, hogy a bezárkózás, az embemélküliség rosszabb, mint egy vajákos öreg ötperces ráolvasása? Ki tudja megtanítani nekem, hogy Kosztolányi Dezső ka­lapja miért olyan fura, hogy Móra Ferenc mi a fenének szi­varozott annyit, és Ady Endre miért végezte úgy, mint a pári­zsi festők legtöbbje? Ki tanít meg e világra, ami­ben születtem, hogy szeretnék mindent megtudni? Azt már hallottam, hogy Ze­usz - Rómában Jupiter - sokat tett e földért. Tőle származnak mindenféle istenek és féliste­nek. Héra a maga női mérgelő- déseivel hol alátett, hol betett e földi mítosznak. Olyan ember­iek voltak és olyan gyarlók! is­teni hatalmuk nem akadályozta meg azt, hogy a földi képmásuk fölfedezze a tetoválást és a saját Olümposzát. Azt nem tudom, hogy Khá- ron ladikja fölborult-e valaha; vagy Odüsszeusz a falóban hitte, hogy győzni fog? Miért kellett Európát elrabolni, és mi­ért fölszabdalni? Kitől fogom megtudni, hogy Curie, Teller vagy Szentgyörgyi mit is talált fel, Semmeleis mi­ért is mosott kezet? Lesz-e tanárom, aki elmagya­rázza a keresztrefeszítés lénye­gét, a kerékbetörés borzalmát, a napóra állása szerint kikiáltott vétkesek vétkeit, az egymásra mutogatást? Ki fogja megtanítani, hogy Mexikó földjére lépve mit csi­nált Kolumbusz, s hogy a nagy fölfedező nevét most - például - helyesen írtam-e le? Ki ma­gyarázza el nekem, hogy miért élnek az indiánok rezervátum­ban, s miért kószálnak földré­szeket átgyalogolva cigányok, zsidók és ázsiai menekültek; miért nem vernek gyökeret vagy halnak bele a népek őseik jussán megszerzett földjükbe?! És ha belehalnak, bele egy vad­idegen ország aknavermébe, miért, miért?! Utálom a fegy­verkészítőket, rajtuk kellene ki­próbálni saját gyártmányú pu­dingjaikat! De én tanulatlan va­gyok, csak a kérdés feszít: Ki tanít meg látni arra, hogy a fák­nak törzse és ágai vannak, ami­kor szeretnék fát ültetni. Benke László Gyárnegyed A nagydumás kémények árnyékában lesütik szemüket a házak. Kerítéshez támaszkodnak s néha, néha összenéznek. A jövő elfáradt ideérni. Lábuk előtt szánnivaló utca lődörög a temetőig, gyárig. Erre mentek el a férfiak s az édes nők. A macskaköveken macska tekereg. Nem tud egerészni. Örülnek a darazsak, a legyek, ha süt a nap. Szegfű topog az ablak alatt, színét keresgéli, rázogatja kormos szirmait. A tűzfalak repedtek, ráncosak. Itt, ott golyóütötte seb. Nem könnyű meghalni. Ideszokott a szenvedés, hallgatag, mint a küszöbre vert szerencsepatkó. Várjuk a folytatást Cseppet sem harsány módon, mégis félreérthetetlenül juttatta kifejezésre a pécsi közönség megkülönböztetett szeretetét- tiszteletét a pódiumra siető karmester iránt február 13-án a POTE Aulájában, a Pécsi Szim­fonikus Zenekar legutóbbi hangversenyén. A meleg fogad­tatás teljesen érthető: a „laikus” koncertlátogatók legtöbbje - miként a muzsikusok, - ponto­san érzi, tudja, hogy mennyi mindent köszönhet a város, a régió zeneélete Howard Willi- amsnek, aki a jelek szerint va­lóban megtalálja a módját a kapcsolattartásnak volt zeneka­rával s a várossal. Most két hangverseny, s köztük egy CD-felvétel teremt lehetőséget az újabb találkozásra; közülük az elsőn Beethoven, Wagner és Sibelius egy-egy műve hangzott el. A program felépítése - mint az utóbbi években oly sokszor, - most is csak dicsérhető: a III. Leonóra nyitány beethoveni mérce szerint is erőteljes dráma­iságát jótékonyan ellensúlyoz­hatja Wagner tavaszias lírája a Siegfried-Idyllben, mintegy át­meneti pihenőként (természete­sen csak a hallgatóság, nem pe­dig a muzsikusok számára!) Si­belius későromantikus igényű II. szimfóniája előtt. Más kér­dés, hogy a kiváló elgondolás á gyakorlatban nem érvényesült maradéktalanul. A nyitány lé­nyegét tekintve megoldott volt: a fojtott, szorongó, vagy éppen tépelődő intonációk után a trombita-szignál igazi meg­könnyebbülés érzetét keltette, és egy az Aulánál kevésbé süket teremben a szabadulás ujjon- gása, a dinamikai tetőpont is minden bizonnyal magával ra­gadó, ellenállhatatlan hatású lett volna. Az ezt követő Siegf­ried-Idyll szerzőjének lelkét azonban a darab komponálása­kor az atyai örömök oly mér­tékben kerítették hatalmukba, hogy a kedves és szép, de igen­csak bőbeszédű zene iránti ér­deklődésünket csak az egészen kifinomultan gyönyörű hang­zást és makulátlanul tiszta into­nációt produkáló zenekaroknak lehet esélyük fenntartani, külö­nös tekintettel az itt oly fontos fúvós kamarahangzásra. Enél- kül sajnos hiába a mindig érzé­keny és hibátlan ízlésre valló di­rigensi irányítás, hiába a sok hajlékonyság és részletszépség: a részletek nem állhatnak össze egésszé, emlékezetes élménnyé. Sok hasonló problémájával együtt is maradandó emlékeket hagyott viszont a Sibelius-in- terpretáció. Williams ragyo­góan eltalált karaktereiből, építkezéséből mindvégig a nagyszabásúság légköre áradt, a zenei idő kitöltésének nehéz feladatát is megoldották a mu­zsikusok! Ha egyszerűen „a Mi Zenekarunk” teljesítményét lenne tisztem méltatni, e ponton nyugodtan meg is állhatnék. De arról az együttesről szólva, mely immár egyre-másra készíti CD-felvételeit, mely sokadik budapesti fellépése előtt áll, s amelynek koncertjét a Rádió hangfelvételen rögzítette most is, aligha lenne célravezető el­hallgatni, hogy a szó minden ér­telmében tiszta hangzásért tett erőfeszítésekre most is, sőt egyre inkább szükség van, hogy a jó, olykor kiváló egyéni rész­teljesítmények véletlenül se összegződjenek lehangoló mozzanatokban. Várjuk a folytatást, mindjárt jövő hétfőn, Williams-szel, a Bazilika-beli Lickl-emlékhang- versenyen! Gönczy László Méhes Károly Egy kis végtelen Letérdel a sivatag szélinél. Nem imádkozni akar, ó nem, azokat a sza­vakat már rég maga mögött hagyta. Letérdel, ahogy sehol máshol nem szokott letérdelni. Egy nagy összera- kós játékba kezdene bele. Ezekből a homokszemekből egy sziklát kell ösz- szeraknia. Méghogy játék! Kinyújtja kezét, és tíz ujját belesüly- lyeszti a meleg homokba. Miért ilyen szép a sivatag? Lankák és fodrozódás mindenfelé; szikrázás! Nem szereti, hogy ennyire tetszik neki. Izzadnia kel­lene már rég. Fújtatnia. Nekikezdeni végre. Szemenként rakosgatni egy­másra a szétporlott múltat. Nem meri kezét előhúzni a homok­ból.- Gaetano Trumba! - hallja kiáltani. Az ablakban áll, eddig igazság szerint a két tábla közti, huzat elleni pámacsí- kot szemlélte; azt rögtön megállapí­totta, hogy ronda, most épp azon töp­rengett, mitől is ronda, és hogy lehet-e egy huzat elleni pámacsík szép. Mara­dék anyagból készült, maradék szi­vaccsal van kitömve. Rózsaszín, véli, ám máris javít, ibolyaszín, de az sem; ronda, ez a leg illőbb szó, mégis. Két légytetem fekszik a tetején, lábaikat, mint a döglött vadak, örökre megme­revedve fölfelé tartva. Tapadókoron­gok, még ez is eszébe jut. Minden eszébe jut, ami nem Präsens és Plus­quamperfekt. A „Német nyelvtani gyakorlókönyv” mellől állt föl.- Gaetano Trumba! - hallja kiáltani éneklő hangon. A kis sikátor őszies és üres. Egy szétszedett motor áll csak a lépcső aljában, leterített olajos ron­gyon fogaskerekek, csavarok. Imre bá­csi szerel, de ebéd után biztos ledőlt egy kicsit. Öreg focista, a szívével vannak bajok, bár mint mondja „igazi zöld-fehér szív!”, tavaly volt egy ro­hama. Télen meg elesett a jégen; mi­nek neki mindenhová stoplis csukában menni, ezt mondogatták a házban, de csak maguk között, senki sem szólt neki a végén. Nincs itt senki. Csak föntről, az utca híd-felöli végé­től gurul lassan egy fakordé, nagyon lassan, mintha nézelődne, végre egy­szer megpakolatlanul, minden kapualj előtt megállva, nahát itt lakom mióta, és még nem volt időm alaposan körül­nézni!, mondaná. Egy aivó macska fekszik rajta, föl se rezzen a ringatózás­tól. Kikerülik a szétszedett motort, és eltűnnek az ablak alatt, a templom irá­nyába. Talán a templomba is bekuk­kantanak, gondolja, de hogy mennek föl a lépcsőn? Istenem, néhány fok lépcső, hát fölmennek!- Gaetano Trumba! - hallja kiáltani, utána néhány csembaló akkord követ­kezik. Jó így állni. Ellógni a délutánt, a németezést. Nem kérdezni, ki az a Ga­etano Trumba („Wer ist das, eigent­lich?), ki kiált föl ilyen szép dallamos hangon. És miért?, nem kérdezni. Vagy hogy hová?, az a kordé, nem kérdezni (Merkwürdig!). Jó így állni, és jó ez a csöndsivatag. Háta mögött az asztalon könyvei, a kinyitott „Német nyelvtani gyakorlókönyv”. Megtud­hat-e többet ebből a délutánból, mint itt az ablaknál állva? Történik-e egyálta­lán más ezen a délutánon, mint hogy itt áll az ablaknál? Orrát az üvegnek nyomja, s körben egy tenyérnyi felüle­ten párás-homályos lesz, tőle. Fél sze­mét hunyorítva így les ki ezen a folton, gyorsan, mert aztán eloszlik a pára. Aztán eloszlik ez a pára, Imre bácsi stoplis csukában kiül megint a lépcsőre szerelni, bekapcsolja a Szokolt, és itt­hon is, a lakássivatag másik vége felöl kulccsörgést hall majd. És többé már senki nem fogja azt kiáltani, hogy „Gaetano Trumba”. Megjön valaki, la­rakja a cókmókját az előszobába, fá­radt, halkan beköszön. De ő akkor még nem tud elszakadni az ablaktól, nem tud hátra fordulni, se megszólalni. Pe­dig már vége. Akkor egy ideges kéz fölkapcsolja a villanyt.- Mit állsz itt a sötétben? Nem tudsz köszönni? Ha nem vetted volna észre, megjöttem! Kész leckéd? - ezt így egy szuszra. Most már meg kell fordulnia, mint akit megcsíptek, és fölnéz.- De igen.- Mit „de igen”?-Tudokköszönni. Kezicsókolom.- Tanultál? Holnap német, ha nem tévedek.- Igen.- No majd mindjárt megnézzük. Zajokat hall, ajtó csapódik, vizet fo­lyatnak, edényzörgés. Az asztalnál ül megint, ég a lámpa, a példamondat fölé hajol. Mért mindig csak Herr Schmidt és Herr Maier! Kitörik a ceruza hegye. Radíroz. Aztán arcán mosolygós em­lékezéssel kanyarítja a behelyettesített megoldást: „An diesem Nachmittag Gaetano Trumba hat.. .” Szépen lassan. Szűcs Mariann Ki tanít meg?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom